Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám
Az autóbusz a Duna mellett
és buzaföldek közt visz el,
fölöttük arcod rajza repdes,
igy kerülök tehozzád, kedves,
ha távolodva is, közel.
De ez az arc már nem egyetlen
félmerev kép, mint ezelőtt
egy évvel, hanem mint a friss kert,
mozgékonyan, számtalan ismert
szinben csillog szemem előtt.
Az ég simán borul a tájra,
tulparton prüszköl a vonat,
a tutaj uszik, és terád
emlékezem: megy a világ,
rendben, mint a parancsolat.
Kukoricás jön szembe, szélén
szárak közül egy szemtelen
kedves kis ördögképü macska
kémlel ki feketén a napra
s amig lát, szembenéz velem.
Meleg van. Az ut gyors iramban
villantja fel a képeket;
végetér mindjárt: ez itt már a
szentendrei kis határcsárda,
kutyája lomhán lépeget.
Bucsuzom hát e költeménytől,
de nem örökre. Jól tudom:
benne a lét üteme vallat
és majd ha leteszem a tollat,
betük nélkül továbbfonom,
szavak nélkül továbbőrizve,
ahová sorsom kivetett:
a rettegő part közelében,
félelmek és szörnyek vizében
sétáló boldog szigetet.