Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · ŐRJÁRAT
Írtam már egyszer barátomról, ki oly szerény, hogy még szegénységével sem hajlandó hivalkodni - holott kevés emberről tudok, aki ezt több joggal tehetné. Akkor - nem tudom, emlékeznek-e rá? - hajdani ágyrajáró kalandjait meséltem el. Tisztelve szemérmességét, név nélkül, első személyben, mint egy monológot. Most is ezt teszem.
- Harmadik hete dolgozom. Egy gyárvállalat lerakatában, csomagolómunkás vagyok és olyan boltiszolga-féle. Munkám nagyon nehéz, napi nyolc óra, megállás nélkül, ötven-hatvan kilós csomagokat emelgetek, cipelek. Ez talán könnyen menne, ha bírnám erővel... De most látom csak, hogy minden fizikai munka legnehezebben megtanulható része: a vele járó szellemi munka. Főképp egy intellektuel, még a magamfajta autodidakta számára is, akit annyira próbára tesz a testi erőfeszítés, hogy képtelen percenként megjegyezni, mennyi ilyen és olyan áru van a csomagban, gyorspostával, vagy másképpen kell elküldeni? S a zsinegelés, papírbehajtás igazán nem testi erőt kívánó fortélyai! Munkástársaimtól tudom, minden csomagolómunkássá "züllött" intellektuell ezen bukott el. S nem kis fölénnyel - s jogosult szellemi fölénnyel - nézik vergődésüket...
- Nem ezt akartam elmondani, bár azt hiszem, ez is érdekes. S. úrról, a munkavezetővé arrivált kereskedősegédről akartam szólni. Mielőtt az árut becsomagolnám, S. úr átnézi azt. Első nap, mikor még nem ismertem a kereskedelmi élet sajátos nyelvét, így szóltam:
- S. úr, tessék átnézni a tételt!
Mire S. úr:
- Mi az, hogy tétel, mi az, hogy átnézni? Nem tétel, hanem komissió, nem átnézem, hanem revidiálom! Megértette? Mi volt maga azelőtt?
Majd kissé később, őszinte csodálkozással megkérdezte:
- Hát nem tud maga magyarul?