Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · Figyelő
Bércről visszanéz a vándor... A bérc magas, a legmagasabb, amelyre útját írótollal építő kortárs eljutott. Az út, amelyen felérkezett, szép lankásan vezet, meredekek és nagy kanyarulatok nélkül. Nem kellett útközben nagy fáradsággal törni, nem voltak rajta elhárítani való sziklák, szinte fáradság nélkül lehetett feljutni a magasba, kétoldalt árnyékos fák, nyíló virágok, dúsan termő rétek segítették a vándort. Szép út volt, a bércről visszanéző vándor nyugodt önérzettel és benső örömmel nézhet vissza és beszélhet róla azoknak, akik útközben szemmel kísérték. Az úti készülődésről, az első lépésekről már szólt, most onnan kezdve halljuk elbeszélését, amikor már rátért az útra.
Nemrég olvastam Móricz Zsigmond önéletrajzát. Soha nem láttam olyan világosan az ellentétet a két író között. Móricz teljesen ki akarja tárni magát, élete és lénye titkait, magyarázatát akarja adni, ki ő, hogy és miért lett az, ami. Izgatottan kutat önmagában, figyeli, ellenőrzi azt a gyermeket, akiből lett, megvizsgálja apját, anyját, testvéreit, azt az egész környezetet, amely formálta, s vizsgálatában nem ismer tartózkodást, sem diszkréciót. Izgalmában néha szinte dadogva beszél, olyan torlódva nyomulnak fel benne a képzettársulások, hogy a szava elakad. Semmi esetre sem törődik azzal, hogy hallgatóit mulattassa. Valamit tudomásunkra akar adni, amit a maga szempontjából fontosnak tart, önmaga előtt kívánja tisztázni önmagát. Önéletrajza nem memoár, több annál: vallomás.
Herczeg nem magát adja. Fenntartja azt az elegáns tartózkodást, amely alighanem lényének egyik alapvonása, mert mindig érezzük írásaiban, nyilvános szereplésében, az emberekkel való érintkezésében. Diszkrét és tapintatos, akár önmagáról szól, akár másokról. Önmagáról nagyon keveset beszél, s akkor sem mond igazi intimitásokat. Azokról a dolgokról emlékezik meg, amelyek vele vagy körüle történtek, olyan emberekről, akikkel egyidőben élt, s valami, többnyire elég laza kapcsolatban volt velük. Mintha soha nem érezte volna szükségét, hogy magába szálljon, megvizsgálja önmagát. Ha néha talán megtette, nem szól róla, nyilván magánügynek tekinti, nem a közönség elé valónak. Ő nem lírikus. Nem vall, csak elbeszél. Emlékezéseiből épp olyan keveset tudunk meg róla, belső fejlődéséről, emberi és írói vívódásairól, mint írásaiból. A vastag könyvben egy szó sincs arról, hogy valaha gondolkodóba esett volna a saját élete vagy íróvolta felett, hogy számot vetett volna magával. Neki nem kellett küszködni a szóval, csak olyan dolgokat mond, amiket simán, folyamatosan lehet elmondani. Vigyáz az elegáns magatartásra az olvasó előtt, az attitűdje az elmés, kellemes társasági emberé, aki egyenletes hangon, kevés modulációval, minden gesztus nélkül beszél, néha kissé ellágyul a hangja, néha megvillan a szemében egy kis tapintatos malícia, néha finoman elmosolyodik, sőt néha érezteti azt is, hogy amit elmond, amiatt fel is lehetne háborodni. Ha voltak életében események, élmények, melyekről nem tudnak felindulás nélkül beszélni, inkább átsiklik rajtuk egy szellemes fordulattal, vagy egyáltalán hallgat róluk.
Inkább korrajz ez, a századvégi és századeleji Magyarország képéből annyi, amennyi írója látókörébe esett. Herczeg első írói sikerei után bejutott az ország legjobb és legelőkelőbb társaságaiba, barátságba, vagy legalább ismeretségbe jutott a közélet és szellemi élet legtöbb vezető emberével, ott volt majd minden fontos eseménynél, mint szemtanú. Képviselő volt, bizalmasa nagyhatalmú és nagyon érdekes embereknek, hírneves művészeknek, tudósoknak, kora legsikeresebb íróinak körében élt, sokat látott, és bizonyára sokat tudott olyat, amit távolabb állók nem tudhattak. Bámulatos, hogy minderről milyen keveset tud vagy akar elmondani. Aki, mint például én, valamivel fiatalabban, a homályban rejtőzve, a politikai és társadalmi életbe, az irodalom világába csak újságolvasás által belepillantgatva, magánemberként élte át a kilencvenes éveket, az vajmi kevés olyat talál Herczeg könyvében, ami újság volna számára. Az eseményeknek, a szereplő alakoknak ugyanazt a képét kapja, amelyet az egykorú újságokból megrögzített magában. Ítéletei minden közéleti dologról vagy szereplőről azonosak az egykorú kormánypárti emberek ítéleteivel. Igazi intimitást, amely kiegészítené vagy elevenebbé tenné saját outsideri emlékeinket, nagyon keveset kapunk. Olyan kortársakról, mint Jókai, Szilágyi Dezső, Tisza István, Jászai Mari, akiknek a bizalmas ismeretség színeivel megelevenített arcképei szinte belekívánkoznak egy ilyen emlékezésbe, csak kevés, és intimitás nélküli sziluettképet ad. Szívéhez legközelebb Tisza István állt minden kortársa között, de őróla sem tudunk meg többet, mint amennyit anélkül is tudunk. A hangja valamivel melegebb, ha róla szól. De ezt a melegséget is mintha akarata ellenére árulná el. Általában feltűnő, milyen ritkán szól emberekről szeretettel. Nőkről itt-ott, férfiakról alig. Innen van könyvének hűvös hőmérséklete.
És mégis - a könyv szórakoztató, sőt érdekes olvasmány. Az író hangja teszi azzá, és stílusának eleganciája. Minden poénra van hegyezve ebben az előadásban, az ötletek szikráznak, néha rakéták gyulladnak ki, és kitűnően megvilágítanak egy-egy tájat. Olyan ez, mint egy folyamatos anekdotagyűjtemény, valahogy anekdotaszerűvé válik majdnem minden, amit érdemesnek tart az író elmondani. Az anekdota néha - nem gyakran - novellává szélesül, mint például az "Ofélia" tréfás álnéven emlegetett hölgy szerepe az adriai jachtkiránduláson. De akkor is poén érzik ki belőle. Anekdotában fejezni ki a világot - ez a magyar századvég stílusa. Herczeg ebben a tekintetben ma is századvégi ember.
Herczeg akkor sem volt a különvélemény embere, mikor azokat a dolgokat, amikről írt, átélte, s ma sem az, mikor emlékezik rájuk. A közvélemény embere volt, ama felső réteg közvéleményéé, amely az országot irányította, s a hangot adta benne. Ez volt az ereje, mint írónak, s ez adta korrajzi értékét emlékezéseinek. Lerögzítik egy kor önmagáról való tudatát.
A legszebb azonban az egészben az emberi jelenség: maga az író, ahogy az emlékezésekből elénk lép. Valaki, aki életben, irodalomban mindig azonos volt a stílusával, és mindig megmaradt a maga színvonalán. Az egyéniségnek ez az egysége a legritkább dolgok közé tartozik a magyar irodalomban és az életben is, amely tele van befejezetlen és kidolgozatlan szellemekkel, színvonaltalan művekkel és önmagukat cáfoló életekkel. Az egyszerű polgári sarjadék tehetségének útlevelével bejutott a legelőkelőbb magyar körökbe, elsajátította azok életstílusát, ezt önmagában kidolgozta és tökéletesítette úgy, hogy jobban tudta, mint akiktől tanulta, s ezeknek mestere lett. Herczeg Ferenc legtökéletesebb alkotása nem regényei, novellái és drámái közt keresendő. Ő maga az, Herczeg Ferenc.