Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám
A mámor, a halál, a gyötrelem s a hit
utján mentünk mi föl együtt, az Ördöghegyre,
Tavaszi fü virult és havas volt a mesgye.
És fekete hunyort rejtett a rőt csalit.
Körül már ragyogott a márciusi reggel.
Sugaras volt az ég meg a makacs vadon.
Szerelmed tündökölt mosolygó ajkadon.
Láttál, a szememmel, és én a te szemeddel.
Visegrád fölmeredt, figyeltük a Dunát.
Megvillant Zebegény, fénylett a táj ezüstje.
Túl egy szüz tisztáson, távol tört föl a büszke
Csóványos, havasan tört a tavaszon át.
Fakó és barna fák, sürün bár még kopáran
álltak előttünk és zengett a tiszta lég.
Éreztük: mi vagyunk a kezdet és a vég.
Vallottam, hogy te vagy pajzsom és erős váram.
Bimbózni láttam már gyönyörű kebledet,
tudtam, hogy mindeddig tilosban tévelyegtem.
Szigoru szeretet fénylett a te szemedben.
Látszott: ez a sugár utunkra elvezet.
Igy jutottunk mi föl tavaszi, dús mezőre.
Tüzelt a halmokon a nagy Nap aranya.
Jó voltál vélem, mint egy nővér, egy anya.
Árva életemnek te lettél örök őre.
És mikor délután, a bükkök erdején
áttörve, a szelid, barkás lejtőre léptünk,
egyetlen ritmustól lett eleven a léptünk,
s egész alakodon izzott az esti fény.
Ittuk a szerelem s a mély alkony borából
a roppant viziót, mely bennem ma is él.
Dunaparton álltunk, egy falu véginél.
Láttuk, hogy összefoly a közel és a távol.
Ekkor még lelkemben tajtékosan, kuszán
kavargott a világ, az óriási élet.
A tovasuhanó árnyak közt mentem véled.
Ugy néztél rám, mint ki aggódik és ki szán.
Fémesen tündökölt az óriási égbolt.
Közelgett a vonat, amely majd messze visz
a városba... egy kút mélyén csillant a viz.
Jövőt tudtunk, mindazt, ami ma s ami rég volt.
Vártunk. A Nap leszállt. Karod volt vállamon.
Néztünk a rézszínű s bibor felhőszegélyre.
Jószagu volt a föld, messze meredtem, mélybe.
És zsongott a mező, a viz, meg a vadon.
Nyárfasorunk mögül gyorsan az ég ivére,
csillagokhoz tört föl a boldog telihold.
Ég s föld között szivem a sziveden dobolt.
Kövér rögökre folyt a menny gyönyörü vére.
És mind e két tünemény, karod s a komolyan
tekintő két szemed... semmisem volt hiába.
Megszületett e táj kristályos tisztasága.
Ormokat ringatott a páratlan folyam.
Csillagok táborát vitte az elem sodra.
Bársonyán, mint a gyöngy, úgy ragyogott a hab.
A világ végire, te legpáratlanabb
néztünk s a vízi és az égi csillagokra.
Azóta, ha a város, a távolság s a gyors
idő közénk is áll, szilárdnak látlak: téged
a szenvedélyem vonz, engem a békességed.
Csudálatoscsókú, tisztultvonású, Sors.