Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · Cs. Szabó László: FEGYVERES TAVASZ
A varsói belváros egy kopár Bécs, ha Bécs alatt a Freyungot, Herrengasset s a Minorita teret értjük. Canaletto lefestette a két várost, a veduták a megszólalásig egyformák. A varsói magas művészetben, e látható felhámban a főúri műpártolás s a bevándorolt művészet találkozott, akárcsak nálunk. A különbség annyi, hogy Varsót kizárólag olasz diaszpóra építette, a karmelita templom a római Rainaldi egyik tervrajzáról röppent ide, a Lazienki mesterét Bacciarellinek hívták. Köztudomású, hogy Napóleon milyen hitványul játszott a lengyelekkel. Mégis ragaszkodnak az emlékéhez, s ez a városon is meglátszik, feltűnő sok benne az empire. De ennek az empirenek is olasz a mestere, Corazzinak hívták. A nép fizette az olasz importot, s katonát adott a szabadságharcokhoz. Ő is csak a romantika varázsütésére szólalt meg először, mint a magyar. A barokk, rokokó és empire művészekkel Olaszország felköltözött ebbe a szeles északi városban, Mickiewicz és Chopin már Lengyelországot vitte Európába.
Varsó az utolsó nyugati város keleten. A katolicizmus s az arisztokrácia tette azzá. Csak Európa bonyolult földrajzában képzelhető el, hogy az Európa és Ázsia közt közvetítő, egyszerre római és buddhisztikus, racionális és mitikus, kertészkedő és nomád, szóval mindenképpen
Lengyelország legtüskésebb belügye az ukrán kérdés. Rendszerint elintézik azzal, hogy a lengyel-ukrán viszály a földesúr s a jobbágy megújított ellentéte: a lengyel a birtokos, az ukrán a szegény. Ezzel csak az igazság felét mondták ki. Hová tegyük akkor egyfelől az ellengyelesedett, katolikus ukrán földbirtokost, másfelől a lengyelgyűlölő, jómódú ukrán burzsoáziát? Itt már nem segít a gazdasági magyarázat. Sokkal közelebb járunk a teljes igazsághoz, ha a szerb-horvát testvérharc lelki hátterét a lengyel-ukrán ellentét mögé vetítjük. A testvérfajokban és rokon nyelvekben - (mert az ukrán egy lengyellel fröccsentett orosz nyelv) - két vallás, két világkép, két művelődési eszmény csattan össze. Képzeljünk el egy Magyarországot, amelyben a dunántúli és felvidéki magyar Rómától, a jász, a kun, a székely Bizánctól kapta volna a keresztet.