Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 10. szám

Jócsik Lajos: KÉT HIMNUSZ

Homályosan emlékszem, valaha olvastam egy tanulmányt, vagy riport volt talán, ahol az író az európai nemzetek himnuszai fölött szemlét tartott, s azokból a népek természetére, alkatára és lelkivilágára próbált következtetni. A nemzeti imádságban valóban benne van a nemzeti lényeg, sűrítve, kivonatolva talán, mert egy nemzetnél sem véletlen, hogy éppen azt a dalt, költeményt választotta himnuszának. Nálunk pályázaton dőlt el, mi lesz nemzeti énekünk, s jól tudjuk, hogy ebben nem is annyira a bíráló bizottság, hanem maga a nemzet ítélkezett. Éppen úgy választhattak volna mást is a Nemzeti Színházban azon a nevezetes estén, de a lényeg, a magunk lényege éppen abban van, hogy éppen ezt választották. Ha valaki aztán részletesebb magyarázatát keresi ennek, olvassa el Babits Mihály remek tanulmányát Kölcseyről, vagy Illyés Gyula naplóját, ahol sorról sorra magyarázza a nemzeti imádság minden mondatát. Én olvasás közben a bibliamagyarázókra emlékeztem, s eszembe jutott egy jeles egyházi férfiú, aki a Miatyánkról prédikációt írt, külön-külön fejtegetve minden fohászkodást.

Mi, legifjabb kisebbségi magyarok, nem értettük még teljesen át a nemzeti imádság értelmét, amikor kisebbségi sorsba kerültünk. A kilencéves gyermek érzésvilága még nem tart közösséget nemzeti fájdalmakkal, ha a nemzet lezüllése és nélkülözése nem bírja is megmutatni az élet napos oldalát, s gyorsabb eszmélkedésre készteti is ezzel a gyermeki lelket. Azonkívül hozzánk az ötödik elemibe egy órán bejött az iskola igazgatója, és cérnavékony hangján egy másik, állami himnuszt tanított nekünk. Így kezdődött: Hol van honom, hol a hazám.

De azért a kisebbségi sorsban viszonylag elég korán belekapcsolódtunk a nagy fájdalmak közösségébe, amit a himnusz kifejez. Tudatunk, mondom, vékonyka szálakkal függött össze a magyarság történelmi tudatával, de ott volt a családok belső szenvedése, kis világ ugyan, de benne a nagyvilág törvényei éltek. A himnuszt nem engedték nyilvánosan énekelni, de március idusán és Szent Istvánkor minden istentisztelet végén elénekelték. Senki se adott jelt ilyenkor a kezdésre, az orgona elhallgatott, mert a kántor megszökött a templomból, de ott marad a nép, a Kis- és Nagyfélsor, meg a Szárazsor gazdáinak tömött csapata vasutas nyugdíjasokkal vegyesen, és énekeltek. Már sokszor készültem, hogy leírom a pillanatok telítettségét, ezeknek az évenként kétszer előforduló öt perceknek tartalmát, de még sohasem sikerült a kísérlet. Mások is megpróbálták, nekik sem sikerült. Így a kisebbségi magyarság nagy, legnagyobb eseményei a lapok rövid krónikáiba kerültek, ahol a himnuszpereket tartották nyilván. A templomokban ezekben a pillanatokban volt nagy és egységes a kisebbségi magyarság, szinte kiegyensúlyozott része a nemzetnek, és nemzet önmagában. Az istentisztelet után rendőrök és detektívek nyargaltak szét a városban, és összeszedték az éneklőket a besúgások alapján. Amikor a pörök elkezdődtek, akkor már nem élt az emberekben a két ünnep hatalmas pillanata. Csak templomban alakulhatott ki ez a fenséges hangulat. Szükséges volt hozzá a szent környezet, a katakombákra és életünkre emlékeztető románosan nyomott bolthajtások, feszület a Megfeszítettel, az ezer magyar, aki énekelt, s szükséges volt még az a misztikus indítás, amely a jelenlevő ezer magyart kisebbségi magyarok gyülekezetévé varázsolta. Mennyiségből csak így jöhetett ki a benne lakozó legmagasabb minőség.

Én ilyen alkalmak idején sohasem tudtam a himnuszt elénekelni. Még az első sor ment valahogy. Isten, áldd meg a magyart, ezt még ki tudtam mondani. De mire ezt kiénekeltük, már végbement bennünk az a pillanatig tartó csodálatos változás, amelyről Le Bon egy kötetnyi tanulmányt írt. Egyéni jelenlétünk beleveszett a tömegébe, a tömeg lelkiállapota visszakapcsolt az időbe, az ezredévbe. Jó kedvvel, bőséggel, ezt már halkan énekeltem, a lélegzetem még futotta a következő két sorig is, de amikor ez következett: Balsors akit régen tép, már itt összeszorult a torok, üresen, tehetetlenül mozgott a száj, valami majdhogy láthatóvá nem facsarodott, ekkor el kellett hagyni minden földi kötöttséget, a szavakat, mert roskadoztak a pillanat súlya alatt, mint túlterhelt zsákhordók. Csak a lélek bírt a végső emelkedésekre felhágni. Ez még mindig megismétlődött velem. Amikor a csehek a bécsi döntés után leszereltek bennünket, akkor a fiúk az utolsó éjjel a zsolnai kaszárnyában a himnuszt tanulták, hogy méltóképpen térjenek haza. Megkértek, énekeljem el nekik, mert itt-ott bizonytalanok a dallam lejtésében. Többször kezdtem, amíg sikerült, s amikor ők is mellémszegődtek, el kellett fordulnom, hogy a katona és a férfi rovására észre ne vegyenek valamit. Ugyanilyen érzés fog el akkor is, ha tömeget látok az utcán tömött sorokban, erősen, lelkesen, énekelve. Valami torkomat szorítja, hidegség szalad át rajtam, mintha atomokként akarna a lélek és a test a tömeg egységében elvegyülni.

Ahogy itt állanak ezek a sorok, még nem tudom, nem profán dolog-e ilyesmiket első szám első személyben kibeszélni. De azt hiszem, ugyanez végbement minden kisebbségi magyarban, és minden magyarban a himnusszal kapcsolatban. S azért nemzeti imádságunk ez a költemény, hogy a lélek sarkantyúja legyen, hogy felhajszolja a legmagasabbra. Bizonyos, hogy Kölcsey versében a magyar létforma sűrűsödik össze. Kölcsey romantikus volt, s a magyar létforma tartalmát a jó és a rossz, az erények és a bűnök, a bűnbeesések és igazulások változásainak tekinti. A jövőben természetesen a teljes tökéletességet s a teljes igazulást várta a magyarságtól. A kisebbségi magyarságnak teljesen megfelelt a magyar nemzeti lényeg ilyen formája. Valahogy úgy éreztük, hogy a kisebbségi helyzet nemcsak a külső, a mi akaratunktól teljesen független történelmi Rossz győzelme után szakadt ránk, hanem a magunk hibái és bűnei folytán is. Csak így volt lehetséges, hogy a süllyedés és szenvedés, amint tapasztalatokká lett, a legteljesebb megtisztulás szándékává alakuljon. Rögtön az első években szájról szájra járt Kölcsey nagy kortársának, Vörösmartynak, a Szózat írójának egy nagy mondása: "Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt". A mélységekben a legnagyobb igazságra szegződött a kisebbségi ember tekintete. A magyar romantikusok világítottak esettségünkben. A mélységből Vörösmarty és Kölcsey meredeztek fel, a kisebbségi magyarság rájuk fektette a tudat traverzeit, hogy hidat építsen, melyen visszatalál a magyar létforma közösségébe.

És hogy ne legyenek csak széllelbélelt szavak ezek a megállapítások, határozzuk meg, hogy meddig és milyen feltételek alatt lehet használni vagy "alkalmazni" őket. Én úgy érzem, hogy nem élt bent a magyar létformában annyi magyar, amennyit a statisztika a kisebbségi sorsban kimutatott. A magyarság minőség és mennyiség egyidőben. Kölcsey és Vörösmarty magyar minőségére nem döbbent rá minden magyar a kisebbségi helyzetben. Roppant tömegek elfutottak onnan, hiába küldte utánuk vezércikk, szónoklat vagy fájdalom az "áldjon vagy verjent", elhagyták a sorsot, a ránk mért magyar lényeget. A kisebbségi magyarságtól elfolyt felső rétege, a nép és nemzet eggyé lett, a nép lett a nemzet, a nép, és csak a nép lett a teremtés sara, melyből Kölcsey és Vörösmarty igéihez testet gyúrt az idő abban a szomorú helyzetben. Kimondhatjuk: Kölcsey magyar létformája annyira nagy, tiszta és egyszerű, hogy csak a nép szerezhet annak érvényt a magyar életben.

A kisebbségi helyzetben érvényt szerzett már egyszer neki. Ez a húsz esztendő legnagyobb eredménye. Társadalmi síkon az ellentétek elkopása jelezte ezt csoportok és emberek között. Amikor hazajöttünk, döbbenve láttuk, hogy ugyanakkor bent, a tulajdonképpeni nemzetben nem történt semmi sem. Mennyire megráz Babits igazsága: "Kölcsey éppen abban korszerű ma, amiben határozottan és kiáltóan korszerűtlen". Most itt állunk hát északról hazajött magyarok, tegnap érkeztünk, s hogy legyen földhözkötött hitele a szónak, az egész északi határ mentén sírva estünk az anyaország ölére, könnyel pótoltuk a himnusz sorait, melyeket nem bírtunk énekelni, a mámor múlta után azonban csak Kölcsey korszerűtlensége maradt meg nekünk. Riadva kérdezzük barátainkat, mi történt itten? Kölcsey, a csekei nemes, polgár magyar volt vágyaiban és törekvéseiben. Az elsők között lódította a sors kerekét, hogy ebben az országban a népnek is jusson hely a nemzet kebelében. S mégis mintha minden igéi ellen történt volna kora óta. Idegesen beszélünk barátainkkal, mi az oka, hogy az igék nem kapnak testet, vagy mi a feltétele földreszállásuknak? Erre csak egy feleletet kaptunk eddig: valószínűleg az, ami nálatok volt, a kisebbségi helyzet.

Kitekintek Európára, és döbbenve látom, hogy Kölcsey korszerűségének ilyen feltétele nem is lehetetlen közép-európai helyzetünkben.

Amíg Csehszlovákiában a mi himnuszunkat nem engedték énekelni, ugyanakkor az állami himnuszt követelték tőlünk. Kölcsey himnusza nemzeti imádság. A csehek állami imádságot tanítottak nekünk. A magyarság ebben a szent dologban nem keverte össze államiságát a nemzetiséggel. A magyar himnusz a magyarság történelmi sorsát énekli. A csehek himnusza nem történelmi, hanem földrajzi tartalmat és államiságot fejez ki. Kívülről nézve ennek magyarázata az, hogy hiányzott történelmükből három évszázad, éppen az az idő, amikor a nemzet történelmi tudata kialakulhatott volna. A cseheknek csak tájtudatuk volt, a maguk tájtudatát állami területtel helyettesítették, csak így lehettek képesek imperialista szerepre Közép-Európában. Himnuszuk énekelt szakasza így hangzik hiteles magyar fordításban:

Hol van honom, hol a hazám?
Hol patak zúg a hegyháton,
Csörgedez a rónaságon.
Üde virág a kertben,
Mint egy földi édenben.
Ez az istenáldotta föld,
Csehszlovák föld a hazám,
Csehszlovák föld a hazám.

Ismételjük: ez volt az államilag jóváhagyott hivatalos magyar szöveg Csehszlovákiában.

A vers leírja a csehországi tájat, az Óriáshegységet, és a Sumava közötti vidék apológiája ez, szélesebb táji lokálpatriotizmus, kissé hazánk Isten kalapja-beállításban. De becsüljük meg benne a ragaszkodást a földhöz, hiszen mi is imádkozzuk, és kisebbségi helyzetünkben sokszor imádkozzuk az áldjon vagy verjent. A tájhoz való ragaszkodás első feltétele a modern nemzeti lét tartósságának. S tegyük hozzá azt is, hogy csak egészséges és erős népek képesek erre. Talán csak a parasztnépek. Méltán örülhetünk ma, hogy parasztnép vagyunk. A magyarság történelmére gondol himnuszában. S a történelmén keresztül a tájra. Táj- és történelmi tudat teszi a magyar forma tartalmát. A csehekben nem volt erő a húszéves történelmi lét megvédésére, de az erő szándékát sem árulták el. Számunkra kissé érthetetlen ez a magatartás. Most beletemetkeznek a tájba, népdalokba és folklorisztikába. Csak félő, hogy újra történelmi érzék és mérték nélkül törnek ki mai helyzetükből. Nem érzik múltjukat, csak a Bilá horától visszafelé. Most visszahúzódnak a sumavai völgyekbe. A chodok primitív erdei törzse, mely századokig alig változott a domazslicei erdőségekben, most cseh ideáltípus lett. Vannak hegyek, erdők és völgyek, s itt cseh parasztok élnek. A cseheknek csak ez fontos, és csak ez jelentős mai helyzetükben. Újra azt várják, hogy a történelem eljöjjön értük, alkalmakat terítsen eléjük, mint a világháborúban. Tettek és emberek alig tartoznak világukhoz. Mintha nemrég tévedtek volna Európába, népiségük tudata csak a területre terjed ki. Nálunk Szent István, Mátyás, Rákóczi, Kossuth stb. jobban bent élnek a mai jelenben, mint a történelemben.

A csehek himnusza népi költemény. Keletkezését egy színmű a tizenkilencedik század elejéről a következőképpen beszéli el. A század elején a csehek városias rétege a legjobb úton volt, hogy kivesszen a nemzet közösségéből. Az iparosság és az intelligencia, a cseh céhpolgár és a hivatalnok mindenütt a német forma utánzásában élt. A színmű éppen ezt a céhpolgári asszimilációt teszi kritika tárgyává és ítéli el. A nemzeti tudat hordozója a nép, a parasztság. A mulatozó, eszem-iszom majálispolgár ünnepeit felkeresi egy vak paraszténekes, akit egy kislány vezet. Ez a koldus énekli a dalt, melyet a csehek himnuszukká tettek. A paraszt nem szereti a városi cseheket, idegen neki ez a világ, visszahúzódik a falvakra.

Amikor a dalt énekelni kezdi a paraszt a darabban, a közönség állva hallgatja végig. A zsebkendők dolgoznak a jelenet után, a darab elérte legnagyobb hatását. Azóta, hogy Kajetán a darabot megírta, mindig játsszák. Egy cseh lányt kérdeztem egyszer, mit érez ennél a jelentnél, és miért sír? Nem tudta megmondani. Azt sem tudta egyszerűen megmagyarázni, hogy ő miben érzi vagy érti a csehség lényegét. Nem tudtam meg Krejcsitől, a filozófustól sem, aki pedig egy egész könyvet írt a csehségről. Emánuel Rádl a németekkel való harcot tartja annak, de azt is csak Fehérhegyig csupán. A csehek mintha nem merték volna maguk előtt sem felvetni háború utáni létük magasabb értelmét.

Egyetemi éveimben, amikor már csehül is megtanultam, döbbenve vettem észre egy alkalommal, hogy a csehek himnuszának eredeti szövegében lényeges eltérések vannak az államilag hitelesített magyar fordítással szemben. A magyar szöveg két utolsó sora ez:

Csehszlovák föld a hazám,
Csehszlovák föld a hazám.

A cseh szövegben ez a két sor így hangzik:

Cseszká zemje domov muj,
Cseszká zemje domov muj.

Itt tehát nem csehszlovák földről, hanem csupán cseh földről van szó. S ez egészen természetes. A dal népi eredetű, a cseh medencében keletkezett, valahol a Cseh erdő alatt. Természetes, hogy a cseh nép a maga eredeti, szűkebb hazájának szépségét dicséri benne. A magyar fordításban a politika már a csehszlovák földet iktatta a szövegbe. A népi melódiából állami dal lett, a kisebbségek használatára alkalmazva. A csehek továbbra is az eredeti szöveget énekelték, de a kisebbségektől már azt követelték, hogy az állam egész területét dicsérjék. A cseh parasztnak nem lehetett volna megmagyarázni a változtatást, mert azt kellett volna mondani neki, hogy szűkebb hazája szeretetét most már helyezze imperialista alapokra, révületeit terjessze ki olyan tájakra is, amelyeket eddig nem is látott, nem is ismer. A cseh politika hát a kisebbségek felé államosította a cseh paraszt primitív táji hazaszeretetét, szinte exportcikké alakította és lealjasította. Kommerciális műveletet végzett a nép legszentebb érzéseivel, melyet naponta milliók és milliók mondottak az imádság áhítatával. Az régen világos volt, hogy a cseh politika Machiavelli tanításai szerint abszolválta a politika magasiskoláját, de abban, hogy még a saját népe legszentebb dolgait sem kíméli, ha érdekei úgy kívánják, ebben egészen új oldaláról ismerjük meg. Olyan ez az eset, mintha nálunk, hogy Kárpátalja visszatért, jelentkezne egy magyar, hogy átírja a himnuszt, hogy az a ruszinság használatára is alkalmas legyen. Mondjuk úgy, hogy a magyar honszerzők közé befoglalja Koriatovics Tódor herceget is, hogy ezzel a magyar birodalmi gondolat ügyét szolgálja. De mi lenne a sorsa egy ilyen elvetemültnek? Mit érdemelne és mit kapna, ha legszentebb tulajdonunkat ily szentségtelen szándékokkal illetni merészelné? Ó, micsoda zuhanás mutatkozik meg a cseh példában! A politikai érettség hiányát menti még az elmaradt és elrabolt három évszázad a cseh történelemből. De mi menti ezt a merkantil szellemet a legszentebb nemzeti tulajdonnal szemben? Szinte érthetetlen helyzet!

Kölcsey századának magyarsága úgy tűnik föl nekem, mint valamilyen alpesi táj, ahol égbenyúló hegyormok zárják el a tekintet röptét és nem vagyunk képesek rajtuk túljutni. Így látom egymás mellett hatalmas hegyormokként Vörösmartyt, Kölcseyt, Széchenyit és a többieket. Alig van magasságbeli eltérés közöttük. Mindegyik ormot az erkölcsi nagyság tiszta szűzi hava fedi. Egy egész nemzedék, és milyen nemzedék, dolgozott a magyar létforma megteremtésén! Kölcseyről és Vörösmartyról szóltunk már ebben a vonatkozásban. A nagyok közül Széchenyi azzal volt több a többinél, hogy ő éppen attól óvott bennünket, amit a cseh formában hiányoltunk: a hazaszeretetet nem lehet forrófejű hevességgel és merkantil ravaszsággal másokra is kötelezővé tenni. Széchenyi nagysága annál nagyobb, mert saját nemzetének merte megmondani a kemény szavakat, miként itt következnek fejtegetésünk záradékaképpen:

"Olvasztói felsőbbséggel kell bírni. Igen. Ámde bír-e ilyessel az, ki szeretetreméltóság és rokonszenvgerjesztés helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt s velőket hódított? Vagy bír-e olvasztói felsőbbséggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést. Vagy tán az ért a mesterséghez, ki hős ellenét, mert oly lelkesedéssel vív vére mellett, mint ő saját véréért, ahelyett, hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányilag sújtja s hírnevét gyanúval bemocskolni nem pirul."

Ó, milyen megnyugvás meghordozni tekintetünket ezen a tiszta hegyoromzaton!

S mennyire lesújt, ha aztán húsz esztendőket, vagy a mai helyzetet végiggondolom.

Milyen zűrzavar, ha a magasból a mélybe letekintek! Európát keresem, de elmerült előlem. Szomszéd szomszédjáig sem lát már a lila ködben.