Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 10. szám · / · Cs. Szabó László: FOJTOTT NYÁR
A francia sokáig süllyed, s villámgyorsan talpraáll. Egyik élettani törvénye ez. Roppant erőtartalékát csak akkor árulja el - akkor is önkéntelenül -, ha kést fognak rá. Hanyagul magára ereszti a halálveszélyt, nem tudja idejében elhárítani, de kiállja.
Az 1912 körüli újjászületés Franciaországot egy nyomasztó belviszálytól szabadította meg. Mostani újjászületésük a Népfront-korszak hibáit próbálja helyrehozni. Úgy látszik, a francia reformokhoz mindig egy világháború előszele kell.
Fraciaország 1934 február és 1938 november közt szomorú állapotba jutott. Tekintélye, ítélőképessége, hidegvére odalett. Harcias volt kifelé, tehetetlen otthon. Mialatt a szélső baloldal a fasiszta hatalmakra akart rontani, a repülőgyárakban sztájkolók ültek. Üzemszünettel, ülősztrájkkal akarták legyőzni Göhring éjjel-nappal dolgozó gyárait.
A legtöbb francia üzem ekkor még valóban Lajos Fülöp koránál tartott. A gyáripar védvámos volt, amikor termelt, óliberális, ha a munkásokról kellett gondoskodni. A Népfront véget vetett ennek az állapotnak. Olyan reformokért harcolt, amelyeket Németországban már Bismarc megcsinált. De a jó gyakorlat elé nagyhangú, tétova eszmék tolakodtak, a franciák ezúttal is komolyabban vették szónoki ösztönüket, mint a reformot. Jean Guehenno, egyik jóhiszemű lelkesültjük később egy keserű vallomást ír erről a forradalomról. (
Blum művelt és okos irodalmár, utóda, Daladier szürke ember, s nem nagyon művelt. De úgy gondolkozik, mint a legtöbb parasztgazda, fűszeres és kishivatalnok. Egyetlen nagyeszű miniszterének, Reynaudnak is csak nehezen adott tárcát. Részt vett a Népfrontban, s később felborította, megkötötte a müncheni egyezményt, s később maga térítette el az országot Münchentől. Az ország azonban elnézi pálfordulásait, a nagy veszély előérzetében ragaszkodik ehhez az átlagpolgárhoz. Flandin túl München-párti, Reynaud túl München-ellenes neki, Daladiert éppen a jó középúton érzi. Erőskezű, higadt és munkabíró ember, nevelése s múltja beoltotta az önkényuralom kísértése ellen. Éppen ilyen ember való a franciáknak. Lejárta magát, s mégis erős, honfitársai most nem törpe elveivel, hanem polgári erényeivel törődnek. A közgyanú prédájául dobta Bonnet külügyminisztert, a szélsőjobb állítólagos besúgóját, de ugyanakkor gazdasági reformokra korlátozta Reynaud-t, legtehetségesebb vetélytársát; letörte a novemberi sztrájkot; elnapolt az új választást, s tavaly ősz óta szükségrendeletekkel kormányoz. Az olasz gyarmati követelések és a német keleti tervek nélkül egy Clemencau is belebukott volna a Daladier-rendszer puszta gondolatába. Tardieu és Laval, a két "erős kéz" politikai halottá lett a negyedúton. Ami nem sikerült nekik befelé s Blumnak kifelé, egyesítve sikerült Daladier-nek: otthon szocialista-ellenes, mint Laval, a külpolitikában fasiszta-ellenes, mint a Népfront. A veszély szerinte benn nem jobboldalról (La Roque vagy Doriot felől), hanem baloldalról jön, kívül viszont nem balról (a vörös Spanyolországból), hanem jobbról. A tétel túl átlátszó, de az ország egy új Mohács előestéjén elhitte, sőt csak ezt hitte el a megújulás alapjául.
Franciaország ma gyakorlatilag egy parlament nélküli demokrácia. A honatyák egyelőre örülnek a szünidőnek, sok van a rovásukon, legjobb, ha eltűnnek egy kicsit. Ha a vész elvonul, s az ország megunja, hogy a népszaporodást, honosítást, búzaárat, különadót is szükségrendeletekkel intézzék, ismét kitör a lárma a Bourbon-palotában.