Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 10. szám
Szecesszió: a század elején még egyértelmű a merészséggel, frissességgel, az előítéletek megvetésével, mára pedig gyűjtőfogalmává vált az ízléstelenségnek, megkopott, divatjamúlt irányzat. Szemünk előtt ment végbe a jól ismert folyamat, hogy a tegnap uralkodó stílusa a purgatóriumba zuhan alá, általános kiábrándultságra talál a következő nemzedéknél, amelyik csak "eltévelyedést" hajlandó látni az előző korszak eszményeiben. A stílusoknak kétszer kell küzdeniük az elismertetésért; amikor uralomra jutnak, s amikor bukásuk után az ösztönös ellenszenvet kell legyőzniök. A tegnapi ízlést csak vád éri és nevetség; varázsát újra megérteni nehezebb, mint volt elfogadtatni. Bizonyos időre, lassú, észrevétlen szoktatásra van szükség, míg az elmerült szépség új, friss gyönyörűséget tud kelteni, és, bár más értékeléssel, mint a kortársaknál, megkapja felmentését és igazolását. Napjainkban a szecesszió kezdi levetni ellenszenves vonásait, már nem olyan egyértelmű a visszautasítása; az eldobott divatból kibontakozik a maradandó ízlés, a szépség különleges árnyalata. Megkezdődhet az elemzése, az első lépés a visszahódításra.
A szecesszió a valóság stilizálásának igényével jött. A prerafaeliták készítették elő, akik egy elképzelt primitívséghez szállottak vissza ihletésért, a parnasszisták, akik a választékos formát, Huysmans, ki a misztikus élményt hozta újításnak. Mindezekben a törekvésekben közös, belső vágy munkált, nem a realizmussal való szakításra, ahogy általában hiszik, ellenkezőleg, a realizmus felfrissítésére, a valóság minél színesebb, részletezőbb, árnyaltabb ábrázolására. Mint a reneszánsz manieristái, ők is egy-egy kiszakított részlet különleges megmunkálásával igyekeztek a valóság nagyobb illúzióját megadni, ahogy a nagyítólencse reálisabbá teszi, egyben eltúlozza, elváltoztatja a vizsgált anyagot. A legnagyobb valószerűség a legnagyobb egzotikum is; a vízcsepp a mikroszkóp alatt szörnyekkel zsúfolt álomvilág. Természetes volt az eltolódás a tartalomtól a forma, az áttekinthető alaktól az egyre burjánzóbb részletek, a díszítményektől az öncélúvá vált ornamentika felé. A szecesszió a végső lépést tette meg; felszabadította a dekoratív lehetőségeket, a változatok tobzódását. Semmi köze nem volt a romantika elkalandozásaihoz; itthon maradt, és otthonát, környezetét formálta excentrikussá, a mindennapokat tette valószínűtlenné. Forradalom volt, de palotaforradalom.
Már az indulása "házi", az új ízlés a lakásberendezésben jelentkezik. A század végére a polgári lakás valósággal furcsaságok gyűjteménye, szőnyegekkel, drapériákkal, plüssel, bársonnyal, fantasztikus dísztárgyakkal telezsúfolt, színekkel hangos; a realista leírásokat elvarázsolt környezetben élvezik a regényolvasók. Hallgassuk meg egy kortárs leírását egy Párizsban élő orosz szobrász lakásáról: "Sötétzöld bársony borítja a falakat, halvány almapiros a másik szín, mely a nagy termet dominálja. Egy régi szövetektől borított oszlopon régi bronzlámpa, amely misztikus fénnyel borít be mindent. Igen sok bronz és ivoire. Többnyire bizánci dolgok, és a reneszánsz előtti korból való olasz és német régiségek. A terem világítása, színei, tónusa olyan, mint az orosz puszták estalkonya lehet, komor, de amellett hangulatos, elhaló színek..." (Justh-napló)
Bronzokból, japán álarcokból, ritka legyezőkből, lámpákból és tőrökből áradt ki az igény, hogy az élet más vonatkozásaiban is különleges szépség, sejtelmes fényűzés vegye körül a rafinált és elkényeztetett művészlelkeket. A díszítőkedv a szobákból átcsapott az épületek falaira, majd a képekre és szobrokra, végül a költészetre; a mindenütt uralomra jutott iparművészet az, amit szecessziónak nevezünk.
A leírás iparművészete - így jellemezhetjük a szecessziós lírát is. Kisszerű, intim hatásokra törekszik, mint a kámeát, gondos csiszolással dolgozza ki témáját, a természetet műtárgyak, luxuscikkek, ruhadarabok hasonlataiból építgeti, kedvenc anyaga a selyem és a bársony, kedvenc színei a sárga, arany, bíbor. A fiatal Babits számára arany kísértet a napsugár, a mosoly gyöngyös. A fiatal Kosztolányi "négy fal között" találja meg csodavilágát, a "színes és tapintható zavart" énekli. Wilde a kikötőről ilyen finom miniatűrt rajzol:
A kikötőben, árny között
pár sárga, szénás-bárka száll;
és mint selyem-shawl, sárga shawl
csügg rajta sárga sűrű köd.
(Babits ford.)
Reggeli impressziója Londonról:
...hűsen permetez le
A sárga köd a hidak ormán,
A ház árny-rajza szétfolyó.
Ugy leng, mint egy szappangolyó,
Szent Pál kupolája mogorván.
(Kosztolányi ford.)
Wilde kertjében mint "vérszínű selymeknek rongyai" haldoklanak a rózsák, Maeterlincknél a holdfényben "kék lepedők ingnak", D'Annunziónál "a hold teje csorran", Babits Csipkerózsája "skófium és brokát" között nyugszik, Kaffka Margit japán figurája mintha selyemre szőtt rajz lenne, egyben a szecesszió egyik legtisztább stíluspéldája:
Fürge, szomoru, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
Selymek - zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kusza gyűrüin át
Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek.
A vers futó, pillanatnyi hangulatképeket rögzít, mintegy illusztrálja a lélek állapotát. Rajzszerű van benne, finom vonásokkal kidolgozott tájkép, hajnali vagy éjjeli szürkületben, ideges, kényes mozgású alakok, mintha Walter Crane, Morris vagy Beardsley-rajzok lennének egy csodálatos mesekönyvben. A titokzatossággal kacérkodás is meseszerű, meghitt; a romantika lidércnyomásos rémei messze tűntek, apró kis borzongásokban, félhangulatokban éli ki magát a lélek.
A művészet pedig maga is állandóan illusztrál. Nemcsak az érdeklődés középpontjában álló rajz (Jugend, Simplicissimus), a fellendült könyvillusztráció, hanem a festmény, bútor, épület is választékos érzésekről beszél; a dekoratív növényzet felkúszik a könyvtáblákra, homlokzatokra, a természet, akár a versben, iparművészeti keret, stilizált indák, kacsok, furcsa virágok lobognak, lengenek mindenütt. Ha a rokokó a csigavonalról nyerte nevét, a szecessziót méltán nevezhetnénk el az indáról; játékosan elegáns és szeszélyes kanyarulatai térnek vissza nemcsak a képeket körülfolyó ornamentikában, de a hajlékony kezek, lábak, hosszan elomló köntösök, megnyúlt női arcélek, szétterült hajkoronákban is, Klimt vagy Crane hullámos képein, lépcsőkorlátokon és oromdíszeken, Messel, Lechner és mások épületein.
Meseszerű, rajzban elgondolt jelenetek laza sora a szecessziós dráma. Nem tragikus összeütközéseket hoz, s nem társadalmi leleplezéseket többé, hanem a megőrzött realista miliőt mintegy átszellemíti, gyöngéd, fájdalmas érzésekbe burkolja. A természetfölötti ornamentikus díszként olvad át a valóságba, festői színpadképekben, midőn Hannele lázálmait álmodja, a halál és a balga találkoznak, vagy a kék madár kergetői a megelevenedett tárgyak között bolyonganak. Maeterlinck darabjai valósítják meg a legteljesebben a stíluseszményt; dialógusai mintha lágyan egymásba omló ékítmények volnának, nem drámaiak, nem fejlődnek, nem a közlés fontos bennük, hanem az utalás, a mögöttük átderengő hangulat.
A Kék madár híres temetőjelenetében pl. így beszélget a két gyermek:
Mytyl: Félek!
Tyltyl (kissé bizonytalanul): Én nem félek soha...
M.: Mondd, a holtak rossz emberek?...
T.: Hogy lennének rosszak, amikor nem is élnek...
M.: Te már láttál halottat?...
T.: Láttam egyszer, de már régen, amikor még egész kicsike voltam...
M.: És mondd, milyen az: egy halott?...
T.: A halott az színfehér, nagyon nyugodt és hideg, és nem beszél egy szót se.
M.: Mi majd látjuk őket, mondd?...
T.: Látjuk, hogyne, a Világosság megígérte...
És így tovább, végig a jeleneten, minden mondat után az elmaradhatatlan három ponttal, míg Tyltyl végre elcsavarja a holtakat megidéző gyűrűt, virágokkal lesz tele a színpad, és elhangozhat a mondat, amiért az egész jelenet megíródott. "És a halottak? - Halottak, azok nincsenek."
Mesekönyvet forgatunk, amíg nézzük vagy olvassuk: puhán peregnek lapjai, az illusztrációk kilépnek és testet öltenek. Alakjai egy marionettszínház elevenné vált bábúi, kis iparművészeti remekek.
A kor drámája hatásos színpadképekben lobog el, érthető, hogy ez a stílus adja a színpadi beállítás nagy mesterét, Gordon Craiget. A craigi színpad valójában ornamentikus keret, nem utánoz, ábrázol, hanem jelez, szimbolikus díszekkel hívja fel a figyelmet a darab mondanivalójára. Szakít az anyagszerűség elvével, de az önmagáért való, telezsúfolt díszletezést sem tűri: a kép még alárendelődik a szövegnek, csak megbolygatja a nézőt, nem nehezedik reá és nyomja agyon. Valódi bútorok helyett drapériákkal operál, de az árnyak és színfoltok annál jobban kiemelik a szereplők gesztusait, kiemelik és magukhoz stilizálják; a színész ebben a környezetben nem játszhat realisztikusan, megnő a mozgás fontossága, és az egyszerű kifejezéstől eltolódik a szertartásosság felé, visszanyer valamit régi hierarchikus jellegéből. A szó is stilizáltan lejt, pl. egy Moissi jellegzetes előadásában; a hangsúly mintha az indavonalak hullámzását követné, nem természetes többé, önálló, ékítményes életet él.
Mese és rajz, imbolygó érzések és indázó vonalak együttese a kor jellemző tánca is: Isadora Duncan művészete. Anyaga a test, és a ráboruló lepel, amelyekből ugyanolyan hullámzó, szeszélyes kavargást, dekoratív meglepetéseket próbál kihozni, mint a festők nyugtalan vonalaikból, az építészek az áradó páfránydíszekből. A görög vázaképekre hivatkozik, de öntudatlanul a szecesszió illusztratív jellegéhez alkalmazkodik, amikor lemond a térszerűségről, a klasszikus balett plasztikájáról, és síkhatással igyekszik megtéveszteni a szemeket, teljes törzs helyett a profilrajz finom körvonalaival. Addig szobrok táncoltak, most egy-egy Beardsley-figurina, rajzos tündérke, kígyózó mozdulatokkal.
A szecessziós stílus az orosz balettben érte el legteljesebb diadalát. Egy újfajta Gesammtkunst született itten a szecesszió legkedvesebb elemeiből. A baksti díszletek váratlan színhatásaikkal a gazdag dekorációt szolgáltatták, Sztravinszkij zenéje a hangulati raffinement-t, Fokin koreográfiája a szimbolikus megjelenítést, Nizsinszkij és Pavlova szárnyaló teste a vonalak mámorát, a táncok témája a mesét, a színház, ahol bemutatták, a gazdagság és fényűzés légkörét, az életélvező "társaságot", amelyik e korszakban természetes hordozója a stílusnak, akárcsak a rokokóban. Még a népi elemek bevonása is (Petruska) szecessziós ösztön; a társasági és esztétalélek sóvárog friss izgalmak, új, el nem használt dekoratív lehetőségek után. (Mint ahogy elsősorban a díszletezésben és a táncok játékos változatában érvényesül a népi.)
Egy másik, kisebb jelentőségű színpadi szülöttje a stílusnak az irodalmi kabaré. Nem véletlen, hogy a sanzon, ez a miniatűr dráma vagy vígjáték ekkor arat világsikert a parányi színpadokon, pantomimszerű előadásban, melynél a kellék (Yvette Guilbert fekete kesztyűje!) majdnem olyan fontos, mint a szöveg. Ha erőltetni kívánnám, a kabarétréfákban, szóviccekben is felfedezhetném a közös ösztönt, a játékot a formai elemekkel.
Mert a szecessziós irodalom lényege: mesterkedés a szóval. A mondatban a szavak elosztását, váratlan kapcsolatait, helyzeti energiáját és stílusát élvezik; innen az aforizmák feltámadó népszerűsége (Wilde). A költők mint drága kárpitot teregetik szét, hullámoztatják színeit, kitapintják teltségét, elmérik hangulati értékét; amatőr nyelvész mindahány. A parnasszisták festeni akartak a nyelvvel, a szimbolisták zenélni; ők rajzolnak a Jugend modorában, táncoló, könnyű vonalakkal, odavetett élénk színfoltokkal. S aki regényt ír, jellemek és események helyett a szavak oromdíszébe feledkezik bele. D'Annunzio regényhősnek sem tud mást elképzelni, mint a szavak művészét, önmagát. Jellemzéséből jól kiviláglik a stílusigény, amely öncélnak, a képzelet diadalmas erőpróbájának fog fel minden ornamentikát, elsősorban a beszédét. "Nagyszerű mértékben bírván a szó hatalmát, mindenható nyelvén képes volt kifejezni az érzések és sejdítések összes bonyolult változatait, oly pontosan, s oly plasztikusan, hogy úgy tetszett, mintha nem is az ő sajátja volna ez a beszéd, hanem különálló, magában létező életet élne. Egyetlen körvonallal tudta megrajzolni minden szó zenei alakzatát tiszta, beható hangjával." (A tűz.)
Már az eddigiekből nyilvánvaló, hogy nem szabad átmeneti kisiklást látnunk a szecesszióban, hanem zárt és teljes ízlésirányt, melyben megvan elődeinek legfőbb tulajdonsága: a szellem minden területén érvényesíti uralmát. A távolabbról néző előtt bizonyára megkülönböztethetővé válik majd, mi volt szecessziós pl. a bergsoni filozófiában, vagy akár a modern gazdasági életben, most meg kellett elégednünk a legrikítóbb jelekkel.
Tulajdonságaiban, de társadalmi hátterében és külső alakulásában is a szecesszió mélységesen rokon a rokokóval. Mindegyik a díszítés, a belső kiképzés, a kis művészetek stílusa. Mindegyiket egy túlfinomult és haldokló korszak hozta létre, az arisztokratikus, illetőleg nagypolgári ancien regime. Ahogy az elsőt a nagy forradalom, úgy zárta le a másik gondtalan, nagyvonalú életét a világháború. Ott a filozófusok, itt a művészek voltak a társadalom dédelgetettjei, kik abban is megegyeztek, hogy szívesen játszották a lázadó szerepét kenyéradó gazdáikkal szemben. Rokokó és szecesszió egyformán highlife stílus volt, ahogy egyik művészettörténész nevezi, és egyformán kacérkodott a forradalommal. A külsőségeken túl azonban magának az ízlésformának természetében vannak bizonyos törvényszerűségek, melyek a rokonítást szolgálják.
Ma már művészettörténeti közhely, hogy a barokk, és továbbfejlődése, a rokokó nem egyszeri stílusirányok voltak, hanem visszatérő fejlődési fokozatok a művészetek életében. A görög klasszicizmusnak éppen úgy megvolt a barokkizáló továbbfejlesztése, mint a reneszánsznak, vagy a tizenkilencedik századi realizmusnak. A barokk mindenütt a tenyészet győzelme az egyensúly felett, a nyugtalan szeszélyé a nyugodt harmónia felett, a végletekig vitt elemző, díszítő, formáló kedv. Barokkizálni annyi, mint megmámorosodni a lehetőségektől, élet, halál, sors, metafizika nagy kérdéseit, szenvedélyeket, vágyakat kifejezni akarni a kövek, színek nyelvén, az árnyalatokból kicsikarni a feleletet a lényegre, őrjöngésig fokozni a művészi játékosságot. S mire a feszültség ellankad, a játék visszanyeri szabályait, a tenyészet rendeződik, az árnyalatok elegánsan lényegtelenebbek, lesznek, megszületett az alexandrin idill, a rokokó, a szecesszió. Előfeltétele a jólét, a vezető réteg éppen delelőre jutott hatalma, a külső-belső arisztokratizálódás, a kifinomultság, ami már dekadencia is. Az a ritka és gyorsan elszálló történelmi pillanat, amelyet úgy hívnak, hogy: Béke.