Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 10. szám · / · Cs. Szabó László: FOJTOTT NYÁR

Cs. Szabó László: FOJTOTT NYÁR
(EURÓPAI ÚTINAPLÓK)
Május 13.

R. A.-ra várok a Nouvelle Revue Francaise fogadószobájában. Olyan, mint egy idegorvosi rendelő. A túlsó sarokban két fiatal beteg, húsz év körüli ápolt fiúcska. Képzelem, milyen apa-anyagyilkos lélekkaparászás duzzad a zsebükben kézirat gyanánt.

A folyóirat s a kiadó egyidős a Nyugat-tal. Ahogy a francia vers a szimbolizmusban született újjá, a francia prózának az N. R. F. adott új ragyogást. Félelmes szekta volt, rettegtük és óhajtottuk, mint az Eleuziszi Misztériumot. A húszas években Skandináviától Kisázsiáig, az Antilláktól Japánig fehér füzeteiről s fehérfedeles könyveiről ismerték föl egymást a beavatottak. Egyaránt volt benne valódi stílusforradalom, szemfényvesztés és nagystílű üzlet. Miből mennyi? Legalább egy emberöltő kell a szétválasztásukhoz. Ambrus Zoltán sommásan elvetette, mi mindenestől meghódoltunk neki. A két érzésben a két franciás magyar nemzedék árulta el az ízlésváltozást. Ambrus a "sárga" Mercure de France-t s kiadványait olvasta, mi a "fehér" Nouvelle Revue Francaise-t. Színeket, címkéket, könyvborítékokat szerettünk. Az utókor dolga, hogy Gide, Giraudoux, Jules Romains, Roger Martin de Gard e címkék és könyvborítékok alól a közös francia hallhatatlanságba vagy közös feledésbe kerüljön.

Jön R. A. A mosolyán látom, hogy egyre gondolunk. Tavaly megbeszéltük a legközelebbi viszontlátást, s az eredményhez képest végleg elbúcsúztunk. Most egy mosollyal ellenőrizzük a tévedést. R. A. azonnal mozgósítható tartalékos tiszt. "Nem szeretem Csehszlovákiát" írta tavaly a behívója után. "Éljen a béke! Elmegyek a háborúba." Akkor a legtöbben így búcsúztak. Említem a cikket, a francia katonáról esik szó. Kitűnő százada volt a háborúban. Két héttel a fegyverszünet után föllázadt a kaszárnyában, hadbíróság elé kellett állítani. "Csak a veszély fegyelmét tűrik", mondja nevetve.

Egy közeli kocsmában ebédelünk, híres a bora. A szomszéd asztalnál André Gide. Megöregedett. Az orosz utazás, s a politika tette? Azt mondják, nagyon megbánta ezt a késő szerelmét. Vigyázzunk: nem a bátorságát, nem a fellobbanását, nem a kiállást, hanem a pártbilincset. Hetven év alatt mindössze két vagy három évig szolgált idegen kötelékben, ez is megártott neki. A kommunisták rövid örömujjongás után kiutasították maguk közül az öntörvényű irodalmárt és kontár pártembert.

R. A. Proudhon életrajzán dolgozik. Igen nagyra tartja, ellentmondásaiban mélyen emberi és francia. A múlt századnak két nagy szocialistája volt: Owen és Proudhon, s a francia paraszt és kézműves népnek két nagy gondolkozója: Michelet és Proudhon. Csakhogy a nagy forradalom óta Franciaországban a nép helyett a radikális ügyvédek és tanárok gondolkodnak. Michelet-t óvatosan megtették lírikusnak, Proudhont egy zavaros önművelőnek. Éppen e korabeli lekicsinylés és gúnyözön hátán menekült át korunkba; a dogmák századában kitagadták, a módszerek mostani századában szabadon lélegzik, s nem lakol az ellentmondásai miatt. Mary a British Múzeum könyvtárára és Manchesterre szabta acélos fényű, rideg rendszerét, Proudhon a gunyoros, bölcs francia népre, a párizsi kézművesekre s a kisvárosi míves mesterekre. "Olvassa el a Forradalmár Vallomásait, meglátja, mennyi emberség és voltairei mosoly volt a régi szocializmusban. Proudhon ijesztőket mondott, de alapjában véve olyan szelíd, mint maga a lobbanékony és szelíd francia nép. Írás közben a párizsi nyomdászokra, a jurai órásmesterekre s a grenoble-i kesztyűsökre gondolt. Franciaországot a szabad kisemberek szövetségévé akarta tenni. Mary a munkaadók ellen írt. Ő a zsarnok ellen, akárminek hívják. Ebben a különbségben van a jövője."

*

Délután a Louvre-ban. Mondom az egyik őrnek, hogy a terem képeiből néhányat nemrég Belgrádban láttam. "Három képemet vitték oda, s egyet New Yorkba", feleli. Megpróbálok visszaemlékezni. A harmadiknál megállít. "Az nem az enyém." És megnevezi a gyűjtőt. Fogynak a sánta vagy félarcú őrök, kihalóban a hadirokkant nemzedék. Igaz, már húsz éve elmúlt a háború.

Csak néhány év óta gyanítom, milyen gazdag a francia festészet. Éber és gyors értelmük, a művészetben utolérte saját irodalmukat. A nagy vegyészekhez és fizikusokhoz hasonló kísérletezők és kutatók voltak. Az a század, melynek Delacroix, Ingres, Courbet, Daumier, Manet, Degas, Renoir a szülötte, olyan elveszett ifjú művészt sirathat, mint Géricault.

Hugo egyszer Rimbaud-t kölyök Shakespeare-nek nevezte. Géricault-t kölyök Michelangelónak hívhatta volna. A halál küszöbén bontakozott ki igazi mérete. Raffael megmutatta a nagyságát, Géricault hasonló életkorban csak közeledett hozzá. A lángelmék nem egyforma gyümölcsök, nem egyidőben érnek. Géricault-t lassú érésre, hosszú pályára szemelte ki a sors, akárcsak a túl korán halt Keatset. A testükkel azonban elfelejtett szerődést kötni: az edény széttört, amikor a láng még csak hevült. Raffaelt vagy Byront megszépítette a fiatal halál, a munkájuk már tető alatt volt. Géricaultnak a művébe taposott.

*

Párizsi képek. Egy kiszármazott barátommal ebédelek. Szemérmes, hű magyar, csak a jó oldalainkra emlékszik. Sose kérte a francia honosítást.

"Ma avignoni bort iszunk", mondja.

"Chateauneuföt?"

Fölragyog:

"Nem gondoltam, hogy ilyen értelmes vagy!"

Ebből a mondatból tudom meg, hogy mennyire elfranciásodott.

Két gyerek összeütközik a Luxembourg-kert medencéjénél. "Pardon, uram!", mondják egyszerre. Nemcsak a nemzet érett, minden egyed kész ember a gyerekkorában.

Erdélyi Józsefnek való kép. Egy asszony hajadonfőtt, esőkabátban ül a szakadó esőben egy kávéház előtt, és pásztorsípon furulyázik.