Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · Figyelő
Vannak a tudománynak, különösen a történettudománynak népszerűsítői, kik elveszik a kedvünket minden összefoglalástól, felhígítják, és olcsó áron mérik ki az anyagot, mások eredményeit a maguk többnyire lírai széljegyezeteivel kísérve. És vannak az összefoglalásra születettek, kik szerencsés kézzel tudják egybemarkolni a lényegeset, a részletkutatásokat önálló álláspontjukról mérik le és hangolják össze, komolyan és felelősségteljesen építik fel áttekintésüket; belső igény hajtja őket az ilyesfajta munkára, nem a gyors tájékoztatások iránti kereslet. Tolnai Gábor rokonszenves tehetségében ez az élményekből táplálkozó és élményeket közvetíteni akaró ábrázolókedv nyilvánul; könyve iskolapéldája a jó összefoglalásnak, és éppen a beléfektetett lelkesedés folytán nemcsak tudományos, de irodalmi mű.
Már a tárgyválasztás biztos kézre mutat; a széteső "művelődéstörténeti" kép helyett az uralkodó osztály életstílusára koncentrálja a figyelmet anélkül, hogy azért a többi, a vázolt korszakban másodrendű szerepet játszó réteg teljesen kiesne ábrázolása köréből. Megtalálja a módját annak, hogy e másodrendűségre éppen úgy magyarázatot adjon, mint a főurak tizenhatodik-tizennyolcadik századi kezdeményező, művelődésteremtő működésére. Ha másképp nem, rövid utalásokban figyelemmel kísérhetjük a kisnemesség passzivitását, a városi polgárság aláhanyatlását, és a jobbágyság tehetetlenségét; a szürke háttéren azután annál élesebb fénnyel lobog fel a főnemesi életforma fénye, reneszánsz méltóságában, barokk pompájában, rokokó varázsában.
Biztonságra és rutinra vall a kép kidolgozása is. Kitűnően szerkeszt, szerencsésen vegyíti az egyéni példát és az általános stílusjegyeket, sohasem vész el a kínálkozó anekdotikus részletekben, a legkisebb vonást is erős rendező érzékkel az egészre vonatkoztatja. Középpontba a stílus uralmát és bomlását helyezi, helyesen ismerve fel, hogy vele együtt bontakoznak és sorvadnak a különféle műveltség- és életformák is. Itt talán a szemléltetés kedvéért kissé túl élesen fogalmaz; a reneszánszot túlságosan azonosítja a
A leggazdagabban a tizenhatodik századi életstílust, a legegyénibben a reprezentatív barokk családtörténetet, az Esterházyakét írja le, az egymás utáni nemzedékeken tükröztetve az ízlés változását. "Az Esterházyak életformájának, udvari életének állomásai egy meredek sziklahegyen álló várhoz, majd egymást váltva két remek kastélyhoz fűződnek, és a stílus állomásainak három kimagasló Esterházy-egyéniség ad életet" (133.l.). A három Esterházyak négyen vannak, mint a három testőrök, mert hozzájuk kell számítani (Tolnai is vele zárja a képet) a fényes barokk-rokokó örökség tizenkilencedik századi felszámolóját, a nagy műgyűjtő II. Miklóst. Elhagyja Eszterházát, és a kismartoni parkot angol stílusra formálja; hozzátehette volna Tolnai a jellemző adatot, hogy nagyszerű képgyűjteményében minden ízlésirányt megtalálunk, kivéve - a rokokóét. Így múlik el a korszakok dicsősége!
Jól sikerült és irodalomtörténeti megjegyzéseiben is érdekes az erdélyi fejlődés belevonása az általános stílusképbe. Azt hisszük, az erdélyi udvari élet régen vajúdó rajza is jó kezekben lenne Tolnainál, aki ismeri és vonzóvá tudja tenni anyagát.