Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · Szabó T. Attila: PÁLFFY JÁNOS EMLÉKEZÉSEINEK FELFEDEZÉSE ÉS KIADÁSA

Szabó T. Attila: PÁLFFY JÁNOS EMLÉKEZÉSEINEK FELFEDEZÉSE ÉS KIADÁSA
1.

Minden kéziratnak, mint valami élő valóságnak, története van. Mikor naponta kezembe veszem az oklevelek, kéziratok, könyvek tízeit, százait, megjegyzésekben, évszámos bejegyzésekben elém-elémvillan az oklevél, kézirat vagy könyv élettörténetének egy-egy piciny darabja. Ha nem átallanék ócska képet használni, azt is mondhatnám: sokszor elgondolom, mi lenne, ha a kezembe levő kézirat vagy könyv elkezdene beszélni saját életéről. Mennyi tudományos elmélet, következtetés, biztosnak látszó feltevés omolna egy pillanat alatt össze. Mindez csak az ellentét miatt jut eszembe, mert a között a sok ezer kézirat között, mely kezemen megfordult, talán egynek sincs olyan tiszta, világos története, ment Pálffy János Emlékezései [*] kéziratos példányának. Ennek csak egyik oka az, hogy az Erdélyi Múzeum öt századból összegyűjtött közel ötezer kézirata között a "legfiatalabb" közé tartozik ez, amelyet Pálffy Sátoraljaújhelyen 1856. január 7-én kezdett írni [*] . Van itt sokkal "fiatalabb" is, amelyről vagy nem tudnék, vagy nem is volna érdemes valamit is mondani. De ez a szép, új, világosbarna, félbőr kötésbe burkolt példány, melyet kedvvel simogat végig a szem, külső története szempontjából igazán csendes, nyugodt életet élt. Csak születését előzték meg Pálffy érzékeny, örökké nyugtalan, tépelődő, kételkedő lelkének vad örvénylései, olyan gyötrődések és lelki szenvedések, melyekre emlékezve Pálffy a fájdalmak mákonyához szokott lélek önkínzó gyönyörködésével naplójába Börnének Byronról mondott szavait jegyzi: "Életem minden örömét adnám az ő életének egy évi szenvedéséért. - Én is odaadnám múlt életem minden örömét Újhelyen [*] töltött két évem édes fájdalmáért" - teszi hozzá Pálffy. Aki elolvassa pl. az Emlékezések írójának Kossuthról írott fejezeteit, fogalma lehet arról, hogy miért ír így Pálffy. Aki elolvassa Pálffy naplójának önvallomásait, vagy az Emlékezések előszavának különleges szépségű sorait, látja mögöttük egy lélekben bátor, erős, de testben megtört, beteg férfi remegő aggódását, hogy vajon a lélek állandó túlfeszítettségében, a világoslátás kínzó önkívületében írott sorok kikerülhetik-e - mint maga mondja - "a kémek szaglaló tekintetét", átszállhatnak-e "azon jobb időbe, melynek szánvák", és mely hihetőleg "egy náluknál boldogabb nemzedék számára eljövend". E soroknak, és az Emlékezések sok ezer sorának, állításának az ad döbbenetes súlyt, hogy míg Pálffy az Emlékezéseket írta, a külső hatalmaknál veszedelmesebb és végzetesebb hatalom leselkedett reá. Nem volt ez titok előtte sem. Valami halálraszántsággal beszél akkori állapotáról, mikor nehány sorban kezelőorvosa, Hornyai Ferenc képét rajzolja meg. "Mostani mellbetegségemben - írja - ő gyógyít, de úgy látszik, hogy betegségem erősebb nálánál, s talán minden orvosi tudománynál. Azért sietek annyira ezen jegyzetekkel, hogy a leírtakat ritkán olvashatom el, mert szeretném bevégezni, míg erőm tart, mely naponta fogy." Míg az Emlékezések kéziratába, a nagy negyedrét levelekre jellegzetesen fegyelmezett, de a belső láz idegességétől remegő sorait rótta, bizonyosan saját egyéni életének jövőtlensége vetült eléje; az önkényuralom dermesztő csendjében pedig ott kísértett minden bizakodása, reménykedése megett nemzete jövőjének komor képe. Az ember testi szenvedése és a nemzeti elnyomatás látása annyira felőrölte amúgy is beteg szervezetét, hogy mire őszre fordult az idő, a súlyosodó betegség elindította a fecskék fordított útján - idegenből haza. Sátoraljaújhelyről, ahol száműzetésben volt, Sárospatakon át jött Erdélybe. Sárospatakon Erdélyi Jánost látogatta meg, hogy átadja neki az Emlékezések csonkán maradt kéziratát. Mikor Pálffy elvált Erdélyitől, hogy folytassa útját Erdély felé, alighanem mindketten tudták, hogy számukra többé nincs találkozás. Az elválás után Erdélyi János átolvasta a kéziratot; alighanem tőle származnak azok a ceruzabejegyzések is, amelyek itt-ott egy hibás adatot javítanak ki. Kétségtelen, hogy Erdélyi hamarosan értesült Pálffy haláláról és végrendeleti akaratáról (ebben a nagybeteg Pálffy az éppen akkor alakulóban levő Erdélyi Múzeum Egyletet tette örökösévé!); ezért az alapítóhoz, gr. Mikó Imréhez juttatta el a kéziratot. Mikor aztán 1859-ben a Múzeum végleg megszületett, gr. Mikó Imre Pálffy kéziratát is e nagy erdélyi gyűjteménynek adta, úgy vélekedve, hogy Pálffy szellemi hagyatékának "legjobb letéti helye" ez lesz. Ezzel aztán be is fejeződött a kézirat hányódásának története. Itt, ebben az egyre gyarapodó, legnagyobb erdélyi kézirattárában élte történéstelen életét ez a becses kézirat. Bár a kézirattári katalógus nyilvántartotta, a háború előtti romantikus történetszemlélet igazán nem találhatott semmi neki tetszőt, céljaira felhasználhatót ebben a kegyetlenül őszinte, szigorúan ítélkező Pálffy-kéziratban. Az akkori uralkodóház nem egy tagja sem láthatta volna éppen előnyös színben közvetlen őseit, sőt magamagát sem, ha e vér, könny és szenvedés között született emlékirat tükrébe tekintett volna bele. Úgy el is felejtődött az emlékirat, hogy senki sem tudott róla, csak Kelemen Lajos, az Erdélyi Múzeum akkori levéltárosa. Ő volt az első, aki az emlékirat lapjairól néhány jellegzetes alak képét közölte (1928), és Jancsó Bélát is rávette, hogy br. Kemény Zsigmond és br. Eötvös József jellemzését adja közre (1928, 1931).

[*] "Magyarország és erdélyi urak" Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása, 1939. I. köt. 172., II. köt. 157. l.

[*] "Magyarország és erdélyi urak." Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása, 1939. I. köt. 172., II. köt. 157. l.

[*] Sátoraljaújhelyen volt Pálffy 1852-56-ban száműzetésben