Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · FIGYELŐ
Kálnoky László kötetének alaphangja, mint a legtöbb mai fiatal költőé: sóvárgás a teljesebb élet felé. Főélménye az unalom, az egyhangú kisvárosi tengés-lengés - de az élete egyhangúságát sokféle változatban tudja megénekelni, mindig vonzóan. Olcsó paradoxon, de sok igazság van benne, hogy az unalom a lírának egyik legérdekesebb és legváltozatosabb témája - gondoljunk például Baudelaire-re! És Kálnoky egyik versében Baudelaire-t invokálja, a világirodalom főunatkozóját:
Mikor a párizsi kórház bús ablakán át
utólszor nézted el az alkonyi eget,
hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák
s Rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,
hol jár a pillanat, hányadik végtelenben,
a rettentő csillag-dzsungelben merre fut
s hol bújdosol Magad a roppant bálteremben,
hol, mint ezüst uszály, húzódik a Tejút?
Kálnoky ásítozó és vágyakozó mélabúja Tóth Árpádra emlékeztet; kisvárosi hangulatképei a Kosztolányi poros és álmatag Szabadkáját idézik:
A vízből két kis zöld toronyra látok;
gőzpára száll; fejem a vízre hajtom.
Egyedül ülve így gyötrődöm én
az elhagyott homályos őszi strandon.
Szonettjeiben olykor nemes ódon aromák rémlenek. Egyik közülük így végződik: "Azt akarom, Remény, hogy hagyj magamra!" Tökéletes verse például a "Tengerész", meg a "Vénlányok". Rendkívül érdekes és komoly tehetségű poéta; talán még sokat fogunk hallani róla.