Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 10. szám
Homályosan emlékszem, valaha olvastam egy tanulmányt, vagy riport volt talán, ahol az író az európai nemzetek himnuszai fölött szemlét tartott, s azokból a népek természetére, alkatára és lelkivilágára próbált következtetni. A nemzeti imádságban valóban benne van a nemzeti lényeg, sűrítve, kivonatolva talán, mert egy nemzetnél sem véletlen, hogy éppen azt a dalt, költeményt választotta himnuszának. Nálunk pályázaton dőlt el, mi lesz nemzeti énekünk, s jól tudjuk, hogy ebben nem is annyira a bíráló bizottság, hanem maga a nemzet ítélkezett. Éppen úgy választhattak volna mást is a Nemzeti Színházban azon a nevezetes estén, de a lényeg, a magunk lényege éppen abban van, hogy éppen ezt választották. Ha valaki aztán részletesebb magyarázatát keresi ennek, olvassa el
Mi, legifjabb kisebbségi magyarok, nem értettük még teljesen át a nemzeti imádság értelmét, amikor kisebbségi sorsba kerültünk. A kilencéves gyermek érzésvilága még nem tart közösséget nemzeti fájdalmakkal, ha a nemzet lezüllése és nélkülözése nem bírja is megmutatni az élet napos oldalát, s gyorsabb eszmélkedésre készteti is ezzel a gyermeki lelket. Azonkívül hozzánk az ötödik elemibe egy órán bejött az iskola igazgatója, és cérnavékony hangján egy másik, állami himnuszt tanított nekünk. Így kezdődött:
De azért a kisebbségi sorsban viszonylag elég korán belekapcsolódtunk a nagy fájdalmak közösségébe, amit a himnusz kifejez. Tudatunk, mondom, vékonyka szálakkal függött össze a magyarság történelmi tudatával, de ott volt a családok belső szenvedése, kis világ ugyan, de benne a nagyvilág törvényei éltek. A himnuszt nem engedték nyilvánosan énekelni, de március idusán és Szent Istvánkor minden istentisztelet végén elénekelték. Senki se adott jelt ilyenkor a kezdésre, az orgona elhallgatott, mert a kántor megszökött a templomból, de ott marad a nép, a Kis- és Nagyfélsor, meg a Szárazsor gazdáinak tömött csapata vasutas nyugdíjasokkal vegyesen, és énekeltek. Már sokszor készültem, hogy leírom a pillanatok telítettségét, ezeknek az évenként kétszer előforduló öt perceknek tartalmát, de még sohasem sikerült a kísérlet. Mások is megpróbálták, nekik sem sikerült. Így a kisebbségi magyarság nagy, legnagyobb eseményei a lapok rövid krónikáiba kerültek, ahol a himnuszpereket tartották nyilván. A templomokban ezekben a pillanatokban volt nagy és egységes a kisebbségi magyarság, szinte kiegyensúlyozott része a nemzetnek, és nemzet önmagában. Az istentisztelet után rendőrök és detektívek nyargaltak szét a városban, és összeszedték az éneklőket a besúgások alapján. Amikor a pörök elkezdődtek, akkor már nem élt az emberekben a két ünnep hatalmas pillanata. Csak templomban alakulhatott ki ez a fenséges hangulat. Szükséges volt hozzá a szent környezet, a katakombákra és életünkre emlékeztető románosan nyomott bolthajtások, feszület a Megfeszítettel, az ezer magyar, aki énekelt, s szükséges volt még az a misztikus indítás, amely a jelenlevő ezer magyart kisebbségi magyarok gyülekezetévé varázsolta. Mennyiségből csak így jöhetett ki a benne lakozó legmagasabb minőség.
Én ilyen alkalmak idején sohasem tudtam a himnuszt elénekelni. Még az első sor ment valahogy.
Ahogy itt állanak ezek a sorok, még nem tudom, nem profán dolog-e ilyesmiket első szám első személyben kibeszélni. De azt hiszem, ugyanez végbement minden kisebbségi magyarban, és minden magyarban a himnusszal kapcsolatban. S azért nemzeti imádságunk ez a költemény, hogy a lélek sarkantyúja legyen, hogy felhajszolja a legmagasabbra. Bizonyos, hogy Kölcsey versében a magyar létforma sűrűsödik össze. Kölcsey romantikus volt, s a magyar létforma tartalmát a jó és a rossz, az erények és a bűnök, a bűnbeesések és igazulások változásainak tekinti. A jövőben természetesen a teljes tökéletességet s a teljes igazulást várta a magyarságtól. A kisebbségi magyarságnak teljesen megfelelt a magyar nemzeti lényeg ilyen formája. Valahogy úgy éreztük, hogy a kisebbségi helyzet nemcsak a külső, a mi akaratunktól teljesen független történelmi Rossz győzelme után szakadt ránk, hanem a magunk hibái és bűnei folytán is. Csak így volt lehetséges, hogy a süllyedés és szenvedés, amint tapasztalatokká lett, a legteljesebb megtisztulás szándékává alakuljon. Rögtön az első években szájról szájra járt Kölcsey nagy kortársának,
És hogy ne legyenek csak széllelbélelt szavak ezek a megállapítások, határozzuk meg, hogy meddig és milyen feltételek alatt lehet használni vagy "alkalmazni" őket. Én úgy érzem, hogy nem élt bent a magyar létformában annyi magyar, amennyit a statisztika a kisebbségi sorsban kimutatott. A magyarság minőség és mennyiség egyidőben. Kölcsey és Vörösmarty magyar minőségére nem döbbent rá minden magyar a kisebbségi helyzetben. Roppant tömegek elfutottak onnan, hiába küldte utánuk vezércikk, szónoklat vagy fájdalom az "
A kisebbségi helyzetben érvényt szerzett már egyszer neki. Ez a húsz esztendő legnagyobb eredménye. Társadalmi síkon az ellentétek elkopása jelezte ezt csoportok és emberek között. Amikor hazajöttünk, döbbenve láttuk, hogy ugyanakkor bent, a tulajdonképpeni nemzetben nem történt semmi sem. Mennyire megráz Babits igazsága: "
Kitekintek Európára, és döbbenve látom, hogy Kölcsey korszerűségének ilyen feltétele nem is lehetetlen közép-európai helyzetünkben.
Amíg Csehszlovákiában a mi himnuszunkat nem engedték énekelni, ugyanakkor az állami himnuszt követelték tőlünk. Kölcsey himnusza
Hol van honom, hol a hazám?
Hol patak zúg a hegyháton,
Csörgedez a rónaságon.
Üde virág a kertben,
Mint egy földi édenben.
Ez az istenáldotta föld,
Csehszlovák föld a hazám,
Csehszlovák föld a hazám.
Ismételjük: ez volt az államilag jóváhagyott hivatalos magyar szöveg Csehszlovákiában.
A vers leírja a csehországi tájat, az Óriáshegységet, és a Sumava közötti vidék apológiája ez, szélesebb táji lokálpatriotizmus, kissé hazánk Isten kalapja-beállításban. De becsüljük meg benne a ragaszkodást a földhöz, hiszen mi is imádkozzuk, és kisebbségi helyzetünkben sokszor imádkozzuk az áldjon vagy verjent. A tájhoz való ragaszkodás első feltétele a modern nemzeti lét tartósságának. S tegyük hozzá azt is, hogy csak egészséges és erős népek képesek erre. Talán csak a parasztnépek. Méltán örülhetünk ma, hogy parasztnép vagyunk. A magyarság történelmére gondol himnuszában. S a történelmén keresztül a tájra. Táj- és történelmi tudat teszi a magyar forma tartalmát. A csehekben nem volt erő a húszéves történelmi lét megvédésére, de az erő szándékát sem árulták el. Számunkra kissé érthetetlen ez a magatartás. Most beletemetkeznek a tájba, népdalokba és folklorisztikába. Csak félő, hogy újra történelmi érzék és mérték nélkül törnek ki mai helyzetükből. Nem érzik múltjukat, csak a Bilá horától visszafelé. Most visszahúzódnak a sumavai völgyekbe. A chodok primitív erdei törzse, mely századokig alig változott a domazslicei erdőségekben, most cseh ideáltípus lett. Vannak hegyek, erdők és völgyek, s itt cseh parasztok élnek. A cseheknek csak ez fontos, és csak ez jelentős mai helyzetükben. Újra azt várják, hogy a történelem eljöjjön értük, alkalmakat terítsen eléjük, mint a világháborúban. Tettek és emberek alig tartoznak világukhoz. Mintha nemrég tévedtek volna Európába, népiségük tudata csak a területre terjed ki. Nálunk Szent István, Mátyás, Rákóczi, Kossuth stb. jobban bent élnek a mai jelenben, mint a történelemben.
A csehek himnusza népi költemény. Keletkezését egy színmű a tizenkilencedik század elejéről a következőképpen beszéli el. A század elején a csehek városias rétege a legjobb úton volt, hogy kivesszen a nemzet közösségéből. Az iparosság és az intelligencia, a cseh céhpolgár és a hivatalnok mindenütt a német forma utánzásában élt. A színmű éppen ezt a céhpolgári asszimilációt teszi kritika tárgyává és ítéli el. A nemzeti tudat hordozója a nép, a parasztság. A mulatozó, eszem-iszom majálispolgár ünnepeit felkeresi egy vak paraszténekes, akit egy kislány vezet. Ez a koldus énekli a dalt, melyet a csehek himnuszukká tettek. A paraszt nem szereti a városi cseheket, idegen neki ez a világ, visszahúzódik a falvakra.
Amikor a dalt énekelni kezdi a paraszt a darabban, a közönség állva hallgatja végig. A zsebkendők dolgoznak a jelenet után, a darab elérte legnagyobb hatását. Azóta, hogy
Egyetemi éveimben, amikor már csehül is megtanultam, döbbenve vettem észre egy alkalommal, hogy a csehek himnuszának eredeti szövegében lényeges eltérések vannak az államilag hitelesített magyar fordítással szemben. A magyar szöveg két utolsó sora ez:
Csehszlovák föld a hazám,
Csehszlovák föld a hazám.
A cseh szövegben ez a két sor így hangzik:
Cseszká zemje domov muj,
Cseszká zemje domov muj.
Itt tehát nem csehszlovák földről, hanem csupán cseh földről van szó. S ez egészen természetes. A dal népi eredetű, a cseh medencében keletkezett, valahol a Cseh erdő alatt. Természetes, hogy a cseh nép a maga eredeti, szűkebb hazájának szépségét dicséri benne. A magyar fordításban a politika már a csehszlovák földet iktatta a szövegbe. A
Kölcsey századának magyarsága úgy tűnik föl nekem, mint valamilyen alpesi táj, ahol égbenyúló hegyormok zárják el a tekintet röptét és nem vagyunk képesek rajtuk túljutni. Így látom egymás mellett hatalmas hegyormokként Vörösmartyt, Kölcseyt, Széchenyit és a többieket. Alig van magasságbeli eltérés közöttük. Mindegyik ormot az erkölcsi nagyság tiszta szűzi hava fedi. Egy egész nemzedék, és milyen nemzedék, dolgozott a magyar létforma megteremtésén! Kölcseyről és Vörösmartyról szóltunk már ebben a vonatkozásban. A nagyok közül Széchenyi azzal volt több a többinél, hogy ő éppen attól óvott bennünket, amit a cseh formában hiányoltunk: a hazaszeretetet nem lehet forrófejű hevességgel és merkantil ravaszsággal másokra is kötelezővé tenni. Széchenyi nagysága annál nagyobb, mert saját nemzetének merte megmondani a kemény szavakat, miként itt következnek fejtegetésünk záradékaképpen:
"Olvasztói felsőbbséggel kell bírni. Igen. Ámde bír-e ilyessel az, ki szeretetreméltóság és rokonszenvgerjesztés helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt s velőket hódított? Vagy bír-e olvasztói felsőbbséggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést. Vagy tán az ért a mesterséghez, ki hős ellenét, mert oly lelkesedéssel vív vére mellett, mint ő saját véréért, ahelyett, hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányilag sújtja s hírnevét gyanúval bemocskolni nem pirul."
Ó, milyen megnyugvás meghordozni tekintetünket ezen a tiszta hegyoromzaton!
S mennyire lesújt, ha aztán húsz esztendőket, vagy a mai helyzetet végiggondolom.
Milyen zűrzavar, ha a magasból a mélybe letekintek! Európát keresem, de elmerült előlem. Szomszéd szomszédjáig sem lát már a lila ködben.