Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · ŐRJÁRAT

Halász Gábor: ÉS FELTÁMAD A ROMOLHATATLAN...

A fizika legöntudatosabb tétele az erő megmaradása, a szellem világának legállandóbb panasza az erőfecsérlés; az egyik diadalaira, a másik vereségeire emlékszik. És ez az emlékezés talán sohasem volt olyan nyomasztó, mint napjainkban, amikor a végső összeomlás ígérkezik önkínzó beteljesülésül. Amerre nézel, elhagyott őrhelyek, elpusztult várak, elgyávult védők; még hasonlataid is a védekezés jegyében születnek, a közelharcot idézik, vagy legalábbis a hősi dacot. Pedig régi veszedelmek idején nem őrség volt az író, még kevésbé ostromló, inkább tevékeny-vidám várnép, amelyiknek élete fogytáig legfőbb gondja, hogy munkás tűzhelye ki ne aludjon. A fegyvert nem forgatta, de kovácsolta, végső szorongattatásában is ügyelve a markolat szépségére; ő is, a harcosok is eleshettek, a remekmívű munka megmaradt, és vele a romolhatatlan öröm: az alkotásé.

A szépségen ne értsünk csak esztétikumot; az igazság keresése is lehet öncél, a megfigyelés is elvonatkoztatás a valóságtól, a jellemzés is elefántcsonttorony-szórakozás. Akik válságokban lélektani rugókat fürkésznek, akik az események közben a szereplőket fürkészik, szobáik mélyén kommentálnak, ítélnek és lelepleznek, valójában műélvezői és művészei a sorsnak. Mekkora frivolitás kell zsúfolt napok estéjén még tollat is fogni, vajúdó történéseket rögzíteni, a társról portrét adni; van-e vállalkozóbb művész a naplóírónál? Ha Széchenyinek sikerül regényeket írni, sohasem lebegett volna olyan teremtő-kegyetlenül a valóság felett, mint naplójában. Kemény forradalomkritikája ugyanazokban a sötét színekben ragyog, mint legszebb regényrészletei. Pálffy János a festő buzgalmával pepecsel emberfejein, hogy tisztába jöjjön az időkkel. És éppen ez az önfeledt munkába temetkezés, a részletek gondossága, a l'art pour l'art kidolgozás segíti őket belsőbb céljaikhoz is.

Egyben biztosítja hatásukat; mert elvettetik a romlandó, és feltámad a romolhatatlan. Meggyőzőek, mert a maguk kedvtelésére is írtak, nemcsak mások megnyerésére. A berzenkedő kortársakon túl ezért van nyert ügyük az utókornál. Ha a szenvedélyek elültek, a választott formának önmagáért kell felelnie; az érvek újból vizsgáznak, és most már csak ruganyosságuk a döntő.

A megnyugtató, hogy a biztos ítélet, a finom árnyalat éled fel legjobban. Kortársra még hathat a pátoszos egyszerűsítés, mert a bonyolult és visszás eseményekben vezetést vár; az utód, aki egyszerű képekben örökölte a múltat, a belső szétfejtésre kíváncsi, és ujjongva hálás az egykorú tanúnak, aki szőtte-fonta, bonyolította, kellőleg kipreparálta számára a látványt. Az elbeszélés kortársi pletykává halványulhat, sikerült adomává vagy festői jelenetté kerekülhet, a frissességét az indoklás ereje adja meg; a mélyen ítélők a legmaradandóbbak. Talán a meglepetést élvezi az olvasó, midőn a régi érv ma is rabul ejti, a régi lélek lelepleződik; mindenesetre ha igényes - és az utókor mindig igényes, amidőn a múlt felé fordul -, elvárja, hogy elkényeztessék. A kényeztetés legbiztosabb eszköze pedig a maradandó szellem, nem az ellobbanó szenvedély.

Uralmi korszakaiban is kétségbeejthet a szellem bágyadtsága; kell-e sivárabb, mint a békés kérődzésre berendezkedett felvilágosodás? Válságaiban viszont megnyugtathat váratlan energiája, állandó izgalma, hogy még a pusztulást is értelmezze. Proteusi alakokat ölt, hogy kedvtelésének élhessen. Megfojthatják szavát, és egy titkos naplóban hangzik fel évtizedek múlva bírálva, gúnyolva; divatos utak szállítgathatják az utókorra, hogy aztán egy mellékes ösvényen érkezzék valóságban oda. Szólamokban balzsamozzák s végül lényegében marad meg, a csontok rajzos szépségében az illanó, rothadó hús helyett. Ma mindenütt temetik, diadallal vagy csüggedten, a politikának dobják oda testét (angol elit revük szűnnek meg a részvétlenségre hivatkozással); ki tudja, hol, milyen rejtekhelyeken készül már a feltámadásra?