Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · HUNYADY SÁNDOR-KÁDÁR ERZSÉBET: TÖRÖK SOPHIE
Fenyő költészetének nincsen olyan kritikai nyilvánossága, aminőt megérdemel. Nem éppen lírai egyéniségére, esztétikai értékeire gondolok itt, hanem egy kuriózus teljesítményre, amelyről még szó lesz. Problémákkal nem szolgál, vita, véleményeltérés nem merült fel körülötte, s a bírálók ritka egyértelműséggel körülbelül annyit állapítottak meg róla, hogy begubózik csigaházába, szürke gondjainak, panaszainak, fáradtságának él; fejlődése során azonban e magányos világon belül egyre nagyobb területeket vesz birtokába, élményei szétterülnek, nyíltságvágya megerősödik, azaz közelebb merészkedik hozzánk, az olvasóhoz. De a tény, hogy nyilvánossága nincsen, s talán nem is akar szerezni, és hogy ilyenformán költészetének alapténye az őszinteség, ahhoz a logikus gondolathoz juttat el, hogy verseiben egy zárt, pretenziótlan élet költői mikrokozmosza húzódik meg. Egy egész emberi élet belső tevékenysége! Ez a gondolat elegendő hozzá, hogy egy kis megdöbbenéssel emeljük le a polcról több mint féltucatnyi kötetét, s hogy új tapasztalatokat, a lírai partogenezis titkainak felderülését reméljük e publicitástól szűzen fejlődött költészettől. Ebből a szemszögből nézve a napi kritika elszórt, alkalomszerű megállapításai keveset mondókká válnak, s a magunk benyomásainak az évek rostáján felakadt mozaikja is csak erősíti, de nem irányítja kíváncsiságunkat.
Fenyő az újító szellemű költők társaságában lépett fel tizenöt vagy húsz esztendeje; programot nemigen vállalt, inkább csak módszereket, de ezekről is hamarosan kiderült, hogy nem egyéniségéhez szabottak. Lírájának kezdettől fogva jóformán csakis belső anyaga volt, mozgása centripetális. Ezt a mozgást a divatos újítás dinamikus, expresszív kifejezésmódjai pontosan az ellenkező irányba akarták kényszeríteni, s ezáltal mesterséges lendületet oltottak bele. Első verseiben mintegy két hajtógép dolgozik egyszerre kétfelé törekedve, és sem a maga természetes talajára visszalépni, sem az expresszió szelébe felszállni nem engedi. Különös, látomásszerű líra támad ebből a játékból; a kapcsolat a tárgy és a kifejezés közt a széthúzó erők hatása alatt szinte semmivé vékonyodik; érezzük, hogy élmény dolgozik a költőben, de a kialakult végső képből, ahová átmásította, a tárgyhoz visszavezető utat már nem találjuk meg. Ő ismeri a tényt, amelyből az ábrázolás kisarjadt, de nem sejteti, sőt az expresszív kifejezés törvénye vagy csábítása folytán célja egyenesen az lesz, hogy elrejtse előlünk. Erre a belső ellentmondásra tapintott rá Komlós Aladár, midőn azt mondotta, hogy Fenyő költészetének csak nyelve van, hangja nincs. Tényleg csak kifejezési formák vannak előttünk, amelyekig a belső megrezdülés hangja el sem ér. Mikor aztán Fenyő ezt a kölcsönvett ruhát "a természet útján" levetkezte, a bírálat is megkönnyebbülten állapította meg, hogy verseinek légköre átmelegült, hangja szubjektívebbé vált - már a mélyebb okokat nemigen kutathatta.
A változás szükségszerű volt, s Fenyő nem is tért vissza többé az
Hogy a világ rendje nincs rendjén, s hogy a panaszra ezer az ok, mindenki tudja, de kérdés, joga van-e a költőnek tétlenül csupán vádat emelnie, illetve költő-e az, aki tétlenül csupán vádat emel? A nagy pesszimisták költészete mögött szemlélet áll, a bölcseleti elvek kisebb-nagyobb gazdagsága, s egy-egy magas idea, amelynek nevében vádat emelnek. A költői pesszimizmus alapföltétele, hogy szellemi vagy erkölcsi tényt állítson szembe a világ rosszindulatú tényeivel. Ez a tény Fenyő költészetéből hiányzik. "Én kielégítetlen életemet sírom." Követelése kétségkívül morális természetű, de nekünk arra kell gondolnunk, hogy az élet törvénye a cselekvés, s hogy a költő akkor születik meg, amikor a törvényeket felismeri. A lázadó teremthet egy új világot, tagadnia szabad, s még bukása is telve lehet tragikus költészettel, de az új világot, az új tényt valóban meg kell teremtenie. Fenyő követelése egyoldalú és passzív; egy szín, egy hang, egy illat, egy morzsa a világ kincseiből lelkébe be nem lopja magát, de ő átkozza az űrt, amit hiányuk a lelkében okoz. Tagadja a világot, nem szóval, nem tettel, nem gyűlölettel, hanem azzal az egyszerű panasszal, hogy a világ nem hasonlít reá, nem illik bele az ő mikrokozmoszába. Nyilván a mazoista gyönyör a forrás, amelyből ez az ihlet táplálkozik, a tehetetlenségnek mint törvénynek kultusza; átkozza és elemzi, de valami visszatartja attól, hogy lerázza magáról. Dosztojevszkij mondja a fogfájásról, hogy van egy foka, amikor már gyönyörűséget okoz. Fenyő ezt így fogalmazza meg: "Oly boldogtalan vagyok, hogy szinte már felér a boldogsággal is..."
A világtól való elfordulása és elégedetlensége egyetlen ponton sűrűsödik össze ténnyé: amikor szemben találja magát a Korral. (Mindig nagybetűvel írja.) Ez a szembefordulás oly erős, hogy valódi kapcsolatot teremt. Panasza már konkrét, hangjában cselekvő gyűlölet lobog, ereje szuggesztívvé válik; ez a legforróbb árama lírájának.
...Még gúnyra sem ferditi ajkát
láttodra, néz közömbösen.
Láthatá kellene? Szabadság?
Szomjúhozol? Nincs kenyered?
Nyugodtan az arcodba néz
és súg egy halk dögölj meg-et.
Tárgyi szempontból nézve Fenyő lírája slemil-költészet, bár jelentős többletek is vannak benne. A kor gyűlölete olyan hangokat ad ajkára, melyeket bárki magáévá tehet, de ennél sokkal fontosabb, hogy ő talán az első igazi városi költőnk. Nem abban, hogy esetleg városi hangulatokat, tárgyakat, környezeteket ír le, hanem azáltal, hogy született városi ember, társadalmi termék, tiszta típus. Ha a hortobágyi délibábról írna, akkor is városi ember látná a délibábot, és városi verset írna róla. Vagyis a lényeges az, hogy az urbanitás nem tudatos nála, bár többször választ városi témát, hanem egész lelki magatartása, beidegzettsége, látásmódja urbánus. Ahol a téma alkalmat ad reá, hogy a slemil börtönéből kilépjen, képzeletszerű tisztasággal nyilatkozik a városi költő, s ezek a versei kitűnőek. (Pl.
A tétlen elzárkózás, a tárgytalan pesszimizmus, a jelentős egyéni életnek, a mélyebb, a közös emberi megnyilatkozásoknak s a szuggesztív eszközöknek hiánya elvben azt jelenti, hogy Fenyő lírája versben írt napló, amelyet olyan mértékben érzünk költészetnek, amennyire egyéniségét befogadni tudjuk, amennyire a személye érdekel. De csak akkor, ha tárgyi szempontból nézzük; mert ezek a hiányok tudatosak is, szerves életet élnek, és összességükben