Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · Cs. Szabó László: FEGYVERES TAVASZ
V. P. a Bácskából való. A magyart használja "diplomáciai nyelv"-nek. Néha Pázmány szavait keresi, a nyelvújításiak már nem elég csípősek, nem elég ízesek a szerb ínynek. Legtöbbször a magyarnak sem! De aki ilyen remekül ismeri a nyelvünk, még a földgömb túlsó felén is egy kicsit a foglyunk. Bácskából Pestre került jogásznak, részt vett a diáktüntetésekben. Ott eszmélt rá, milyen kivájt és meghasonlott a millenniumi Magyarország. A fényes kirakodóvásárról hazatért a kicsi parasztvárosba.
Még mindig érdekli s ingerli a magyar, nem tud "leszokni rólunk". Régi nemzedék, fél lábbal az osztrák-magyar ancien régime-ben áll. "Mért néz a magyar folyton nyugatra? Mindig túlerőlteti magát, attól olyan izgatott és álmatlan. Nézzen egyszer körül. A szerb jobban megbecsüli, mint például az angol. Igaz, hogy
A középosztály zöme ma sem szereti a magyart. A hamu alatt tovább parázslanak a pánszláv eszmék. Még áll a Moszkva kávéház, a pánszlávizmus egykori Pilvaxa. Sőt van egy Szerbia, amely egyenesen visszavárja a cárt. Múlt szeptemberben sokan gondoltak rá. Prága végóráiban a csehek visszaváltoztak szláv testvérekké, a szerbek szerint csak Pétervár (s nem Moszkva) menthette volna meg őket.
Jó, ha mi is gondolunk erre a jövendőbeli cárra!
*
Legnagyobb gondjuk a horvát kérdés. A török hódoltság és a közép-európai fekvés Jugoszláviát is nemzetiségi országgá keverte. Van magyar, német, albán, macedón kisebbsége, s lélekben a legtöbb szlovén is kisebbséggé németesedett. De a horvát húsz év óta nyíltan az államegységet fenyegeti, a királydiktatúrát is egy horvát válság kényszerítette ki. Jugoszláviában 1928 óta királydiktatúra van, mint Romániában, de a rendszer oka a nemzetiségi kérdés, mint a lengyel katonai diktatúráé. Abban az egységes kis parasztdemokráciában, amit valaha Szerbiának hívtak, a király sose merte volna megkockáztatni a mai rendszert.
Ahogy a francia-breton viszály alatt egy ősibb latin-kelta ellentét lappang, a szerb-horvát viszályban Bizánc és Róma viaskodik. Ez az ötvözet a legerősebb abroncsban is szétpattan. Gondoljunk Erdélyre. Hiába nőtt latin tőről a román nyelv: a "három nyelv és négy felekezet" erdélyi szabadsága mindig visszatorpant Bizánc küszöbéről, s nem tudta befogadni. Erdély igazi veszedelme az volt, hogy a keleti ortodoxia, azaz Bizánc a falai közt, s nem Brassón túl kezdődött.
Jugoszláviában viszont Horvát- s Dalmátországgal éppen Róma került bizánci falak közé. A monarchiát annak idején az olasz Istria s a horvát Dalmácia tette mediterránná, s törökverő katonái közt a horvát volt a legkatolikusabb vitéz. Egy dalmát halász s egy velencei dózse arcképe között nagyobb a hasonlóság, mint e halász, s mondjuk egy nisi paraszt közt. A horvátok továbbadták az olasz latinitást s a római katolicizmust, de a java a lelkükben is lerakódott, s évszázadokig irányította a hivatástudatukat, akárcsak a magyarét. Dörzsöld le a tizenkilencedik századi illír nacionalizmust - (Napóleon szellemi importját a Habsburg birodalom bomlasztására) - s fölcsillan alóla Zrínyi és a raguzai Gundulics közös eszménye. Jugoszlávia egyesítette a szerb és a horvát népet. De mihelyt az illír nacionalizmus úgy-ahogy kielégült, a tizenkilencedik századi nacionalista alól kiütközött az ősibb horvát: velencei, bécsi és magyar emlékeivel.
A szerb féltékeny a horvátra, ingerli a kultúrfölénye, s a horvát sértett kultúrfölénnyel tekint a szerbre. "Zágráb: une ville finie", mondja V. P. ingerülten. "Egyébként mi is vagyunk olyan öreg nép, mint akár a horvát, akár a magyar. Nézze meg egyszer a granicsai freskókat Rigómezőn. Jugoszlávia csak mai formájában tökéletes: Raguza és Zágráb humanizmusát kiegészíti a délszerbiai kolostori-népi kultúra, amelyről szebbnél szebb középkori emlékek maradtak." Hiszen éppen ez az! A szerb műveltséget mélységesen átjárta Bizánc. V. P. a területi épség kedvéért Rómát összeházasítja Bizánccal, s a kettőben csak kulturális rétegződést - humanista magaskultúrát és a népi mélykultúrát - lát. Érthető. Ellenünk harcolt, szellemileg is, lelkileg is védi a
De a láthatatlan lelki harcnak van egy látható anyagi vetülete. Zágráb féltékeny Belgrád gazdasági egyeduralmára, a parasztságot az adópolitika keseríti. Nehéz tagadni, hogy a horvát többségű vidék valóságos adógyarmat. A szerb lakta területek jó részén ma sincs földkataszter, egyéb okok mellett ezzel is magyarázzák, hogy Horvátországra fejenként majdnem kétszerannyi egyenes adó esik, mint Szerbiára és Montenegróra. (Illetékben, fogyasztási adóban szintén sokkal többet fizet.) De nem a nagyobb adóteherben van az igazi baj. Végtére ez a jobban kidolgozott osztrák adórendszerre, s a horvátok gazdasági sokrétűségére és urbanitására is mutathat. Az adót Szerbiában költik el; itt a baj. A minisztériumok, bankok, takarékok, szövetkezetek vezetői majdnem mind szerbek, s hazaszeretetből és féltékenységből a török által jobban letarolt óhaza útjaira, hídjaira, középületeire fordítják a pénzt.
Ismét forr a horvát ügy. Sztojadinovicsot maguk a szerbek buktatták meg erőskezű horvát politikája miatt. A királydiktatúrát kiaknázták, egy újabb válságon már nem segítene át. A külföldi rendcsináló viszont a határon áll. Németország és Olaszország élettere éppen összeér Jugoszláviában. Olaszországé Dalmácia, Albánia és Macedónia: a déli Balkán s az Égei tenger, Németországé Szlovénia s Horvátország: a Dunavidék. A Habsburg-hagyomány a szlovének és horvátok közt Habsburgok nélkül is jó csákány a németek kezében. Szerbek és horvátok a fal mellé húzódtak, koratavasz óta alkudoznak.
*
S. St-nál. Csendes, ősz ember, Madách harmadik szerb fordítója, azt mondják, a legjobb. Évtizedek óta fordítja a teljes Shakespeare-t (akit egyébként cirill fonetikával írnak), most folyik a kiadása.
Az ember idegen szemmel folyton tanul a hazájáról. Csak most tűnik fel, hogy "Shakespeare második hazájában" ma is jórészt a hetvenes és a nyolcvanas évek hevenyészet, hézagpótló fordításait játsszák. Holott a lefordított Shakespeare-nek éppen az az előnye az örök eredeti fölött, hogy mindig új, s a tanulatlanokhoz is eljut. A megszentelt eredeti szöveg a műveltek közé száműzi, az egykori nagy mulattató három évszázad dísze, rangja alatt roskadoz. Külföldön ellenben újra és újra leszállhat a népbe, s megmaradhat annak, ami hazai kortársainak volt. Otthon hozzá van szíjazva a nyelv elhaló részeihez, idegenben akármikor el lehet oldani az elavult vagy szintén klasszicizáló fordítástól. (Németországban például Tiecktől és Schlegeltől.)
Tud a Babits-Kosztolányi-Szabó Lőrinc tervről, a munka most már valószínűleg egészen átbillent a harmadikra. Ismeri eddigi fordításait, s magasztalja. Mindent tud a nemzedékemről, Jugoszláviába kellett jönnöm, hogy gáncs nélkül emlegessék. Otthon az "irodalompolitikai" vöröspacsi játékban még József Attila nagysága is elkallódik.
A beszélgetés váratlan útra tér. "Sajnálom, hogy a fiataljaink rosszul ismerik a magyar fiatalokat, s közvetlenül a franciáktól tanulnak. A magyar nagyon gyakorlott az átültetésben, a nyugatiasságnak is évszázados hagyománya van, s így a »külföldiesek« egyszersmind »régiesek«, »magyarosak« is. Kár kihagyni ezt a magyar közvetítést: a szerb sokkal inkább szerb és gyökeres marad egy francia-magyar műveltséggel, mint egy tiszta franciával."