Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 10. szám · / · Cs. Szabó László: FOJTOTT NYÁR

Cs. Szabó László: FOJTOTT NYÁR
(EURÓPAI ÚTINAPLÓK)
Június 26.

Minden Város hűtlen az emlékeihez. Különösen, ha élő test, s nem befagyasztott műemlék. Sose bízzunk régi szerelmesei szemében. Különben úgy jár az ember, mint én Milánóval.

Hol van Stendhal városa? Az Henri Brulard véglapjai után dübörgő ágyúk, agyonhajszolt lovak közt érkeztem képzeletbeli Milánómba. Az erkélyről szenvedélyes mágnásasszonyok integettek. Erre tanított Stendhal. Ezt látta. Csengett a füle az alapi ágyúzástól, térdében remegett a Szent Bernát-hágó. Csákója fülig csúszott, csizmája lötyögött, a legényke ide-oda csúszott a lovon. Most tanult káromkodni. Tizenhétéves, nyápic fiú volt, Daru hadtápminiszter védence. Milánó legszebb pillanatára érkezett, valósággal a nagy áriára nyitott be. A város ünnepelte a franciákat, s az ifjú vezért. Csakugyan grófnők álltak az erkélyen, egyenesen az ókorból sarjadt a családfájuk. Az erkélyek alatt egy verhetetlen hadsereg dübörgött. Serdülő tisztek, póri legénykék, Lodi, Arcole puskaporával. "Junot, la Tempęte": Junot, a Vihar volt egyikük neve. Szivárgott a sebük, alig lábadoztak, s már csodákat műveltek a grófnőkkel. A kis Beyle-Stendhal káprázva kapkodott a kardja és szíve után: a patríciusnők s a spartacusok nászára érkezett. Sose szabadult e nagy tavasz emlékétől. Napóleon bukása után Párizsból visszatért Milánóba, itt henyélte el bölcs mérséklettel a vagyonkáját. Olasz sírfelirat-tervén egyenesen milánóinak mondta magát. "Enrico Beyle milanese", írta egyszer. "Visse, scrisse, amo. Quest'anima adorava Cimarosa, Mozart e Shakespeare. Mori di anni..." Az évszámnak helyet hagyott. Mint tudjuk, a tiszteletbeli milánói Párizsban halt meg, az utca közepén.

Most itt vagyok, s hallgatózom. Nem nyikorognak az ágyúkerekek, késnek a hősök. Csak úgy zúg a fülem az autótülöktől. Nagyszerű város. De nem ezt kerestem. Egy kicsit le kell szokni Stendhalról, hogy az ismeretlen új várost megszerethessem.

*

Leonardo-kiállítás. Egy parancsuralom hódol előtte, de mit tenne, ha élne? Leonardo a megtestesült engedetlen ember, folyton kérdez, saját kérdései, termékeny kételyei miatt hagy fel a megkezdett munkákkal. Ő és Geothe a legszebb európai jelkép, csak félig él a művében, fél-halhatatlansága maga a magatartás. Egyikük sem állít vagy kijelent, mint a misztikusok, csupán felel. A kijelentést megelőzi a kérdés magunkhoz s a világhoz. Márpedig minden misztika - a politikai misztika is - kijelentésekből és sugallatokból áll. Szent Johannát talán megtehetem egy parancsuralom védszentjének. Sugallatai voltak. Leonardo nem hisz a sugallatban, a tizenkilencedik század racionalistái joggal tekintették első ősüknek.

A kiállításon fába és gipszbe másolták a találmányterveit, s a Codex Atlanticus lapjait fényképre nagyították. Leonardo a tetemboncoló, botanikus, optikus, fizikus, technikus, hadmérnök, városrendező, festő, építész, szobrász és költő bemutatkozik. A megoldás néha groteszk, mai szemmel hamis csapáson indult el. De nem a megoldás a fontos, hanem a magatartás, a szándék. Elsőnek kérdezett, a helyes felelet az utókorra maradt. Ösvényeit benőtte a fű, a feltalálók elértek tőle. De elsőnek lépett ki a körből. Hódolat illeti meg, nem bírálat.