Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám

Babits Mihály: KÖNYVRŐL KÖNYVRE

Pajzzsal és dárdával - Hitviták korát éljük, mint valaha Magyari és Pázmány idején; egymás hiteiben keressük az "országban való sok romlások okait". Amit egyikünk imád, a másik elégeti; különös eretnekségek támadnak, s legdrágább szentképeinket jelölik máglyára. Jellegzetes terméke ennek a lelkiállapotnak Németh László új könyve: Kisebbségben. Pajzzsal és dárdával kell kiszállni ellene; ahogy a régi prédikátorok szálltak ki írásaikban egymás ellen.

A cím nem szerénységet fejez ki; ellenkezőleg! Kisebbségben lenni gőgöt jelent, legalább a szerző szótárában, aki szerint, úgy látszik, a magyar kultúra és irodalom egész újabb történetén át mindig a kisebbségnek volt igaza. A kisebbség gőggel, támadólag, és szinte terrorisztikusan lép itt föl, amint ma a politikában is divat. Kizárólagos jogot formál ítéletre és igazságra. Ezért kell a pajzs és dárda. Igazi eretnekség jelent itt meg, mely ha követőkre akadna, kész szakadást jelentene a magyar kultúra életében. Luther avval vádolta meg a római egyházat, hogy eltért az igaz kereszténység ősi szellemétől. Így vádolja meg Németh László egész kultúránkat, hogy újabb fejlődésében, mondjuk talán Bessenyei óta, hűtlen lett az igazság ősi szelleméhez, sőt "fölhígította" a magyarságot; "a nemzeti jelleg legmélyebb hordozói" kiestek irányítóinak sorából, s "nagyobbak vagy kisebbek, de felületesebbek" új, "hígmagyar" szellemet tettek itt általánossá, melyben a valódi "mélymagyar" idegenül érzi magát, s érvényesülés híján elsorvad.

*

Alkímiai háttér - Bevallom, bizonyos gátlásaim vannak a Németh László könyve elleni polémiában. Talán legjobb itt evvel eleve leszámolni. A szerző, akinek tehetségét sokra becsültem, s akit valamikor egy ideig barátaim közé véltem számíthatni, egyszer egyik napról a másikra valóságos ellenségemmé vált. Azóta (s immár több éve múlt ennek) megtisztelő szívóssággal támad, s termékeny képzelete szenvedélyesen keni rám a legfurcsább színeket. Igazi okát ma sem tudom. Minden íróban van valami hisztéria. Nagyzás és üldözöttség téveszméinek bonyolult összefonódása különb szellemeket is vitt már csodálatos utakra. S írónál az ilyen meghibbanás, amely más embert talán belsőleg megrokkantana s jellemileg aláásna, sokszor még hasznos is. Az író lelkében az érzések alkímiai folyamatokon mennek át. Sokszor a kicsinyes emberi indulat is megnemesedik, s a műalkotást táplálja s tüzeli. Nem egy közérdekű s értékes mű fakadt már egyéni sérelmek s képzelgések visszahatásaiból. Németh László gondolatai még nem szakították el teljesen a köldökzsinórt. A kultúrtörténeti fejtegetések redői alól előbújócskáznak a személyi érzékenységek ördögének lólábai, s a Baumgarten-alapítvány működése néha úgy tűnik föl, mint a magyarság minden romlásának betetőzője. A mű középúton marad pamflet és tanulmány között. Pamflet része személyileg érint és feszélyez; erre nem is akarok több célzást tenni ebben a cikkben. Itt csak azokról a gondolatairól beszélek, amelyek már függetlenné váltak a személyi háttértől, s igazságuk vagy hamisságuk semmiképp sem személyi ügy. Ezek engem egyénileg nem érintenek. De nem hagyhatnak közönyösen, mint magyart.

*

Tehetség és felelőtlenség - Hogy úgy érzem, írnom kell a könyvről, azt dicséretnek veheti a szerző. Efféle különcködő elmefuttatás, mely évszázados fejlődést ítél el egy korszerűen fogant s bizonyításra alig alkalmas ötlet vagy tétel kedvéért, voltaképp egyetlen szót sem érdemelne. Ez a könyv azonban veszedelmes, mert hatni tud. Különös módon itt együtt van a tehetség és felelőtlenség: holott ekkora tehetség rendesen fokozott felelősségérzettel szokott együtt járni. Újat mondani könnyű, s minden nagyobb olvasottságú s fürgébb szellemű ember végezhet olyan átértékeléseket, alkothat olyan elméleteket, mint amilyent Németh László könyvében találunk, akár naponta. Mindez nem volna jelentősebb a kávé fölötti eszmecseréknél, ha nem támogatná olyan nagyszabású felkészültség, magas ambíció, a legjobb mintákon nevelt színes és szellemes stílus, s halálos komolyságú magatartás, amely rendesen sokkal mélyebb és gyökeresebb gondolatok eszköze és szolgája szokott lenni.

Tehetség persze sokfajta van. A halálos komolyság szuggesztív hatását bármely szenvedély megadhatja, akár az írói hisztéria szenvedélye is, mely hatalmas erőt jelent, mint minden hisztéria, s feltűnést keres, mint minden hisztéria. Ez minden erőfeszítésre képes, s mindent hajlandó áldozatul vetni a pillanatnyi póznak vagy hatásnak. Ebben rejlik felelőtlensége. Szavainak lírai súlyát nem a mondanivaló igazságának, hanem saját szerepének átérzése adja meg. A mondanivaló igazi feladata az, hogy a szerepet jelentőssé vagy feltűnővé tegye. Ez előbb-utóbb rendesen ki is derül, s ez magyarázza az ily jellemű írók köztudatban élő képének végletes ingadozásait a bohóc és az apostol közt. Elég Szabó Dezsőre gondolni. Az ő nevét Németh László is sokszor emlegeti, sőt zászlóra írja. Pedig alighanem tisztában van írói fogyatkozásaival.

Dehát rokonok ők, egyazon szellemi család gyermekei. Ennek a családnak szerepe és hatása jellegzetes tünete a mai magyar irodalomnak. Be kell vallani, kissé balkáni tünet. Nagy tehetségek hisztérikus felelőtlenséggel másutt is voltak már. De ezek nem lettek nemzeti prófétákká. Ami máskor és máshol legfellebb mulatságos vagy gondolatizgató paradoxon lenne, azt ma nálunk egy nyugtalan és szomjas fiatalság figyeli, katasztrófa előtti hangulatban, lesve a megváltó igét. Szellemi kultúrára nem sok alkalma nyílt ennek a fiatalságnak. De ösztönös áhítat él benne a kultúra iránt, s mohón néz mindenkire, aki mondani tud neki valamit. Megragadja a tehetség szuggesztív ereje, és akár még a habzsolt, kirakatba tett erudíció is. Igazából olyasmit kíván, amit a felelőtlenség ma könnyebben adhat meg neki, mint a komolyság és felelősségérzet. Nem mintha ő maga komolytalanul és felelőtlenül akarna a viharba dobni mindent. Ellenkezőleg, óvni és megtartani szeretne mindent, elsősorban a legféltenivalóbbat: magyarságát! Annál inkább megejti minden ige, mely a magyarság nevében szól; s kivált ha korszerű, faji és népi alapon.

*

Ha bíró előtt állnánk - Pedig Németh László gondolatának hatása a lelkekben épp a magyarságra jelent nyilvánvaló gyengülést és kockázatot. A magyarság helyzete soha nem volt bizonytalanabb a világban. Minden értékünkre és önérzetünkre fokozottabban szükség van, hogy helyünket megtartsuk. S ez az író meg akarja velünk tagadtatni szellemi értékünk és önérzetünk nagyobb, büszkébb felét. Elképzelése azzal fenyeget, hogy megingatja előttünk kultúránk európaiságának hitelét, amely eddig magasra emelt a saját szemünkben, de sőt a szomszédunkban élő kis népek literátorainak szemében is. Mit jelent ez, mindenki tudhatja, aki nemzetünk kultúráját igazán átélte magában. Leértékelni, ami a magyar szellemben modern és európai, oly devalváció, mely koldussá tesz bennünket. Nem ok nélkül nevezte egy írónk azt, amit Németh László a magyarságtól kíván, öncsonkításnak. S mély józansággal figyelmeztetett Szekfü Gyula ennek az öncsonkításnak történelmi veszélyeire: "ki fogunk lyukadni a kelet-európai parasztállamok 'életterébe', ahova azonban eljövendő testvéreink, a románok és a szlávok gazdagabb múlttal fognak belépni, mert ők nem fogják feláldozni a saját Kazinczyjukat és Arany Jánosukat a népi közösség oltárán".

Mindezek az érvek azonban aligha győznék meg a fiatal és vérmes olvasót, aki az író hatása alá került. Ők az elítélt és "hígmagyarrá" bélyegezett kultúra mögött egy másik magyar kultúrát sejtenek. Egy mélyebb, sűrűbb, gyökeresebb magyarságot, melyet a hígmagyarok nyugatias kultúrája eltakart és elnyomott, s amely, ha egyszer ismét érvényesülni engedik, gazdagon fog kárpótolni azért, amit vele szemben elítélünk és megtagadunk. Végelemzésben minden azon fordul meg, igazuk van-e, és igaza van-e a Németh László könyvének? Igaz-e, hogy az újabb magyar kultúra legnagyobb értékeiben is jobbára csak hígmagyarságot képvisel? Igaz-e egyáltalában, hogy kétféle magyar kultúra van, egy hígmagyar, és egy lappangó mélymagyar? Van-e az ilynemű állításoknak szabatos értelme, s lehet-e azokat bizonyítani? Ha bíró előtt állnánk, a bizonyítás kötelessége a könyv szerzőjét terhelné, aki ily súlyos, s a köztudattal merőben ellenkező állításokat kockáztatott meg, mint aki jól ismert, s mindenkitől tisztelt nevekre próbál szavaival váratlan árnyat vetni. Elvégre az egész magyar műveltség rangjáról és hiteléről van itt szó. De ha érvek nélkül is rombolhat a szó, nem térhetünk ki a kötelesség elől, hogy meghazudtoljuk. Amit nehéz lenne bizonyítani, ha igaz volna is, könnyű talán cáfolni, ha nem igaz.

*

Csinálták, hogy legyen?

"A baj nem hatvanhéttel kezdődött, ott van az egész kísérletben, mellyel a magyarság, mint annyi más kelet-európai nép - a német példa nyomán - önálló irodalmat és nemzetiséget akart magának teremteni. A nagy irodalmak, a görög, ófrancia, olasz, angol, spanyol lettek, mint az őserdő, anélkül, hogy abba az akaratnak különös belejátszása lett volna; a németet, de még inkább a miénket csinálták, hogy legyen, s az idegent fölválthassa. Egy ilyen irodalom, amilyen csoda eredményében, olyan veszély fogyatkozásaiban. Különösen ha csakugyan megkapja, amit vakmerően követel: műveltjei egész lelkét, s a nemzeti sors nagy perceiben az irányítást. Keserű igazság, de le kell nyelnünk, hogy a magyar szellem fényesnek tanított korszakaiban is súlyos fejlődészavarokkal küzdött, s hatvanhétre a magyar szellem annyira felőrölte magát, hogy az asszimilánsok csak beköltöztek az ürességbe."

Az okoskodás tetszetős, s tömör és szép fogalmazásával első pillanatra szinte meggyőző. Mégis majd minden szó ferdít valamit a történeti igazságon, mint egy torzító tükör görbületei. Persze mondhatom, hogy nem hatvanhétben kezdődött a baj. Az irodalmi hanyatlás okait s csíráit mindig meg lehet találni már a megelőző fénykorban, sőt a klasszikus fénykorok után rendesen ilyen szürkébb korszak következik. A szellem intermittens, s a nemzeti lélek váltógazdaságot folytat erőivel. De ez, ha már a korszerű problémákra akarjuk alkalmazni, legfeljebb annyit jelent, hogy nem az "asszimilánsok" betódulása mindennek az oka.

Nincs ok tehát a feltevésre, hogy a magyar irodalom a tápláló ősnedvek híján merült volna ki, mert nem autochton növekvésű, mert úgy "csinálták, hogy legyen". Amint különben a németet sem gondolom, hogy ez kimerítette volna. S egyáltalában nagyon kérdéses, hogy az irodalmak eredetében vagy növekedésében ebből a szempontból olyan lényegi különbség volna. Németh László azt mondja, hogy a nagy irodalmak "lettek, mint az őserdő". Azonban mint művelt ember, ő is nagyon jól tudja, hogy magukból azok sem lettek. A szellem exogám, s talán még az őserdők szépségéhez is köze van a szeleknek s lepkéknek. Az irodalmaknak is megvannak a maguk szelei s lepkéi, melyek néha a szomszéd erdőkből, néha még sokkal messzebbről hozzák a magvat és a virágport. Mit ér a "nagy irodalmak" felsorolásából óvatosan kihagyni a latint, s a franciát sznobisztikusan és indokolatlanul az ófranciával helyettesíteni? Minden irodalomnak voltak korszakai, melyekben "csinálták, hogy legyen", éspedig külföldi vagy klasszikus minták után, s ezeket többnyire éppen nem kimerülés, hanem ellenkezőleg, új felfrissülés, virágzás követte. A külső hatás csodálatos folyamatokat kelt a már-már lankadó őslélekben, kihozza ízeit s energiáit, s váratlan alkotásokra sarkallja. Az angol költészet dicsősége Chaucerrel kezdődik, az olasz importtal, s még a görög is keleti megtermékenyüléseknek köszönheti, hogy magára talált. Viszont épp a kínai fallal körülvett kultúrák azok, melyek előbb-utóbb kimerülnek.

Persze kultúrát csinálni a semmiből, idegen példa nyomán, idegen kultúra importjával valóban nem lehet. De hát az új magyar irodalom sem a semmire és az ürességre épült. Magyar kultúra létezett már Kazinczy előtt is, és az sem igaz, hogy evvel a régi magyar kultúrával az új magyar kultúra megteremtőinek semmi kapcsolatuk sem lett volna, vagy a kapcsolatokat elvileg elvágni igyekeztek volna. E "hígmagyarokban" mélyen élt a "mélymagyar" lélek, Kazinczy lelkesült Zrínyiért és a magyar régiségekért, kiadta és terjesztette azokat, Kölcsey, akárcsak a Tündérvölgy költője, verses stílusutánzatban mutatta meg, mennyire egy tud lenni a régi magyar költészet szellemével egész a nyelvig, formákig, s az átélés erőfokát legjobban eláruló külsőségekig. Céljuk nem az volt, hogy ezt a régi magyarságot irtsák, szegényítsék vagy helyettesítsék; ellenkezőleg, gazdagítani akarták. Finomságokat és kényességeket importáltak Nyugatról, de aki azt hiszi, hogy például Kazinczy csupa ilyen finomság és kényesség, az nem ismeri Kazinczyt. Kazinczy kitűnő író, s még a nyelvnek azt a durvaságát és erejét is, amit magyar őseitől örökölt, használja olykor és tudja használni. Ez persze nem zárja ki, hogy ne üldözze és irtsa a durvaságot, ahol abban csupán a naivságnak és ügyefogyottságnak jelét látja. Nem szabad felejteni, hogy a magyar nyelvű irodalom majd egy évszázad óta jóformán szünetelt, s a magyar nyelv irodalmi használatra valóban naivnak és ügyefogyottnak látszhatott. Még képtelenebbül hangzanék Kazinczyék fülében a vád, mely őket a magyarság meghígításáról vádolja. Hisz egyik fő törekvésük éppen az volt, hogy a magyarságot tömörebbé tegyék. A magyar nyelv híg volt, körülíró és szószaporító; s ahol híg a nyelv, ott bizonnyal híg a szellem is. Hasonlítsunk össze egy Kazinczy előtti és egy Kazinczy utáni magyar szöveget: minden bizonnyal az újabb szöveg a tömörebb, a kevesebb szóval többet mondó. A nyelvújítók nemzeti küldetésnek érezték ezt a sűrítést, tömörítést, mely nyelvünket képessé tette megállni a kifejezés modern versenyében, s a nehézkes magyar gondolkodást európai ütemre kényszerítette.

*

A középszerűség mint tanú - De a vád éppen ez, a magyar nyelv jellegének, a magyar szellem ütemének meghamisítása; Németh László úgy találja, lehet például egy szöveg gondolatban vagy kifejezésben tömörebb, s magyarságában mégis hígabb. Így lett szerinte a magyarság nyelvünkben és irodalmunkban áramló "fluiduma" hígabb. Ezt persze ő nem magyarázza meg ilyen világosan; voltaképp még segítek is neki, mikor iparkodom gondolatát tisztává s ellentmondás nélkülivé tenni. Ő egyszerűen odaveti: "Olvassunk el akármit a magyar tizenhatodik-tizenhetedik századból... s olvassuk el ezek után az olvashatatlant: azt, amit a tizenkilencedik század középszerűségei hagytak maguk után nyomul. Lehetséges az atmoszférányi nyomáscsökkentést észre nem venni? Pedig..." és így tovább.

Nem gondolja-e a szerző, hogy túlságosan is szubjektív alapra, nagyrészben talán csak egy optikai csalódásra építi föl tragikus súlyú és messzemenő következtetésű ítéleteit? A középszerűségek végre is mindenkor hígabbak voltak a nagyoknál, nemcsak gondolatukban és kifejezésükben, hanem nemzeti ízükben, magyarságukban is. Azonkívül a középszerűségek az irodalmi divat függvényei. S ahogy mai ízlésem számára sokkal elviselhetetlenebb például a múlt század végi kalap vagy ruha, mint a háromszáz éves, amely már a történelmi jelmez erős hangulatával és érdekességével hat, úgy a letűnt irodalmi divatok emlékeiből is csak azt tudom élvezni, amin már a századok erős zamatát érzem. Németh László sok nyelvet tanult meg könyvből autodidakta módon, s így bizonyára tudja, hogy egy távoli, s félig még ismeretlen nyelven minden véletlen olvasmány könnyen remekműnek tűnik föl. Ilyenformán van a régi magyarsággal is, mint egy előtte félig idegen nyelvvel, melyen mint a ködön át, minden megnő, és szebbnek látszik.

Bevallom, magam is így vagyok vele. Mindannyian egy kicsit így vagyunk, s a régi magyarabbnak tűnik föl előttünk mint az új, egyszerűen talán azért, mert ezt nevezzük magyarnak. Magyarságunkat őrizzük, nem akarunk kivetkőzni belőle, ezért természetesen kapaszkodunk a régihez, magyarságunk önvédelme ez. Mindazonáltal a magyarság folyvást változik, mint minden, ami él, nem is volna jó, ha nem változna. A magyarság élő, időben változó valami, s az életet nem lehet visszacsinálni, sem megcsonkítani. Felfrissülhetünk a régi kor emlékeiben, mely közelebb még gyermekségünkhöz, bizonnyal gazdagabb otthonos ízekben, naiv áradásban. De nem szabad hogy megcsaljon nosztalgiánk. Nem szabad összetévesztenünk múló korok tűnékeny varázsát a magyarság örök fluidumával. Az ítéletet, mely egész büszke "férfimunkánkat" elmarasztalja, csak súlyos és megfellebbezhetetlen bizonyítékok alapján hozhatnók meg. A vádló az autodidakta hiúságával utal egy kevéssé ismert régi szövegre, s aztán, csak úgy általában, a tizenkilencedik század középszerűségeire. Ez semmi esetre sem elég döntő és megfogható. Vajon komolyabb-e, amit a nagyokról, az ismertekről és megfoghatókról mond?

*

Ami "lemarad" és ami "továbbmegy"

"Gondoljunk végig Bessenyei óta a legnagyobbakon: kik csukódtak be önnön műveikbe, s kik folytak a közszellemmel tovább. Bessenyei megbukik, s egy Báróczi lesz példa. Aztán Csokonai s az egész debreceni iskola süllyed le a Hortobágyba, Berzsenyi elrothad Niklán, s továbbmegy Kazinczy és Kölcsey. Lemarad Katona, s továbbmegy Kisfaludy." ......... "Aztán Jókai - Jókai egy félszázadon át. S elvész: Kemény, Vajda, Zilahy, Péterfy." ......... "Aki a közszellemben - bár többnyire rossz tulajdonságaival - továbbszállt, sokszor különb volt annál, akit otthagytak műve csonthéjában: Petőfi, Jókai például. - De ki tagadhatná, hogy aki lemaradt, szabályszerűen az volt a magyarabb." ......... "Nem kell ott valami fejlődészavarnak lennie, ahol ......... ?" "Mi történt itt?" ......... "Vagy az egész irodalomcsinálás indult olyan felszínesen, a szellem volt olyan internacionális-híg, hogy a nagyobb »faj«-súlyú lelkek kiülepedtek belőle?"

Próbáljuk ellenőrizni a kiinduló adatok igazságát. Bizonyos, hogy a magyar irodalomban, mint a legnagyobb s legzavartalanabbul fejlődő irodalmakban is, voltak félreismert és üldözött, vagy csak haláluk után észrevett nagyságok. De igaz-e, hogy "Bessenyei megbukott, és Báróczi lett példa"? Báróczi stílusa példa volt a maga korában néhány irodalmi ínyenc számára, míg "Bessenyei fellépésétől" korszakot számított az irodalomtörténet, s alakja még diákfantáziánkat is izgatta az iskolában, ezelőtt negyven évvel. Ugyan hányan olvasták az elmúlt száz éven át a Kasszandra drága tíz kötetét, mely Németh László szerint az egész korból egyedül hatott a tizenkilencedik századra? Viszont a kiadatlan Bessenyei szavát még a lomtárból is kihallottuk. Ahonnan törvényszerű biztonsággal lép elő, hogy egy késő kor fiatalsága, élén Németh Lászlóval, lelkesen üdvözölje.

Minden irodalomban vannak tehetségek, akiknek hatása nem rögtönös, de annál biztosabb és erősebb. Csokonai, mint Stendhal, jóval halála utáni időre jósolta csillagának feltűntét. De Csokonai azonnal is hatott, hisz Kazinczy és Kölcsey éppen hatása ellen érezték szükségesnek szót emelni. Szavuknak nem sok foganatja lett az utókor előtt. A megrostált, túlkritizált költők, Csokonai és Berzsenyi sokkal, de sokkal erősebben hatottak a következő évszázadra, mint szigorú kritikusaik. Erről a magam életére visszamenőleg én is tanú vagyok. Ifjontan minden kortársam lelkesedett Csokonaiért, a jobbak Berzsenyiért is; míg Kölcsey közömbös volt, s Kazinczy szinte ellenszenves. Azt mondani, hogy Csokonai s Berzsenyi elsüllyedtek, míg Kazinczy s Kölcsey "továbbment", majdnem olyan képtelenség, mint az, hogy Bessenyei megbukott, s Báróczi lett példa.

Ilyen ingatag alapokon nyugosznak ezek a fejtegetések. Különös módon mintha még itt is személyi ügyről lenne szó: Németh Lászlónak is ellenszenves Kazinczy. Ez teszi szuggesztívvé és igazságtalanná. A széphalmi vezérben kultúránk fő-fő "hibbantóját" látja. "Amilyen apró növés volt ő maga, akkor pusztulás maradt körülötte" írja, noha ez némileg, úgy érzem, ellene mond annak, amit csak pár sorral előbb írt: "Nagy irodalmak búvárai el sem képzelhetik, mit tud pusztítani kis népek irodalmában egy erős egyéniség, akinek a tehetsége a hiányosan egyensúlyozó kultúra mélyebb érdekeivel ellentétes". Ezt az utóbbi mondatot különben az általános irodalomtörténet tényei világosan meghazudtolják. A kultúra mélyebb érdekeivel szemben még a legerősebb egyéniség is gyenge. Kazinczy minden apostoli szenvedélyével és hatalmas presztízsével sem tudta tartósan megakadályozni például Bessenyei vagy Csokonai hatásának beszivárgását kultúránkba, még ha ezt csakugyan olyan ördögileg akarta volna is. A "pusztulás" legfellebb időleges lehet.

Elért ugyan Kazinczy más dolgokat; s bizonyos, hogy szándéka s iránya sok tekintetben az egész vonalon diadalmaskodtak. Elérte például, hogy a magyar nyelv valóban rövidebb és tömörebb lett, s maga Németh László is hiába hangoztatja előszeretetét az "ősi" magyar nyelv szép hosszú szavai iránt, mégiscsak a Kazinczyék által kívánt tömörebb és európaibb modern magyar nyelven ír, s a nyelvújítók köztudatba ment szavait használja. Baj is volna, ha nem ezt tenné, s aligha tudná bonyolult, s európai eszméktől s kultúrától befolyásolt gondolatait magyarul kifejezni, ha Kazinczy szerinte kárhozatos törekvései át nem alakították volna nyelvünket s szellemünket. Igazat szólva Németh László szellemének sokkal, de sokkal több kapcsolata van azokkal, akiket elítél, mint azokkal, akikkel a kordivat s személyi sérelmek hatása alapján rokonszenvezni szeretne. S ha valóban következetes akarna lenni, s eszméi teljes győzelmét kívánná, alkalmasint Dugovics Tituszként magát is le kellene vetnie a mélységbe, vagy Damjanich híres mondása szerint saját homlokára irányított lövéssel kellene kiirtania önmagában az utolsó idegent.

De ennél a pontnál már otthon vagyunk; a jelenkorban, s a korszerű problémákban. Ki a "szabályszerűen magyarabb", ki a szellemi asszimiláns, s mekkora a lelkek "faji" súlya: oly kérdések, amiket fölvetni századunk bűne vagy dicsősége. Nem akarok kitérni előlük - de majd a jövő számban.