Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: ESŐISTEN SIRATJA MEXIKÓT
Passuth László regénye - Athenaeum

Passuth László új regénye - Esőisten siratja Mexikót - Cortes Ferdinand hírhedt felfedezőútját rajzolja meg, a félezer spanyol martalóc hadjáratát a négyszáz évvel ezelőtti, indián Mexikó ellen. Cortes alakját és szerepét a regény fenntartás nélkül rokonszenvesnek tünteti fel. A félelmetes vezérkapitány itt nem az a kegyetlen és kapzsi kalandor, akinek egy materiálisabb-reálisabb szemlélet látta és mutatta, hanem a nagy, férfias Kalandot szomjazó nemes vitéz, Krisztus igazának áldozatos hirdetője, Carlos hűséges bajnoka. Passuth írói erejét dicséri, hogy Cortes alakját nem fürdetik légies ideállá a ráeső nagy, szimpatikus fények: aranyra és nőkre éhes, újkor eleji spanyol marad mindvégig. Ilyen jóval-rosszal egyensúlyos figurák a többi spanyolok is. Az indiánok festésében már több a regényes és érzelmes sablon.

A könyv véges-végig érdekes. A kis spanyol csapat diadalaiban és vereségeiben, lobbanásaiban és csüggedéseiben gyermekkorunk kaland-izgalmait is újraéljük. (Úgy érzem, ha a könyvből kiszűrnék az erotikát és megfegyelmeznék az expresszív nyelv különösségeit, kitűnő ifjúsági regénnyé is át lehetne dolgozni.) Szemünk előtt szépül legendává a véres és mocskos valóság, s mikor Don Hernando Cortes eves sebekkel, lesántult nyomorékká vert, vén martalócként eltűnik szemünk elől, már fölrémlenek előttünk szobrának büszke körvonalai. A harcok, vonulások, követségek, lázongások, árulások és indián szertartások tömegében óhatatlanul ismétli magát az író, bár el kell ismerni, hogy a hasonló helyzetek rajzában olykor meglepő változatosságot mutat. Sokszor előfordul például, hogy Cortes meghajlással, tollas kalapját földig lendítve - filmről, színpadról ismerjük ezt a szertartásos köszöntést - üdvözöl valami indián vagy spanyol előkelőséget. Passuth sosem hagyja említetlenül ezt a rítust, de mindannyiszor más és más képpel érzékelteti a póz szépségét - s egyik variánsa jobb, mint a másik.

Jól esik érezni a készület komolyságát is. Az író alapos tanulmányok után látott munkához, a spanyol művelődéstörténet adatai között fesztelen biztonsággal mozog, az indián mitológia regéit ihletett érzékkel színezi-szövögeti. (Ebből többet is ád a kelleténél.)

A regény nyelve keresett és gazdag. A mondatok hasonlóak azokhoz a titokzatos homályba hulló indián tájakhoz, amelyeknek iszalagos, fülledt és buja vegetációját oly nagy kedvvel festegeti az író. Passuth nem az egyetlen odaillő, feszesen tapadó szóöltönyben mutatja fel fogalmait, hanem selymet, gyapjút és brokátot dobál rájuk, hogy e bőséggel fejezze ki rejtett tartalmaikat - inkább többet, mint kevesebbet. Ziháló előadása sokmindent megőrzött újabb prózánk expresszionista kísérleteiből. Nem volt számára könnyű feladat a beszéltető részek archaizáló stílje sem. Az egykorú magyar próza utánzásáról alig lehetett szó, a régieskedésnek azt az igénytelenebb fajtáját kellett választania, amely a letűnt korszak pontosabb érzékeltetése nélkül néhány patinás latinizmussal és avultas igealakkal csak általánosságban jelzi a történelmi múltat. Ez a megoldás eléggé sikerült is az írónak.

Mellékesen ebben a nyelvi-stiláris bőségben itt-ott apró foltok bosszantanak. Ilyen tehetséges stilisztának el kellene kerülnie az olyan germanizmust, mint a "megválaszolta a kérdést" - tudnia kellene, hogy az egy nem mindig németes ("kortyot ivott") -, s hogy ilyen szólásunk: "teljesedőbe megy" - nincs, hanem van: "teljesedésbe megy", ha már nem: "teljesedik" -, hogy leöldösni csak több élőt lehet, egyet nem -, s főként nem volna szabad használnia az ilyen lompos imperatívuszokat: "menjél", "küldjél" stb. Ezeket a példákat könnyen szaporíthatnám, de itt hamar válik az ember méltánytalan gáncsoskodóvá, és Passuthra nem igazán ezek az apró törések jellemzők, hanem eredetiségre törő, nem mindennapi írástudása.