Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · Cs. Szabó László: FEGYVERES TAVASZ
Szerbia története, akárcsak a mienk, újrakezdődött a török után. A bizánci falképektől a Napóleon-korig kell ugrani a folytatásért. Akkor jut ismét felszínre a szerb történelem. A tektonikus hasadás, amit francia forradalomnak hívunk, ezt a búvópatakot is kiszabadította a sziklából.
De alig bukik föl, megfesti a királyi vér. Két északi birodalom közeledik Szerbián át a Földközi-tengerhez, s a közbeszorított kis nép izgalmában saját királyaira sújt. Nagy játékosok, nagy vetélytársak árnya suhog fölötte, utánuk üt, és királyait találja.
A belgrádi főutcán a múlt században csupa földszintes házacska állt. Ilyenben lakott a cári követség is, szemközt a királyi lakkal. Az oroszok az ablak mögül távcsővel lesték a ki-bejáró vendégeket. Tudta ezt Milán, s bosszantásukra délutánonként Kállay Bénivel kártyázott. A boszniai válság alatt az osztrák-magyar katonai attasé egy estélyen az arra menő trónörökös előtt leejtette a karjára emelt kardot. Bumm! csattant a vége. Még ma is fáj a fülünknek. Apró falusi történetek, de már bennük látszik a világháború.
Egy őszülő, zömök úr megy előttünk. Ő lőtt elsőnek Obrenovics Sándor királyra. Főhadnagy lehetett akkor. Az összeesküvők fölforgatták az egész palotát, de a házaspárnak nyoma veszett. Végre fölfedeztek egy titkos ajtót, betörték. A királyi pár egy fülkében szorongott. Az asszony Sándor elé állt, a tisztek visszahökkentek. Elsőnek ez az öregúr tért magához, s ezzel a halál is helyreállt a kezében. A kilőtt golyókkal végleg az orosz irány győzött.
A hazafias gyilkos mindig nemzeti jutalomra számít. A királygyilkos tisztek nem is tagadták, hogy osztozni akarnak a hatalmon az új kormányelnökkel. Nem tudták, kivel van dolguk. Az új kormányelnököt Pasicsnak hívták. A nemzeti hála elmaradt, a tisztek észrevétlenül kiszorultak a hatalomból.
A vér égni kezdett a kezükön. Később önként keresték a halált, legtöbbjük már a Balkán-háborúban elesett. Csakugyan fölöslegesek voltak: Pasics osztrákgyűlölete az övékén is túltett. Három évvel a királygyilkosság után kitört a vámháború a monarchiával, öt év után az ingerült Ausztria beleszaladt a bosnyák kalandba.
*
Nehéz igazságot tenni az osztrák-magyar kiegyezésben. Magam is habozva állok azokhoz, akik egyik nemzeti szerencsétlenségünknek tartják. Lélektanilag szinte kikerülhetetlen volt. A megötödölt és bebörtönzött köznemesség kimerült a nélkülözésben és hideg rémuralomban. Egy nemzedék húsz évet vesztett élete javából, a bitófa árnyékával puhították, az államtitkár, kormánybiztos alispán hosszú évek múlva díjnoknak, ügyvédbojtárnak került haza. Gyerekeit más nevelte, más temette, barátait megölték vagy elűzték. A sors mindent úgy igazított, hogy a megtört nemzedék fiai kedvéért végül is belenyugodott a békébe. Teleki László a döntő pillanatban félreállt, Kossuth európai tervei szétfoszlottak vagy veszélyes mellékútra siklottak. Az ország tehát hallgatott Deákra, s ezzel alkalmat adott a negyvennyolcas nagy nemzedéknek (főleg Eötvösnek és Trefortnak), hogy közeli halála előtt nevéhez és eszméihez méltót alkosson. A liberális kor mérlege mégis elszomorító, jogilag és gazdaságilag kitágította az országot, de kihagyta belőle a magyarság zömét. Budapest majdnem utolérte Bécset (s azt hittem, hogy majdnem utoléri Párizst), az ország azonban éppen olyan gyenge, magatehetetlen maradt, mint a Széchenyi-látta parlag. Fölkarolta Lotzot és elriasztotta Madarász Viktort, Aranyt megtette akadémikus költőnek, s Petőfit egy bőbeszédű néptanítónak, a székelyeket kiengedte Bukarestbe, s Budapest magyarosítását Rákosira és Blahánéra hagyta! A kiegyezésből egy ál-Magyarország született. Deák akaratán kívül az ittrekedt Bach-huszároknak és szájmagyaroknak szerzett tartós békét. A negyvennyolcas ország sötéten tovább hallgatott a mélyben. "Kossuth népének" sose kellett igazán a kiegyezés, a kormányok elsősorban "államhű" nemzetiségi vidékeken gyűjtöttek szavazatot.
Jó és rossz még csak vetélkedik valahogy a kiegyezés
De a kiegyezés a Dunavölgyben volt a legnagyobb kárunkra. A magyar hiú nép, kiválóbbnak tatja magát a szomszédainál. Az is volt. Kiválóbb, de nem másfajta. A Nemanják valamikor királylányt adtak az Árpádok ágyába, a magyar és szerb vitézek egy oldalon álltak az ószerbiai csatatereken. Nem tudok róla, hogy volna egyetlen népdal, amely kicsúfolja a nemzetiségeinket.
Nyelvi nacionalizmusunk már a múlt század elején nagy pusztításokat végzett ebben az egyetértésben, s Kossuth botorul hibázott a nemzetiségek ellen. De ha egymás közt maradunk, talán mindent jóvá tehettünk volna. A kiegyezéssel azonban egy hatalmaskodó Balkán-politika bűnrészesei lettünk, katonát adtunk azokhoz a vállalkozásokhoz, amelyeket az Árpádok és Anjouk egész más körülmények közt, s egész más tehetséggel egyszer már véghezvittek. Magában az országban viszont igazi magyarok és jött magyarok háttal a dualizmusnak dőlve olyan magyarosításba fogtak, amit a kiegyezés nélkül nemigen tehettek volna. Megakadályozta volna a józan eszük, s - az ellenfelek ereje. Kifelé jó bakavérrel kiszolgáltuk azt a Balkán-politikát, amely a délszláv hegyek közt keresett kárpótlást Lombard Velencéért, befelé egy elbizakodott látszat-magyarosítással végképp elkeserítettük az ország népeit. Wesselényi, a bécsi kormány egykori foglya sose bánt volna úgy az idegenajkúakkal, mit a kiegyezéskori szájmagyarok, akiknek Bécs évtizedekig szemet hunyt!