Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 11. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: SZÍNHÁZI BEMUTATÓK

Az október színházi újdonságai között kétségkívül a legteljesebb, legzavartalanabb élvezetet egy XVII. századi spanyol darab, a Donna Diána előadása nyújtotta a Nemzeti Színházban. Moreto darabját már régesrég ismerjük, láttuk már a régi Nemzeti Színházban, mikor Márkus Emília, és később, mikor Paulay Erzsi játszotta a főszerepét. Emlékeztünk elegáns verseire, kitűnő szerepeire, egész szövetének finomságára, amely fénylő színekkel reflektálta a spanyol barokk dús életörömét, a spanyol élet luxusát és udvari etikettjét. Mindezt megtaláltuk benne most is. Mi alighanem frissebbnek érezzük, mint maguk a spanyolok, akik az eredeti nyelvében bizton találnak avultságokat; ezeket kiküszöbölte a modern, szinte szabadon szökellő új magyar fordítás, Innocent Vincze Ernő jól sikerült munkája. Az előadás pedig, melyben a színház legjobb lírai színészei játszanak, olyan jó, amilyet ritkán kapunk budapesti színpadon. Fő vonzóereje Bajor Gizi játéka. A művésznő ebben a szerepben kiárasztja lényének teljes líraiságát, a lehető legjobb értelemben vett komédiás voltát és játékos jókedvét. Diána hercegnő fagyos gőgjét elejti, mint természetéhez nem illőt, csak annyit mutat belőle, amennyi mellőzhetetlenül kell a megértéshez, a pompás leány tartózkodását inkább elkényeztetett szeszélynek tulajdonítja. Minden férfi hódol neki, tehát unja a hódolatot, talán egy kis csömöre is van. Ezt az alapvetést nem lehet rosszallani: éppen mert el van kényeztetve, új neki, tehát izgatja Don Carlos tettetett közönye; meg van sértve, büntetni akarja a lovagot, s nem veszi észre, hogy lépésről lépésre belebonyolódik a szerelembe. Ezt a lelki folyamatot a művésznő ösztönös megérzéssel játssza meg, különösen a darab közepe táján, mikor már egyre jobban ingadozik a harag és a szerelem között. Olyan finom és őszinte hangokat fog, az árnyalásnak olyan bőségével dolgozik, egy-egy pillanatban olyan bájjal jeleníti meg a szűzi érzékiséget, hogy az nézőtér egész légköre megtelik vele. Mellette, a maga nemében egyértékűen játszik a titkár szerepében Uray Tivadar. A művészete zenitjén álló művész ezt a szerepet, a cselekvény tulajdonképpeni elindítóját és a szereplők karmesterét sugárzó okossággal, elegáns iróniával, a beszéd és mozdulat teljes kifejezőértékével játssza. Csak látszólag könnyű szerep ez, nehéz lehet tartani az egyensúlyát, tőle függ a darab értelme, kis hibák is elegendők, hogy mesterkéltté merevedjen a játékos cselekvény. Jávor Pál kissé darabosabb a kelleténél, nem mutat eleget a sima világfiból. Lukács Margit, Szörényi Éva, Ungvári László, Szabó Sándor jó dekorációi a színpadnak, s kis szerepében szívesen látjuk Petheő Attilát. Az előadás sima tempójáért, lírai hangulatának egységeért ki kell emelni a rendező, Both Béla sikeres munkáját.

*

Ha régi magyar vígjátékot keresnek, minduntalan kézbe kerül Tóth Kálmán 1871-ben írt vígjátéka, A nők az alkotmányban. Témája, a képviselőválasztás furcsaságai ma sem avult el még, a típusok, a becsvágyó feleség, aki ura képviselősége által akar társadalmilag előbbre jutni, a pipogya férj, aki mindenre inkább való, mint a politikai szerepre, a zsaroló kortes parasztkocsmáros nem egészen idegen alakok a mai magyar életben sem. Ami kezdetlegesség van a darabban, azt szívesen elnézi a rokonszenv, amellyel a régi magyar élet képeit szemléljük, s a legkirívóbbakat kiküszöbölte az átdolgozó Galamb Sándor, a régi magyar darabok modernizálásának specialistája. A Nemzeti Színház színészeinek kész mintái vannak az ilyen darabok játszására, könnyen és szívesen csinálják. Így hát nem jár rosszul a közönség sem, a színház sem. A színészek közül legjobban Berky Lili és Pethes Sándor játékát szerettük, de nincs okunk elégedetlenkedni a többiekkel sem.

*

A Nemzeti Kamaraszínházban jól mulat a közönség az Alteregón, Asztalos Miklós vígjátékán, s ezt meg is lehet érteni. Jó színpadi érzékkel dramatizált egy Boccaccio-ízű anekdotát a komplikációkról, amelyeket a szép, fiatal özvegy egy éjszakája idéz elő, aki összetévesztette az adjutánst a trónörökössel. A cselekvény előterébe a trónörököst, a későbbi II. Józsefet állítja, és Mária Teréziát. Az előbbit mint a világtörténet leghíresebb nőgyűlölőjét, az utóbbit mint polgárilag bölcs és megértő családanyát. Mindkettőt teljesen magánemberi minőségben. A beállítás egészen komikai, a helyzetek, s a belőlük folyó dialógus sokszor átlépnek a bohózat határán, némely jelenet üresnek tűnik fel, de a szerzőben fejlődésképes színpadi véna fakadt fel. Vízváry Mariska elbájoló öreg császárnő, Uray Tivadar elragadóan mulatságos József - egy jelenetben el kell játszania a bibliai József szerepét is -, Tőkés Anna csábítóan szép, forróvérű özvegy menyecske, s a többiek, Nagy Adorján, Lehotay Árpád, Gózon Gyula, Eőry Kató, Várkonyi Zoltán is külön-külön és együtt megteszik a magukét. A siker jó része a színészeké.

*

Legalább háromnegyedrészben a színészek, az előadás érdeme, hogy a Nemzeti Kamaraszínház másik újdonságát, a Rembrandtdot, Flechter-Lee angol úrhölgy színművét szívesen fogadja a közönség. A darab maga elég kezdetlegesen dramatizált életrajz, azt a szakadást szeretné értékesíteni, melyet a nagy művész életében imádott felesége, Saskia halála idézett elő, s amely tragikussá tette egész életét. Valami derengett az írónőben: ahogy Rembrandt kiszorul, mondhatni kizüllik a polgári világból, úgy emelkedik fel lelkileg, minden társadalmi kapocsból kiszabadulva a tiszta, független művészet magasságába. Hogy ezt igazán szemlélhetővé tegye, ahhoz nem ilyen pléhhangú dikció kellett volna, de méltó a lángelme szárnyalásához. A lelket Rembrandt alakjába a színész, Lehotay Árpád önti, az ő meleg, őszintén hangzó beszéde, arcjátékának és kézmozdulatainak kifejezőképessége szárnyakat ad a banális szavaknak. Sokszor csak artikulálással, a mondat szavai közé tett kis pauzákkal tud hatni. Szeleczky Zita Saskiája gyöngéd, tiszta alkotás, a betegségtől elernyedt szerelmes asszony szívfájdító képe. Mindenki sajnálja, hogy csak az első felvonásban jön a színpadra. Olty Magda is kedves a második asszony, Hendikje parasztos, naivul darabos szerepében, s Szabó Margit, Kovács Károly, Várkonyi Zoltán és az egészen kis szereplők is szépen csinálják dolgukat. Abonyi Tivadar, a rendező erősen fogja össze az előadást.

*

Jó pár év óta nálunk is kedvelik az angol családi darabokat, amelyek előkelő polgári körökben játszanak, néhány ember sorsára kiterjedő bonyodalmat tárgyalnak, a nagy társadalomra való kitekintés nélkül, a szentimentális és komikai elemek fanyar koktéllé keverésével. Ennek a típusnak egyik példánya A márkiné, Noel Coward darabja, melyet nyilván azért vett műsorára a Vígszínház, mert jó szerepet látott benne Fedák Sári számára. Ő játssza a változatos múltú márkinét; egy szép este betoppan a gróf lakásába, akihez valaha gyöngéd szálak fűzték, amelyeknek élő emlékjele maradt egy leánygyermek alakjában. Betoppan, a gróf meglehetős gorombán fogadja, ki akarja tuszkolni, de ő ott marad, találkozik a herceggel, akit meg valaha egy fiúgyermekkel ajándékozott meg, eligazítja két fiatal szerelmi ügyeit, és a végén megkéreti magát az addig ágaskodó gróffal. A darab hőmérsékletét, sajnos, a művésznő sem tudja forróvá tenni, ami bizonyára nem az ő hibája, mert láthatólag kiaknázza színészi tapasztalatának egész gazdag tárházát. Tőlük telhetőleg igyekeznek a többi színészek, Somlay Artúr, Ajtay Andor, Tolnay Klári, Kőmíves Sándor és néhány kisebb szereplő is. Hegedüs Tibor rendezése jó tónust ad az előadásnak. Igazi életre kelteni azonban nem tudják a darabot.

*

Zilahy Lajos mindig mond valamit darabjaiban, amire érdemes figyelni, a színpadot kicsit szószéknek szereti használni. Új darabjában, a Gyümölcs a fánban arra az át nem hidalható szakadékra mutat rá, amely az úri osztály - vagy ha jobban tetszik, réteg - életformája, gondolkodásmódja, erkölcsi világa, és az egyszerű népé között van. Az előbbi mintha nem is tételezne fel erkölcsi érzést vagy éppen emberi méltóságot az utóbbiról. A szociológia tudósa, akinek pedig foglalkozásából folyólag jobban kellene tudni, nem is gondol arra, micsoda megalázó tenyészállat szerepre juttatja a cselédlányt, mikor vele kárpótoltatja magát felesége meddőségéért. A feleség sem gondol arra, mekkora erkölcstelenség, hogy ő adja ezt az ideát, és pár napi elutazással segít is megvalósítani. De az író egyúttal az úri osztály életfelfogásának a természetestől elidegenedő mesterkéltségét is meg akarja mutatni, és a cselédlány részéről felmutatja ennek az ellenkezőjét, az elemi anyai ösztön vad fellázadását, és a szegénység szolidaritását az urakkal szemben. A pofon, melyet a szociológus a szobalánytól kap, az egész úri osztálynak szól.

Jól van, megérdemli. Mi is a szobalány pártján vagyunk. De meggyőzött-e miket Zilahy érvelése? Itt már kétségeink vannak. Osztálygőg, osztály- és egyéni önzés, az alsóbb osztályok meg nem értése csakugyan tipikus hibája, bűne az úri osztálynak. A speciális esetben azonban azt kell megállapítanunk, hogy a bizonyítás módja nem erős. Az a szociológus és neje nem típusai az osztályuknak. Amit tesznek, az nem jellemző, csak rájuk, mint egyénekre. Nagyon is mesterkélt emberek, és nagyon is mesterkélt dolgot csinálnak. A társadalmi háttér így el van rajzolva, holott az író erre vetette a súlyt. Marad a lélektani háttér: az apa ragaszkodása a gyermekhez szembekerül az anya ragaszkodásával a gyermekhez. Ez az igazi drámai mag, kár volt ezt a hátsó vonalba tolni.

A darab struktúrájánál sokkal jobbak a részletek. Néhány kitűnő jelenet van a darabban, mint például az első felvonásban, mikor a szobalány vacsorát szolgál fel urának, s közben ez egyre közelebb jut, kissé habozva, ügyetlenül, egyre jobban nekibátorodva a lány szerelmes zavarától, terve végrehajtásához. Jó a pofonjelenet is - az a pofon nemcsak a szociológus arcán csattan el, hanem a jobb érzésű néző lelkiismeretén is.

Dayka Margit szerepében van a darab vezérmotívuma. A művésznő ezúttal sem hagyja cserben az írót. Ahogy halkan, alázatosan jő-megy, tudatlan kisborjú nézésével elárulja alázatos szerelmét, ahogy később féltékenyen őrzi gyermekét az idegenektől, s ahogy aztán magához szorítja - ez olyan egyszerű, tiszta művészet, olyan ösztönös alakítás, amilyenre ritkán látunk példát. Az egyre passzívabbá váló férfifőszerepet Somló István igyekszik, nem sikertelenül, érdekessé tenni. Sulyok Mária konvencionálisan játssza a csábító elvált asszony konvencionális szerepét, nagyon jó Bihary József öreg altisztje és Vértess Lajos halkszavú öreg kúriai bírája. Két új színészi tehetséget is megismerünk: Mágory Máriát és Hidassy Sándort. Mind a kettő nagyon biztatóan indul.

*

A Belvárosi Színház, úgy látszik, egészen, vagy legalábbis főképp falusi darabok előadására rendezkedett be, s a faluval törődés irányzatának szolgálatába akar állni. Ezt mutatja színészeinek összeválogatása is. Mind olyanok, akik tudnak falusi embert játszani. Most Kodolányi János új darabjával, a Végrendelettel hangsúlyozza ilynemű szándékát. A Földindulás után most a parasztélet más alapproblémáját vette tollára az író: a mindenre képes kapzsiságot, ami ki tudja vetkőztetni az embereket minden emberségükből. A téma már sokszor megfordult regényben, drámában - a magyar irodalomba Móricz Zsigmond hozta be -, de valóban alapvető problémája a parasztéletnek, amely olyan kevés témát ad az írónak (vagy az írók nem fedezték még fel a többit?). Nem csoda, ha ezek sokszor ismétlődnek.

Kodolányi darabjában az egész család bűnszövetkezetté válik a legszegényebb testvér kisemmizésére az apai örökségből. A többiek jómódúak, ez a szegény napszámos felesége lett, tehát védtelenül áll, mert mindenki a gazdagabbnak pártján van. A haldokló öreg parasztot borral leitatják, és így csikarják ki belőle a legifjabb lányát kisemmiző végrendelet aláírását. A menyecske bíróság elé viszi a dolgot, a tárgyaláson minden tanú vagy kertel, vagy hazudik, s az öreg parasztasszony meg is esküszik hamis vallomására.

Eddig a dolog rendben van. Komor naturalizmus, amely éppencsak hogy nem lépi át az irodalmi lehetőség határait - Kodolányitól nem is vártunk mást. A parasztcsalád hangja, ahogy egymás között beszélnek, kitűnő, az alakok közt típusok jellegzetes arcvonásai tűnnek fel. Az egész téma hiánytalanul van exponálva.

A második felvonás vége felé kissé elmozdul a tengely. Addig az egész család volt a főszereplő, ahogy veszekedve, zsörtölődve, de egységesen állnak a végrendelet kérdésében. Ezután a bírósági tárgyaláson az öregasszony, a meghalt gazda özvegye, a három menyecske anyja kerül a dolog közepébe. Az ő félénk vallomása, ahogy nem mer a bíró felé fordulva beszélni (ez kitűnő!), ahogy megrémül az eskütől, és két lánya és két veje szuggesztiója alatt mégis leteszi, és azután összeomlik, a darab nagyjelenete. A továbbiakban az ő vonalán folyik a dolog, s az író keze egyre bizonytalanabb lesz. Igazságot kell szolgáltatni, s ez az igazságszolgáltatás már nem olyan magától értetődő, mint a többi dolgok. Az öregasszonyt halálosan kínozza a hamis eskü, nem talál nyugalmat sem a bibliában, sem egy eszelős jótékonysági tervben, végül összeomlik, s vele omlik össze lányai közül a leggonoszabbik. Egy nagyon jó drámai motívum azonban itt is van: ahogy az elkövetett bűn szétszaggatja a család kötelékeit. Ez igaz is, hatásos is, és teljesen megérteti az író erkölcsi ítéletét. A naturalista cselekvény szimbolikus befejezése mégis némi stíluszavart idéz elő.

Nem lehet azonban elhallgatni egy ellenvetést. Az író ítélete nagyon is egyoldalú. A parasztszereplők kivétel nélkül sötét gonoszok, s általában több eszközt használ az író a gonosz emberek ábrázolására. Jó ember tulajdonképpen csak kettő van a darabban, a napszámos és a felesége. Nem minden alap nélkül jegyezte meg egy elmés ember a főpróbán:

- Ez tulajdonképpen földreform-ellenes darab. Azok, akiknek földjük van, mind gonoszok, jó csak az, akinek semmije sincs. Hát azért adjanak ennek földet, hogy szintén olyan gonosz legyen belőle?

Kodolányi - minden írása ezt mutatja - könnyebben és jobban látja meg az emberekben a rosszat, mint a jót. Ezért gyakran túllő a saját célján.

Az előadás érdekessége elsősorban az, hogy kiugrik benne néhány ismert, de eddig nem eléggé érvényesült színész, és megismerünk néhány olyat, aki új név a budapesti színpadon. Az előbbiek sorában elsősorban Eszenyi Olgát és Keresztessy Máriát kell említeni, mind a kettőnek erős drámai hangjai vannak, s össze tudnak fogni egy-egy női jellemet. Egészen elsőrendű alak Simon Marcsa bibliás asszony, minden mozdulata kis jellemrajz. Az egészen újak között Egyed Lenke nagy meglepetés, olyan dráma színésznő, amilyen kevés van. Az öreg parasztasszonyt játssza. Nagyon tehetségesnek látszik kis szerepében Görbe János kiállása, mozgása, beszéde minden tekintetben valódi. Jó színész lesz alighanem Tompa Bélából is. Színészetünknek mindenesetre nyereségszámlájára tartozik ez az előadás.

Az olvasónak talán föl fog tűnni az általában melegen elismerő hang, amelyen előadásokról és színészekről szólok. De nem lehet másképp, rendre mindegyik színházban nagyon jó előadások folynak, a színészek, rendezők képességük javát nyújtják. Kíváncsiak vagyunk, így lesz-e az évad további folyamán is.