Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · FIGYELŐ
Az irodalomtörténet felől eddig csak igen kevesen mertek a nagy kardinális alakjához közelíteni. A kutatót elbátortalanította Pázmány munkásságának hatalmas terjedelme; és ez az oeuvre olyan tartalmú, hogy irodalomtörténész nehezen igazodik el benne. Ilymód Sík Sándor új könyve az irodalomtörténet régi adósságát törleszti. Szerzője különösen hivatott a feladatra, amelyre vállalkozott: egyszemélyben irodalomtudós, hitszónok, teológus és alkotó művész is, egyformán fel tudja mérni Pázmány Péter különböző aspektusait: irodalomtörténeti helyzetét és jelentőségét, tudományos és papi mivoltát, és nyelvének művészi értékét.
Az új könyv legszembetűnőbb jó tulajdonsága az, hogy oly sokoldalú, annyira mindenfelől körüljárja azt a hegyet, ami Pázmány. Nem marad ki semmi. Bemutatja a hittudós tanárt, megvizsgálva latin műveinek hatalmas kvartó köteteit is, amelyeket oly kevés ember mert eddig kézbevenni. Azután Pázmány az egyházpolitikus és eretnektérítő következik, majd a hitvitázó. Bevilágít Pázmány katolikus dialektikájának lelki rugóiba; felhívja a figyelmet arra, hogy Pázmány nem a hatalom felhőiből mennydörög le ellenfeleire, ellenkezőleg: "Nem szabad elfelejtenünk" - mondja -, "hogy Pázmány vitatkozásainak éveiben Bocskai és Bethlen protestantizmusa az uralkodó hatalom." Pázmány vitáinak a kisebbségi helyzet ad élt és pátoszt. "Benne remeg a kisebbségnek és elnyomottságnak minden keserűsége, izgalma, elfojtott és kiirthatatlan harciassága." Sorra veszi a vitatkozó Pázmány diadalmas fegyvereit, nem feledkezve meg arról sem, ami vitáit a modern olvasó számára is élvezetessé teszi, a gúny fegyveréről. "Gúnyolódni egyébként is szeret" - mondja. -"Az ember szinte látni véli szellemes arcán a fölényes mosolyt, mikor egy-egy jól kiszámított érvelésbe fog..." Úgy képzelem, ez a gúnyos, fölényes Pázmány-arc él tovább nyugtalanítóan az ország, különösen a protestánsok tudatában, hiszen még száz évvel később is azt mondja róla Bod Péter: fehér fogakkal nevette a kálvinistákat.
Majd az egyházszervező érsek és az reálpolitikus kerül sorra, "aki bizonyos mértékig mintegy magyar lelkiismeretként állott a király oldalán". Érdekes Pázmány nagy béketerve, melyet római követsége előtt vetett fel a királynak: szólítsák fel valamennyi katolikus fejedelmet, hogy lépjenek szövetségre az eretnekség kiirtása és a töröknek Európából való kiszorítása céljából. Ha az egyik támadóan lépne fel a másik ellen, valamennyi szövetséges köteles a támadó fél megfenyítésében közremunkálni. Vannak örök dolgok...
A legérdekesebb fejezet az, amely Pázmány emberi alakját veszi vizsgálat alá. Meglátja benne a magyar nagyúr, a werbőczys magyar vonásait is. De legfőbb vonásának a józan okosságot találja. Pázmány teljes egészében az ész embere. Vallásossága is az észember vallásossága: rájött az igazságra, és attól el nem tántorodik. Minden miszticizmus és romantika hiányzik belőle. Prédikációin és imádságoskönyvén keresztül mégis kiérezhetjük a bensőséges áhítatnak azt a meghitt és alázatos formáját, amely a magyar kisember áhítatát jellemzi.
Irodalomtörténeti szempontból legfontosabb a nyelvművész Pázmányról szóló fejezet. Sík Sándor igen helyesen tiltakozik az ellen a Toldy tanítása nyomán elfogadott közhely ellen, hogy Pázmány teremtette meg a magyar könyvnyelvet. Toldyt itt is félrevezette a német párhuzam: Pázmányból magyar Luthert akart csinálni. Pedig először is az a nyelv, amelyen Pázmány ír, minden, csak nem könyvnyelv, másodszor pedig Pázmány nyelve sosem vált általánossá, és a mai irodalmi nyelv tőle teljesen függetlenül fejlődött ki. Sík nem fogadja el Horváth János megállapítását sem, hogy Pázmány stílusában a barokk közös vonásai az uralkodók; amit Horváth barokknak néz, az Sík szerint inkább a skolasztikus teológia hatása. Kitűnő érzékkel fedezi fel és mutatja be a magyar ritmus, és általában a zenei érzék szerepét Pázmány körmondatainak konstrukciójában; mai retorikai tudatlanságunkban valósággal megdöbbenünk, amikor Sík Sándor, a kitűnő szónok Pázmány példáján bemutatja, micsoda művészet lehet egy körmondatban. Pázmányt a magyar nyelv első tudatos művészének tekinti, és ezáltal állapítja meg Pázmány irodalomtörténeti helyét is a világ nagy nyelv-virtuózainak sorában: "közelebb áll Rebelais-hez mint Bousset-hoz, közelebb Lutherhez mint Bellarminhoz".
Csak azt sajnálom, hogy Sík Sándor is, bár némi habozás után, de elfogadja azt a tételt, hogy a magyar ember különösen szereti a közmondásokat, és hogy Pázmány stílusa a magyar közmondásokon épül fel. A magyar csakugyan szereti a közmondásokat, mint minden nép, kultúrájának bizonyos fokán - de Pázmány óriási proverbalitása kétségkívül a XVII. század általános európai kordivatjának köszönhető; hiszen külföldön akkoriban egész színdarabokat szőttek össze közmondásokból.
Sík Sándor minden mondanivalóját csodálatos, latinos világossággal és egyenességgel mondja el. Művének felépítésén is érezni, hogy aki írta, nemcsak tudós, hanem művész is.