Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám
Anyánk szőlőt csomagol a tornácon; oda-odafutunk hozzá egy-egy édes szemért. Fehér blúza és köténye messzire világít, arca és haja is szőkén csillan ki a széles árkád árnyékos félköréből. Fonott vesszőkosarak és fürthalmok sorakoznak előtte a párkányon, amelyet langyosra hevít a későszeptemberi nap.
Reggel így költött fel apánk:
- Nézzétek gyerekek, veri az ördög a feleségét!
Zápor esett kék égből. Múlóban volt már, csak néhány elkésett, nagyon kövér, lusta csepp pukkant szét az udvar lucskos agyagján.
Azután reggeliztünk a teraszon. Így hívtuk. Pedig csak pitvar volt, tágas, jó hűvös és árnyékos. Vörös téglapadlója kopott, mint egy drága perzsaszőnyeg. Szalámit ettünk és diót. A diót kenyérrel, s így édes, mint a mandula; a szőlőt dióval, s akkor szalámiíze van a szőlőnek és a diónak is... Meztelen lábunkkal vadul kalimpálunk, nagy-nagy nekifutásaink türelmetlenkednek bennünk; az utolsó fürttel kiszökünk a ház elé, az esőszagú, sárga napsütésbe.
Traján, a vincellér hordókat mos. Ide-oda görögnek az üres hordók, döngnek-morognak felejthetetlen szüreti zajjal; tántorognak, mintha részegek volnának. Traján megtámasztja őket két tűzifahusánggal. Felkérezkedünk rájuk, sarkantyúzzuk kövér hasukat.
Apánk zöld vászonöltönyt visel Ménesen, rövid nadrággal, bőrgombokkal. Csak Ménesen hordja ezt az öreg lódenruhát; még magasabb benne, még egyenesebb, erős testű, fürge járású, és mi itt nem félünk tőle annyira, mint otthon. Pedig hangjával megtelik a kolna és a völgy - mintha az egész hegyalja szüretét ő vezényelné. Mennydörgésszerű kiáltásait továbbgörgetik a hegyek, utána szaporábban zongoráznak a prések, s ingó lépéssel, vállukon zörgő rúddal, meztelen lábuk puha dobogásával futnak a csöbrösök a szőlőhegy felé.
Anyánk kezében csattog az olló; a hibás szemeket lenyesi a fürtökről. Cigarettájának finom füstjében néha ránk mosolyog. Puha faforgáccsal kibéleli a kosarat, gyengéden beleágyazza a fürtöket, rózsaszín selyempapírt simít feléjük. Segíteni szeretnénk neki.
- Majd ha felnőttök - mondja kedvesen.
Sóvár szemmel nézzük keze játékát. Nagy türelmetlenségünkben körülnyargaljuk az udvart.
Apánk kijön a kolna elé, megáztatja arcát a szüreti napfényben. Felkap, vállára emel, kissé meghintáztat, s már fordul is vissza. A nevetése is ízesebb Ménesen. Közös titkunk van: egyformán szeretjük Ménest.
Öt hold szőlő a hegyalján - ez Ménes. A többit nagyapánk adta el, apánk soha-soha nem vált volna meg tőle. Szüntelen fájó seb: ha gyerekkoráról beszél, hangja megbicsaklik, rekedtté válik. Nyugtalan, erőtékozló örök munkaszomjat váltott ki belőle ez a sóvárgás a reménytelenül visszaszerezhetetlen után. Gazda volt, józan, fáradhatatlan, merész és krajcáros. Egy álombeli birtokon szántott-vetett. Így ábrándozott: "Ha gazdálkodnék, nónius csikókat nevelnék, bretagnei foltos fekete szarvasmarhát, fecskehasú eszlári sertést..."
Ménes más volt. A szőlő: csak játék, a szüret: szertartás. Ma is hiszem, hogy a legjobb bakator a mi hegyoldalunkon termett, apánk olyan titkokat tudott, amelyeket elfelejtett, vagy meg sem tanulhatott a többi ménesi szőlőbirtokos család. De a mi Ménesünk soha nem volt több öt holdnál; ide a férfiak régen is csak szüretelni és meghalni jöttek. Ha elfáradtak, itt bújtak meg a vén kolnában. Erős fajta volt, sokáig éltek, magukra maradtak; gőgösek voltak: szégyelltek mások előtt meghalni.
Olyan magas teteje volt a kolnának, mint egy reneszánsz szarkofágnak, dísztelen, horpadt, őszes-szürke zsindelyteteje. A völgyből látszott már, az öreg diófák koronája fölé ágaskodott. Csupa tető volt a ház, alatta törpe, fehérre meszelt falakból néhány mély, kicsi ablak hunyorgott öregesen az útra. Ma úgy érzem: a sok emlék dagasztotta meg a kolna tetejét.
A házban úgy állt minden, ahogy azok helyezték el, akik idehozták. És mivel csak egy kisebb és egy nagyobb szobára jutott, úgyszólván minden tárgy egy más halott nevéhez fűződött. A nagyszobában, ahol mi aludtunk, a falakról fekete keretben temetési címerek néztek le ránk. Leakasztották és hazahozták őket a templom kapujáról. Legjobban szerettem a Bihary Jánosét: nagy fekete medvét ábrázolt, amelyet véres kard döf át - valahogy úgy élt bennem ez a Bihary János, mintha ő győzte volna le a fenevadat. A pipáját is ismertem, az íróasztal fölött lógott, s vörösbarna tajtékja évről évre sápadt. Jó ismerőseink voltak ezek a halottak, nem féltünk tőlük. Este elalvás előtt a nevüket betűztük. Amikor eloltották a sátoros petróleumlámpát, betakaróztunk a ménesi illatba. Ménesi szag; doh, must, friss, pattogó tűz verejtéke, kámfor is, talán régen kihűlt pipaszag, női ruhák visszajáró illata. Az udvarról belopózott a széttaposott diófalevelek vértisztító olajos lehelete. Olyan játékaink voltak Ménesen, amelyeket már itt találtunk, s csak szüretkor láttuk őket viszont: ménesi játékok. Ósdi képes folyóiratok a hasas trümón, Ménes könyvei. A törülközőkbe és az abroszokba szüleink kezdőbetűi helyett ezt hímezték bele: Ménes. Különös éjszakai hangjai voltak: tücsökdal, békakuruttyolás, egértalpacskák surranása a padlón. Ijedt szívdobbanások: puskalövés a távolban - ilyenkor megremegtünk; kutyára lőtt a csősz. Évközben úgy beszéltünk Ménesről, mint egy csodálatos, kedves, öreg rokonról... Furcsa részegség volt Ménes, kábulat.
Ezen a napon is mindenfelé kószáltunk, majd ebédhez hívtak minket. Lenyargaltunk a hegyről, egyetlen iramban futott velünk a kígyózó ösvény, egészen a pitvarig vitt a lendület. Anyánk még mindig az árkád alatt állt, és szőlőt csomagolt. Rokonoknak, ismerősöknek küldtük a szagos kosarakat. Milyen jó volt, hogy bármely messze merészkedtünk a szőlők között, ha át is lopóztunk a tüskés-köves árkon, hogy savanyúbb szőlőt lopjunk a papoknál, ha eltakarta őt előlünk az udvar, a ház, a diófák lombja, a karók hadserege - akkor is úgy volt, mintha látnánk anyánkat: az árkád alatt áll, fehérlő blúzában.
A nagyszobában ettünk az ovális asztalnál. Az öregebb György virágos tányérjain, a nagybajuszú János merev villáival. Apánk oktatott: "János Kufsteinban raboskodott..." Hirtelen összeráncolta szemöldökét:
- Hol van a jeggyűrűd? - kérdezte anyámtól.
Anyám kezéről hiányzott az aranykarika. Egy percig csodálkozva nézte csupasz ujját, azután nyugtatón mondta:
- Kézmosásnál letettem. A mosdón hagyhattam...
Apám könyöke alatt felnyögött az asztal. Ettünk tovább. Anyánk elsápadt. Felállt, átment a másik szobába. Visszajött, leült. Apánk elsötétülő homlokkal nézett rá:
- Megtaláltad?
- Nem.
- És?... - Indulat rezgett a hangjában.
- Majd ebéd után megkeresem - mondta anyám nagyon csendesen. - Nem mentem ki a házból, itt kell lennie valahol.
Mindnyájan rámeredtünk szőlőfürtjeink mögül. Még egyenesebben ült, még gyűretlenebb volt a blúza. Szép és félelmetes volt, semmivel sem evett gyorsabban, mint máskor. A tartásáról éreztük, hogy baj van. Apám kirúgta a széket maga alól, az ajtó döngve csapódott be utána. A kolna mélyéről ijesztett a hangja.
Mi a gyűrűt kerestük. Előbb a megszokott helyeken: ott, ahová éjjelre teszi őket anyám. A kisszekrényen, azután alatta. Szétszedtük az ágyat, a padló réseit piszkáltuk. Az öreg szekrénymosdó minden sarkát átkutattuk. Megnéztük a kertben azt a helyet, ahová a lány öntötte a reggeli mosdóvizet. Lassan céltalan lehetetlenségbe fulladt keresésünk. A legvalószínűtlen helyeket sem kerültük ki. Szívből mulattunk: bemélyesztettük kezünket a karosszékek párnái alá; gombot találtunk, krajcárt, egy régen keresett olló bújt elő. Valahogyan megfeledkeztek rólunk, bolondját jártuk; kidöntöttük az asztal fiókját, és Péter (kártyás ősünk) fakult csontpénzeit zörgettük ujjaink között.
Olyan tárgyakat forgattunk mohón kezünkben, amelyeket eddig érinteni is alig mertünk, vagy eszünkbe sem jutott, hogy kezünkbe vegyük őket, mert szinte odanőttek, ahol álltak; csak ott, megszokott helyükön volt értelmük. Ménes a tárgyaknak és az emlékeknek megbonthatatlan szövedéke volt, minden holminkból emlékek lombosodtak ki. Ebben a megveszekedett keresésben szétdúltuk ezt a rendszert; kegyetlen, gyerekes örömmel felboncoltuk Ménest.
Egérszag? Olyan finom árnyalata volt a ménesi szagnak, akár a keserű íz az őszibarackban... Egy fiók mélyén egércsaládot zargattunk fel. Nagyot sikítottam, apánk lépései közeledtek a tornác felől, megrettentünk, mintha tilosban kapott volna. Kituszkoltak a kertbe. Szaladtunk.
- Gyerünk az útra - mondta a nővérem.
Elég messzire nyúlt el a háztól; keréknyomaiban a reggeli zápor lágy-sárgás péppé áztatta az agyagot. Ez is ménesi mulatság volt: belefúrtuk meztelen lábunkat. A szaga olyan volt, mint a párás állati testé. Egy tócsában az ég tükröződött - kéken, felhőkkel. Pacskoltuk az eget. Már jó ideje egyhelyben motoztunk.
- Nézzük meg, mit csinálnak?
Egymás kezét fogva az ablak alá lopóztunk.
A vastag falak elfogták a szavakat. Apánk szokatlanul halkan beszélt. A szél meglebbentette a függönyt, s mintha beemelt volna minket is a szobába, most már hallottuk, hogy anyánk sír. A falhoz tapadtunk. Egy bútor felnyögött - még mindig keresgélnek...
- Mert tudtad, hogy semmivel sem bánthatsz meg így... - Apánk hangja egyre erősödött. - Akarattal tetted! Te dobtad el!... - Azután megint halkabban: - Tudod, hogy nem lesz nyugtom ezentúl...
Anyám szavai zokogásba fúltak.
Apám folytatta:
- Igen, mert gyűlölsz mindent, amit szeretek!... Azért tetted, hogy megkeserítsd bennem Ménest is!... Mert tudod, hogy szeretem Ménest. Valld be, azért tetted, mert gyűlölöd Ménest!
- Miért bántja? - suttogta nővérem tág szemmel.
Hosszú csend következett, majd anyánk hangját hallottuk. Lassan beszélt, tagolva, a mondatok közt szünetet tartott. Egy darázs kerülgette hajamat.
- Igen, megmondom: nem szeretem Ménest! De a gyűrűt nem dobtam el. Magad sem hiheted, hogy ilyesmit tennék...
- Hideg vagy és kegyetlen! Szándékkal tetted!...
- Nem! - Szinte gúnyosan kiáltja anyánk: - Annyira nem gyűlölöm. De értsd meg, nem szeretek itt semmit... Figyelj, igen, elmondom... Csodálkozol, hogy nem érzem jól magam Ménesen? Nézd, én hozzád tartozom, s nem a halottaidhoz... Olyan ez a ház, mint egy kripta! Az üres hely a falon, talán az én nevem kerül oda...
- Ne félj, a tied nem kerül ide!
- Ó, biztosan tudom, azért felakasztanád. Hogy teljes legyen a névsor! Ménest nem rövidítenéd meg egyetlen fekete keretes névvel sem... Milyen engedelmesen szolgálod te ezt a rendszert!... Ezt a szánalmas szolgaságot... De hagyjuk, elég nekem az is, hogy már a magad helyét is kijelölted... Undorodom István mankóitól, semmi közöm Pali bácsi pipájához... És ha kinézek az ablakon: csupa karó, karó és karó...
- Örülj, hogy legalább ez megmaradt! A gyerekeknek... Hálátlan vagy!
- Te vagy hálátlan! Szóltam valaha is, hogy nem szeretek itt élni? Kijöttem minden évben, mert a gyerekeknek öröm, s mert a tiéd... Nem tehetek róla, hogy fullaszt az egész völgy. És a tücsökdal, ez a konok zúgás!... Úgy járok köztetek, mintha csak én tudnám, hogy mi történik itt... Temetnek! Minden dohos. Egérszag csap felém. A szekrényben lógó ruhák elidegenednek tőlem. Nem szeretem, hogy a kolnások reggeli közben számból nézik ki a falatot!... Irigy szegénység vesz körül!
- Ha szeretnél, megértenéd Ménest!
- Éppen azért nem értem, mert szeretlek! Fáj, hogy neked olyan fontosak ezek a halottak, akiket nem is ismertél! Ez a kis föld, amely rongyos csücske csak annak, ami volt!... Nem dobtam el a gyűrűt, nekem szent az a gyűrű! Akár gyűlölöm Ménest, akár szeretem!... És ha elveszett? Sajnálom! De mit változtat azon, ami közöttünk van?... Néhány gramm arany - csak nem méred ezzel?... És ha mégis van a ménesi lomoknak valamilyen titkuk, miért nem adtad át nekem is a varázsukat?... Nekem az az aradi kert az otthonom, ha nem is a te földed... És otthonom az a ház, ahol lakunk, ha nem is a miénk. Akár a fürdőszobám - mert talán más színe volna a bőrömnek, ha mindig itt mosdanék, kútvízben, anyád szűk fajansztáljában... Mi ez a föld? Mondd, mi ez a föld?... Hontalanná teszed a gyerekeket is, ha beléjük oltod ezt a világot!
- Szeressék a földet!
- Igen, de ne ezt a temetősarkot!... Az én helyem itt csak a pitvaron van, a párkány előtt, ahol szőlőt csomagolok. Harminc kosár naponkint! Rabszolgamunka... A szőlő... - Lassan mondta, azután hevesen: - A szőlőkosarak!... Ott lesz!
- Mi?
- A gyűrű. Kicsomagolom a kosarakat!
- Azt mondtad, nem húztad reggel az ujjadra.
- De, talán mégis... Ilyenkor nem tudja az ember!... - Majdnem ujjongva ismétli: - Megnézem a kosarakat!
Lábujjhegyen a ház elé kerültünk. Anyánk már ott állt a tornácon. Kezében sírt az olló, felvágta a feszülő spárgát, nyögött a dagadt kosár, és felpattant a teteje. Tálcákat hoztak elő. Anyám egyenkint emelte ki a fürtöket, megrázta őket, gyengéd mozdulattal végigsimított rajtuk, mintha kérné őket: adjátok ide! Időnkit egy-egy könny siklott le fáradt arcán. Hangtalanul sírt, mint azok, akik gyakran sírnak. Egyenletes, nyugodt mozdulatokkal pergette visszafelé délelőtti munkáját, laponkint kisimította a rózsaszín papírokat. Olyan szépen, tisztán senki sem dolgozott, mint ő. Valahogyan megnemesített minden munkát. Sajnáltuk, mégis idegenül néztük.
Felmentünk a hegyre. Meleg volt. A szedőlányok tarka szoknyája megbontotta a tőkék rendjét. Feljebb kerültünk, itt már olyan tépettek voltak a tőkék, mint mi magunk is. Nem szóltunk egymáshoz. A hegytetőn leültünk a kis padra, deszkája égette csupasz combunkat. Néztük a Marost: messze ezüstszalag, s mögötte halványkéken, mint egy gyáva vízfestményen: Világos romja. Hamar meguntuk. Ottfelejtett fürtöket kerestünk, az árokban mászkáltunk, sziklát csiholtunk rozsdaeres kövekből. Aznap nem ízlett semmi. Leheveredtünk a földre. Nővérem kezdte:
- Azért mégis sajnálom!
- Kit?
- A papát.
Megijedtem, hogy ki merte mondani.
- Nem kellett volna kiabálnia! - feleltem hevesen. Később csendesen tettem hozzá: - Én is...
Lélegzetünket figyeltük, majd én kérdeztem:
- Mondd, azt hiszed, igazán nem szereti Ménest?
Nővérem felugrott, megrázta szőke haját.
- Biztosan csak azért mondta, mert haragudott!
Mindig ilyen volt; könnyen ki tudott lépni a rosszból. Hirtelen rámszólt: - Csupa piszok a fejed!
- Mitől?
- Földes. Na!... - mondta.
- És? - Ellenségesen néztem rá.
Amikor uzsonnára leértünk, a harminc kosárból tízet már kinyitottak. A gyűrű nem került elő. Apánk időnkint megjelent a kolna ajtajában, fürkésző tekintetet vetett anyám felé. Sápadtan, csendesen, komolyan folyt a munka, most valóban olyan fojtott némaságban, mintha halottat vittek volna ki a házból. A szárítógyékényeken magasan tornyosultak a szőlőfürtök - most látszott, milyen halmokat nyeltek el a kosarak. Egy-egy üres kas lehuppant a földre. Nyögött a teli, felsírt az olló, furcsa száraz zajjal pattant fel a kosár teteje, anyám mélyet sóhajtott, és széttárta a rózsaszín papírt... Hirtelen sötétedett. A hegyről lejöttek a lányok, daluk lengett mögöttük, mint őszi ökörnyál. A prés elhallgatott, a kolna ajtaját döngve becsapták. Apánk bevonult a hátsó szobába.
Most már szélvédős gyertyák mellett dolgoztak. A konyha felől közönségesen és tapintatlanul friss vacsoraszagok tolongtak. Még mindig a régi kép: anyánk még karcsúbb a gyertyafénynél, fehér blúza kísértetiesen világít. A szőlőhegy elsüllyedt, sok-sok szőlőhalom nő anyám körül. Húsz kosár kiürült.
Nővérem kérdi:
- Azt hiszed, a kosarakban lesz?
- Nem - mondom, s valami borzongás fut át rajtam.
A diófák alján száraz levél reccsen. Senki nem jár ott, ki zörgethette fel? Egy dió szárazon lekoppan a földre. Mindketten összerezzenünk. Fehér árny suhan el az úton: román lányok; meztelen talpuk lépése hangtalan. Árnyakkal teli az udvar. A terasz asztalán, a párkányokon, székeken szőlőgarmadák. Még mindig újabb és újabb kosarakba vág bele az olló. A száraz vessző nyikorgása nevetéshez hasonlít. Behúzódunk a szobába, hogy ne lássuk anyánkat...
Aznap nélküle ülünk le a vacsorához. Szótlanul eszünk, a pitvar felé hallgatózunk. Minden ajtónyílással az éjszaka hidege csap be hozzánk.
A gyümölcsnél tartunk, amikor bejön anyánk. Nagyon sima az arca. Forró levest kér, s amikor a kanálért nyúl, megvillan ujján a gyűrű.
- Megvan! - kiáltjuk egyszerre. - A kosárban volt?
- Igen - mondja anyánk nagyon egyszerűen. - A harmincadikban, az utolsóban. - Azután csendesen, és csak egy pillanatra ráteszi kezét apám kezére.
Apánk hirtelen felkel, átmegy a másik szobába. Percek telnek el, kinyílik az ajtó.
- Gyere be! - mondja keményen. Felhúzott szemöldökkel figyeljük anyánkat.
Tétovázik, lassan felkel. Egy pillanatra megáll mellettem, elsimít egy fürtöt a homlokomból, s úgy mosolyog, mintha szégyellné magát, mégis diadalmas.
Halkan beszélnek. Apám lába alatt recseg a padló. Anyám sír?... Nem. Nevet! Ok nélkül, idétlenül nevetünk mi is. Még soká halljuk a hangjukat... Miről beszélhetnek?...
Lefekszünk. Nyugtalanul hánykolódunk az ágyban. Azután eloltják a lámpát, s a sötétben felzeng a tücsökdal. Békák kuruttyolnak. Mintha hullámok jönnének távolból és felemelnék a házat is... A paplanból édes, régi ízzel kúszik felénk a ménesi szag.
- Alszol? - kérdi nővérem.
- Nem.
- Te - mondja -, te, én félek?
- Mitől?
De már nem hallja kérdésemet, mélyen, egyenletesen lélegzik.