Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · Figyelő
Sőtér István regénye egy felsőbb diákotthonnak, tanárjelöltek kollégiumának az életét festi. Nem is annyira a kollégiumét, mint inkább abban néhány hallgatóét, professzorét. Alakjai jobbára heves szellemi életet élő, útjaikat kereső, belső tusákban fulladozó, hedonizmus és aszkézis között vergődő ifjak, félszeg és sóvár, érzékeny és érzéki filozopterek. Az író igazi komolysággal, erkölcsi és művészi bátorsággal rajzolta ifjonti, nemes és hősiesen-szomorú vívódásaikat, s jól megfigyelt külső-belső mozzanatok egész sorával növeli rajzának hitelét. E rangosabb szellemi fiataloknak szerelmi, vallási, művészi és politikai egzaltációkra fájó zavaros éhsége, majd éretlen pózokból, gyermeki félelmekből, salakos vágyakból és angyali álmokból lassankint előtisztuló nyugodt férfiarca igényes írói munka tükrében tűnik föl előttünk. Sőtér gondos, tiszta, szép prózát ír. Leírásai - kivált a nap - vagy holdsütötte városrészletek - nemcsak telhetetlen festőszenvedélyéről, hanem a gyöngéd árnyalatokban élvetegen dúskáló, előkelő stíltudásáról is tanúskodnak.
Ennek a magas szándékú, értékes könyvnek főbenjáró hibái is vannak. Az egyik az, hogy alakjai nem válnak el egymástól eléggé, túlzott szellemiségükben össze-összemosódnak, úgy libegnek át egymáson, mint ködtestű fantomok. Végzetesen filozopterek, mind. Legvaskosabb mozdulataikban is papírossuhogást hallunk, érzelmi életük finoman-búsan irodalmias. Itt-ott úgy érzik, modell után dolgozott az író, s utolérte ennek a módszernek a nagy veszélye: a modellről másolt vonások az olvasó számára nem állottak össze emberré, csak az író csalóka optikájú képzelete látta őket egybe, élő másolattá.
A másik hiba rokon az elsővel: az egész Otthon, az egész regény ki van metszve a realitásból. Valami konok üvegfal mögött játszódik minden, mintegy akváriumban. Az Otthon élete nem az egész várossal, az egész országgal együtt lélegző, eleven gyökérzetű élet, hanem valami vetített mozgás, fény és árny távoli, kísérteties játéka. Igaz, egy ilyen tudóskollégium élete a valóságban is kissé akváriumszerű, távoli és megszűrt élet. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy a regénykép bizonyos írói energiák hiánya vagy felhasználatlansága, az írói látás korlátozottsága miatt vértelen és szűk maradt. Egy halottat is le lehet írni "lélegző" és "vaskos" realitással, s egy ordítozó, kövér mészárosról is lehet "halott" képet festeni.
A harmadik hiba, hogy kevés az író leleménye. Nem a külső cselekmény fordulatosabb szövését kérem számon - ilyen típusú regénnyel szemben ennek az igénynek semmi értelme sem volna -, hanem a belső helyzetek, a lelki színek és változások gazdagságát. Ahogyan az egyes alakok ködfiguraszerűen egyformák, a belső szituációk is gyakran ismétlések módján hatnak. Az állandó és mohó analízis azt a hitet kelthetné a gyanútlan olvasóban, hogy a lelki gazdagság tarka és mély áradását szemléli. Holott inkább egy ismétlésekkel kendőzött belső szegénység jellemzi ezeket a regényhősöket.
A