Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · Szabó T. Attila: PÁLFFY JÁNOS EMLÉKEZÉSEINEK FELFEDEZÉSE ÉS KIADÁSA
Bármennyire különös, ekkor, munka közben
A kíváncsiság miatt, meg a vállalt feladat alapos elvégzése érdekében kutatómunkába kellett kezdenem. Az Erdélyi Múzeum levéltárában Kelemen Lajos útmutatása nyomán gr. Mikó Imre írói levelezésanyagában két jelentős Pálffy levélre akadtam. Mindkettőt a halált közeledni érző Pálffy írta. [*] E két levél tehát élete utolsó napjának sötétségébe világított bele. Más levéltári anyagra nem akadtam, mert bár a Tarcsafalvi Pálffy család levéltára az Erdélyi Múzeumban van, szerencsétlenségre ez éppen egy másik ág levéltára, nem azé, amelyből az emlékíró Pálffy János származott. Élete többi részéről, melyről akkor még a semminél csak valamivel többet tudtam, más forrásokból kellett adatokat szereznem. Az
A magam mentségére el kell mondanom még egy dolgot. Én úgy szerettem volna közölni Pálffy emlékezéseit, ahogy van, minden kihagyás nélkül. Munka közben, a többszöri elolvasás során olyan nagynak láttam az írót, olyan érdekesnek mondanivalóit, hogy egy sort sem hagytam volna el belőle. Lehet ezt a szaktudomány területén forgolódó ember rosszul értelmezett kegyeletének látni, de lehet egészen más szempontból elfogadható, sőt egyedül helyes álláspontnak is tartani. Pálffy az emlékirat-formában a visszaemlékezések megírásakor a számára legmegfelelőbb műformát választotta. Azért mondom, hogy a legmegfelelőbbet, mert amint az emlékiratból látszik, neki nem az események időrendi leírásához (az év- és napjelzésekben néha téved)!), hanem inkább a jellemző helyzetek drámai erejű felvázolásához volt különös tehetsége. E tekintetben klasszikus, és egyben modern. Nem apró részleteken pepecsel, hanem hatalmas színfoltokban vázolja a helyzetet, egy-egy cselekedettel, ellesett szándékkal, egy-egy hamis mozdulat megöl előránduló jellemvillanással állít elénk embereket, pártokat és eseményeket. Aki ilyenhez mer fogni, aki ezt meg meri kísérelni, talán a legnehezebb történetírói feladatra vállalkozik. De kétségtelen az is, hogy egy ilyen emlékiratban minden jellemzett személy egy-egy külön egyéniséget jelent: a sokrétű, a bonyolult éppen úgy, mint az egyszerű, a fakó egyéniség. A nagy emberek csak a kor legjellegzetesebb vonásait mutatják: hibáikban és erényeikben a kor ember-erdejének csak legkiugróbb faóriásait ismerjük meg. Az erdőt magát a kisebb fák sok-sok százezre is alkotja. Mennyivel inkább igaz mindez egy olyan rendkívül éles ítéletű író művével kapcsolatban, mint amilyen Pálffyé is. Az egyes korok jellemzésének az a módja, amelyet Pálffy sikeresen kísérelt meg, természetszerűleg jelentőséget ad minden egyes jellemzett alaknak még akkor is, ha a jellemzés semmitmondó, üres. Jelentheti ez az írónak a jellemzett személlyel szemben való közömbösségét, vagy jellemzőerejének és kedvének pillanatnyi ellanyhulását is. De mindenképpen jellemző. Legalább rá feltétlenül az. Az ilyen emlékiratok közlése alkalmával nem lehet tehát az érdekesség külső szempontját vagy más, ugyancsak külsődleges nézőpontot alkalmazva egy-egy jellemzettet kihagyni, mert ezzel nemcsak a kor képéből hull ki egy-egy jellegzetes vonás, de hamis képet kapunk arról az írói szellemről (amilyen pl. Pálffy is!), mely az általa leírt szereplők jellemzésében olyan gondosan, annyira éppen az utókorra, és nem az ő jelenére, korára nézve jár el. Az, ahogyan Pálffy nehány sorban találóan jellemzi pl. a kihagyottak közül a fiatal Gyulait, ahogy csak néhány semmitmondó szót ír Kriza Jánosról (akkor, mikor a
Nemcsak ezek a szempontok sürgették Pálffy teljes kiadását, hanem az is, hogy a kézirat maga már csonka volt. Pálffy az egyes szereplőkről betűsorban kezdett írni. Úgy kell lenni, hogy mielőtt hozzákezdett munkája megírásához, jegyzéket készített azok nevéről, akik az emlékiratban majd szerepelnek. A névsor, mint minden névsor, természetesen hiányos volt; innen van az, hogy az író később, amikor a jellemzéseket megírta, a betűsorban előbb kívánkozó neveket hátrább, amikor eszébe jutottak, toldotta be, illetőleg a szereplőket ott jellemezte. Sokan kifogásolták és külsődlegesnek tartották a jellemzések ilyen elrendezését. Magam is csodálkoztam eleinte rajta, de később rájöttem, hogy lehetetlenséget kívántunk volna Pálffytól, ha jelentőség szempontjából akartuk volna elrendeztetni vele a jellemzetteket. Az egyes jellemzésekben ugyanis olyan drámai erejű, olyan mélyből feltörő sorok vannak, hogy aki a stílus és az író lelkivilágának kapcsolatáról csak valamit is tud, azonnal megérzi, hogy egy-egy ilyen jellemzés alkalmával Pálffy lelkében milyen harc tombolt, hogy az emlékek, gondolatok, érzések, az ellen- és rokonszenv, a gyűlölet, vonzalom, meg sok más nemes meg nemtelen indulat milyen vad, teremtő kavargásából született meg és öltött szoborszerűen tökéletes formát egy-egy olyan jellemzés, mint amilyen pl. a Batthyányé, a Kossuthé, vagy a Görgeyé. Lehetetlenséget kívánnánk Pálffytól, ha azt óhajtanók, hogy bár előbb a legnagyobbakat írta volna meg, mert akkor legalább ezeket, a legérdekesebbeket el tudta volna végezni. [*] Kár volt tehát a halál könyörtelensége mellé más szempontok kérlelhetetlenségének is társul szegődnie, hogy a csonkán maradt kézirat szövegéből további, bármilyen kismérvű kihagyással Pálffy munkáját a magyar emlékiratok sorába csak csonkán, hiányosan helyezhessük be.
Most pedig el kell még mondanom valami olyat, ami az ilyen szürke filológiai munka apró izgalmaira is rávilágít. Mikor az emlékirat sajtó alá rendezésén dolgoztam, sokszor egészen megbabonázott egy-egy jellemzés. Ilyenkor boldogot-boldogtalant előkaptam, hogy egy-egy hátborzongatóan szép részletet felolvassak neki. Egy alkalommal házigazdámnak épp a Görgeyről szóló emlékezést olvastam, mikor jelenlevő anyósa azt mondotta, hogy ő azt ismeri. Szörnyen meglepett a dolog, hiszen tudtam, hogy Pálffy kézirata az Erdélyi Múzeum kézirattárából jónéhány évtizede ki nem kerülhetett, tehát azt szakembereken kívül más nemigen olvashatta. A tisztes korú hölgy azonban váltig erősítgette, hogy ő nehány évvel előbb, talán az Udvarhely megyei Bencéden, kinél, kinél nem, nem emlékezett reá, olvasta ezen jellemzéseket. Minthogy Bencéden van éppen a Pálffy János kihalt ágának leányágon tovább öröklődő egyik birtoktöredéke, feltehető volt, hogy fennmaradt Pálffy hagyatékának, esetleg az
[*]
[*]