Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · HUNYADY SÁNDOR-KÁDÁR ERZSÉBET: TÖRÖK SOPHIE
A kor, amelyben e dráma lejátszódik, kétségkívül legizgalmasabb kora történelmünknek. Ekkor érnek véget Európa színterén történelmünk legragyogóbb századai; ekkor áll be a nagy fordulat, s kezdődik történelmünk második fele, a
Sötéten ragyogó kor ez, bomlás és reneszánsz, mintha temetési fényt látnék - "nemzeti nagy létünk nagy temetője" nyílik meg benne... Ha akad egyszer drámaíró, aki megírja a nemzet tragédiáját, az ide fog visszanyúlni tárgyáért: legnagyobb tragédiánknak kell megszületnie ebből a legtragikusabb korból.
Sárközi György drámája e nemben értékes és úttörő próbálkozás. Gyönyörű példát mutató kísérlet, amelyben a nemes erkölcsi magatartást, a szándék tisztaságát becsülöm legfőképpen. Drámáját nem tartom egészen sikerültnek. Legnagyobb hiánya - mindjárt a hiányoknál kezdjük! - éppen az, hogy nem érzékelteti a kort a maga halálos nagyszerűségében. A Dózsa-probléma partikuláris társadalmi kérdéssé, puszta földkérdéssé válik, nem a nemzetbukás alapjává: nem a kort, nem az országot és történelmet megrengető tragikus változást magyarázza meg, hanem Dózsa alakját, itt is inkább az emberét. A parasztkérdésnek nem nyílnak nemzeti, társadalmi, történelmi távlatai sem visszafelé, sem előre; nem érezzük lebegni a kor lelkét alakjainak ajkán. És miért? Mert Sárközi - s ez írói merészségének dicséretére legyen mondva - láthatólag nem ragaszkodott a történelmi dráma hagyományos formájához, hanem megpróbálta e hősies műfajt összeegyeztetni az író mai, keresetlenebb, polgáribb szemléletével. Csakhogy a dráma ezáltal epikus természetűvé vált, inkább magyarázó, költőien leíró, semmint drámai eszközökkel érzékeltető: hősei szépen, formásan, szellemesen beszélnek - és túl beszédesek, fontolgatók, kevésbé cselekvők; vannak pillanatok, amikor még Dózsa is fecsegő haramia benyomását kelti. Vagyis nincs drámai légkör, nem foganhatott meg a tragédia. Dózsa annyira realisztikus, kis hibáival annyira erőtlenül emberi, hogy nem válhat magasztos, tragikus hőssé: jelleméből hiányoznak a tragikus hős idealizáltan megnövelt, nagyszerű vonásai: csak a nagy hős bukhat nagyot, s benne a nagy eszme. Ebből már az is érthető, ha a tragédiának nincs meg a feszültsége, káprázata, hiányzik belőle a végzet számumja, a fátum stb. - a tragédia jól bevált műfaji kellékei.
De Sárközi drámájának mégis jelentős értékei vannak. Ki kell emelnünk nyelvi szépségét, finomságát, plasztikusságát - költőiségét. "A királyi trón! Hiszen Ulászló trónján ti ültök! A ti szétterpesztett ujjaitok árnyéka a falon az ő koronája!..." - mondja Dózsa Csáky csanádi püspöknek, mielőtt karóba húzatja. Ilyen és ehhez hasonló kifejezésbeli, költői szépségek igazolják mindvégig Sárközi művészetét, reá vallanak e képek. De jellemzése is kitűnő, ha nem is mindig drámai jellemzés. Drámai erőből a legtöbbet ebben árul el mégis, nem a szerkesztésben. A legjobb, legélőbb s a kor párázatát minden ízében magán viselő drámai alak a Szapolyaié. Lélektanilag is tökéletesen egységes figura, a reneszánsz romlottság mézesmázával modorán. De eltalált drámai alak a nyűgös, pipogya király is, épp abban, hogy egy csöppet sem királyi. Talán túlságosan is polgári figura. De így, amilyennek megrajzolta: él. A Csáky-jelenet a legdrámaibb jelenetek egyike, lám, a lélek- és indulatrajz mesterfogásaival él itt Sárközi: ahogy a gőgös főpapból alázatos, megszeppent fogoly, majd ebből fellobbanó, gőgös főúr lesz megint. E jelenet drámailag annyira telített, Csáky alakja oly szikrázó, hogy egy pillanatra Dózsát is életre kelti: megjelenik végre az erőteljes, határozott és cselekvő Dózsa, népének öntudatos, bocskoros megváltója. Eredeti ötlet és lélektanilag hálás a végső kifejletet nézve a szerelmi konfliktus bekapcsolása, de nem elég meggyőző, és a tragédia egységes fejlődését nem emeli, hanem méginkább megbontja. Alighanem Csáky Kata az oka annak, hogy Dózsa nem drámai hős.