Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 10. szám · / · FIGYELŐ
A lapzárás utolsó pillanatában érkezett a hír, hogy Freud meghalt. Nincs tehát időnk és helyünk, hogy méltóan foglalkozzunk életművével. Most csak néhány szóval szeretnénk utalni arra, hogy e nagy gyógyító és nagy tudós mit jelentett a szellemi élet, főként az irodalom számára.
Különös véletlen: Goethe életkorában halt meg, nyolcvanhárom éves korában. A haldokló Goethe közismert, szinte elcsépelt utolsó szavait:
Mindenekelőtt orvos és pszichológus volt, de működése szellemi téren is döntően jelentős. Tulajdonképpen folytatója Schopenhauernek és Nietzschének - amit azok elvont, spekulatív alapon sejtenek az ösztönéletről, azt ő természettudományosan kutatja fel. Vizsgálatának anyaga az, amit Nietzsche dionüszoszinak nevez. De nem követi Nietzschét a dionüszoszi ős-zűrzavar ünneplésében: az apollói rend és harmónia híve. Nem ösztönimádó, nem hirdet antiintellektuális indulatkultuszt, mint napjaink oly sok divatos áramlata. Goethei bölcsességgel ajánlja azt a belső fegyelmet, melynek alapja a belső szabadság, és alapfeltétele, hogy őszinték legyünk magunkhoz.
Hatása korunk irodalmára óriási. Fellépése óta sok tekintetben teljesen megváltozott az írók látásmódja. A tudatalatti összefüggések sejtetése, a szabad képzettársítás, az eltemetett élményanyag felszabadult patakzása, mely a legkülönbözőbb mai irodalmi törekvéseknél és írói egyéniségeknél érezhető valamilyen formában - közvetve vagy közvetlenül az ő tudományos felismeréseinek hatását mutatja. Valószínű, hogy Proust őnélküle is elindult volna a lélek mélyén elkallódott "idő" keresésére, lehet, hogy nem is nagyon ismerte -, de az is bizonyos, hogy rengeteg íróra, különösen a háború utániakra erősen hatott. Nem is csoda, hogy szuggesztív befolyással volt rájuk: ő maga is nagy művésze az írásnak, stílusa Schopenhaueré mellett a legszebb német tudományos próza. Thomas Mann nyíltan bevallja, hogy milyen erősen hatott rá. Hatott sajnos kevésbé nagy írókra is, a kommersz irodalom jól kitaposott ösvényein sűrűn találkozunk "pszichoanalitikus" giccsekkel. Erről azonban Freud nem tehet: senki sem felelős azért, amit rossz írók a nevében és a jegyében elkövetnek. Ő megtanította a fehér embert, hogy az eddiginél bátrabban és módszeresebben nézett önmagába, hogy félelem nélkül forduljon szembe azzal, ami a lélekben félelmes és veszélyes - és ez a bátorság az író számára sokszorosan fontos. Minden korok egyik legbátrabb szelleme volt, és nagy kérdés, hogy az utána következő kor meri és tudja-e majd követni.