Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · HUNYADY SÁNDOR-KÁDÁR ERZSÉBET: TÖRÖK SOPHIE

Várkonyi Nándor: FENYŐ LÁSZLÓ LÍRÁJA

Fenyő költészetének nincsen olyan kritikai nyilvánossága, aminőt megérdemel. Nem éppen lírai egyéniségére, esztétikai értékeire gondolok itt, hanem egy kuriózus teljesítményre, amelyről még szó lesz. Problémákkal nem szolgál, vita, véleményeltérés nem merült fel körülötte, s a bírálók ritka egyértelműséggel körülbelül annyit állapítottak meg róla, hogy begubózik csigaházába, szürke gondjainak, panaszainak, fáradtságának él; fejlődése során azonban e magányos világon belül egyre nagyobb területeket vesz birtokába, élményei szétterülnek, nyíltságvágya megerősödik, azaz közelebb merészkedik hozzánk, az olvasóhoz. De a tény, hogy nyilvánossága nincsen, s talán nem is akar szerezni, és hogy ilyenformán költészetének alapténye az őszinteség, ahhoz a logikus gondolathoz juttat el, hogy verseiben egy zárt, pretenziótlan élet költői mikrokozmosza húzódik meg. Egy egész emberi élet belső tevékenysége! Ez a gondolat elegendő hozzá, hogy egy kis megdöbbenéssel emeljük le a polcról több mint féltucatnyi kötetét, s hogy új tapasztalatokat, a lírai partogenezis titkainak felderülését reméljük e publicitástól szűzen fejlődött költészettől. Ebből a szemszögből nézve a napi kritika elszórt, alkalomszerű megállapításai keveset mondókká válnak, s a magunk benyomásainak az évek rostáján felakadt mozaikja is csak erősíti, de nem irányítja kíváncsiságunkat.

Fenyő az újító szellemű költők társaságában lépett fel tizenöt vagy húsz esztendeje; programot nemigen vállalt, inkább csak módszereket, de ezekről is hamarosan kiderült, hogy nem egyéniségéhez szabottak. Lírájának kezdettől fogva jóformán csakis belső anyaga volt, mozgása centripetális. Ezt a mozgást a divatos újítás dinamikus, expresszív kifejezésmódjai pontosan az ellenkező irányba akarták kényszeríteni, s ezáltal mesterséges lendületet oltottak bele. Első verseiben mintegy két hajtógép dolgozik egyszerre kétfelé törekedve, és sem a maga természetes talajára visszalépni, sem az expresszió szelébe felszállni nem engedi. Különös, látomásszerű líra támad ebből a játékból; a kapcsolat a tárgy és a kifejezés közt a széthúzó erők hatása alatt szinte semmivé vékonyodik; érezzük, hogy élmény dolgozik a költőben, de a kialakult végső képből, ahová átmásította, a tárgyhoz visszavezető utat már nem találjuk meg. Ő ismeri a tényt, amelyből az ábrázolás kisarjadt, de nem sejteti, sőt az expresszív kifejezés törvénye vagy csábítása folytán célja egyenesen az lesz, hogy elrejtse előlünk. Erre a belső ellentmondásra tapintott rá Komlós Aladár, midőn azt mondotta, hogy Fenyő költészetének csak nyelve van, hangja nincs. Tényleg csak kifejezési formák vannak előttünk, amelyekig a belső megrezdülés hangja el sem ér. Mikor aztán Fenyő ezt a kölcsönvett ruhát "a természet útján" levetkezte, a bírálat is megkönnyebbülten állapította meg, hogy verseinek légköre átmelegült, hangja szubjektívebbé vált - már a mélyebb okokat nemigen kutathatta.

A változás szükségszerű volt, s Fenyő nem is tért vissza többé az Elveszett évek természetellenes dinamizmusához. Birtokba vette önmagát, de evvel lemondott egy stiláris értékről. A módszer a közlőerő és a kifejezőképesség megfeszítésébe hajszolta, s ha képeiből a belső tárgy távolléte miatt hiányzott is az igazi szuggesztivitás, ezek a maguk képszerűségében mégis önálló életet éltek, s megtalálták az utat az olvasó benyomáskészsége felé. A nyereség persze döntő, sőt megváltó erejű, mert visszaszerezte Fenyő lírájának létföltételét, amit az előbb alapvető ténynek mondtunk: az őszinteséget. Nem mintha látomása hazug lett volna, csak idegen volt, a képzelet élt benne, nem a lélek. Fenyő szuverénül bezárta magát egy személyes világ határai közé, olyan lélektájra, amelynek csak befelé vezető útjai vannak. Ettől kezdve semmit sem vesz át a külvilágból, belerögződik a tétlen mindentvárás állapotába, s egy fogoly szakadatlan önelemzését hajtja végre. A csigaház lakójának élete csupa keserű panasz, siralom, csüggedt vágyakozás, fáradt elégedetlenség és éber félelem. - A költő szuverén, de nekünk kötelességünk, hogy megvizsgáljuk felségjogaink törvényszerűségét, firtassuk panaszának jogosságát, s hogy megítéljük, mennyire emberi és költői ez a líra, azaz mennyiben a miénk is.

Hogy a világ rendje nincs rendjén, s hogy a panaszra ezer az ok, mindenki tudja, de kérdés, joga van-e a költőnek tétlenül csupán vádat emelnie, illetve költő-e az, aki tétlenül csupán vádat emel? A nagy pesszimisták költészete mögött szemlélet áll, a bölcseleti elvek kisebb-nagyobb gazdagsága, s egy-egy magas idea, amelynek nevében vádat emelnek. A költői pesszimizmus alapföltétele, hogy szellemi vagy erkölcsi tényt állítson szembe a világ rosszindulatú tényeivel. Ez a tény Fenyő költészetéből hiányzik. "Én kielégítetlen életemet sírom." Követelése kétségkívül morális természetű, de nekünk arra kell gondolnunk, hogy az élet törvénye a cselekvés, s hogy a költő akkor születik meg, amikor a törvényeket felismeri. A lázadó teremthet egy új világot, tagadnia szabad, s még bukása is telve lehet tragikus költészettel, de az új világot, az új tényt valóban meg kell teremtenie. Fenyő követelése egyoldalú és passzív; egy szín, egy hang, egy illat, egy morzsa a világ kincseiből lelkébe be nem lopja magát, de ő átkozza az űrt, amit hiányuk a lelkében okoz. Tagadja a világot, nem szóval, nem tettel, nem gyűlölettel, hanem azzal az egyszerű panasszal, hogy a világ nem hasonlít reá, nem illik bele az ő mikrokozmoszába. Nyilván a mazoista gyönyör a forrás, amelyből ez az ihlet táplálkozik, a tehetetlenségnek mint törvénynek kultusza; átkozza és elemzi, de valami visszatartja attól, hogy lerázza magáról. Dosztojevszkij mondja a fogfájásról, hogy van egy foka, amikor már gyönyörűséget okoz. Fenyő ezt így fogalmazza meg: "Oly boldogtalan vagyok, hogy szinte már felér a boldogsággal is..."

A világtól való elfordulása és elégedetlensége egyetlen ponton sűrűsödik össze ténnyé: amikor szemben találja magát a Korral. (Mindig nagybetűvel írja.) Ez a szembefordulás oly erős, hogy valódi kapcsolatot teremt. Panasza már konkrét, hangjában cselekvő gyűlölet lobog, ereje szuggesztívvé válik; ez a legforróbb árama lírájának.

...Még gúnyra sem ferditi ajkát
láttodra, néz közömbösen.
Láthatá kellene? Szabadság?
Szomjúhozol? Nincs kenyered?
Nyugodtan az arcodba néz
és súg egy halk dögölj meg-et.

Tárgyi szempontból nézve Fenyő lírája slemil-költészet, bár jelentős többletek is vannak benne. A kor gyűlölete olyan hangokat ad ajkára, melyeket bárki magáévá tehet, de ennél sokkal fontosabb, hogy ő talán az első igazi városi költőnk. Nem abban, hogy esetleg városi hangulatokat, tárgyakat, környezeteket ír le, hanem azáltal, hogy született városi ember, társadalmi termék, tiszta típus. Ha a hortobágyi délibábról írna, akkor is városi ember látná a délibábot, és városi verset írna róla. Vagyis a lényeges az, hogy az urbanitás nem tudatos nála, bár többször választ városi témát, hanem egész lelki magatartása, beidegzettsége, látásmódja urbánus. Ahol a téma alkalmat ad reá, hogy a slemil börtönéből kilépjen, képzeletszerű tisztasággal nyilatkozik a városi költő, s ezek a versei kitűnőek. (Pl. Kínai c. verse, ez talán a legjobb.)

A tétlen elzárkózás, a tárgytalan pesszimizmus, a jelentős egyéni életnek, a mélyebb, a közös emberi megnyilatkozásoknak s a szuggesztív eszközöknek hiánya elvben azt jelenti, hogy Fenyő lírája versben írt napló, amelyet olyan mértékben érzünk költészetnek, amennyire egyéniségét befogadni tudjuk, amennyire a személye érdekel. De csak akkor, ha tárgyi szempontból nézzük; mert ezek a hiányok tudatosak is, szerves életet élnek, és összességükben magatartást jelentenek. És ez a költői magatartás egy példátlan, unikumszerű eredménnyel jár. Fenyő elhajít minden költői fegyvert, s a lírai őszinteségnek olyan fokát valósítja meg, amely szinte beillik lélektani kísérletnek. Ha jól meggondoljuk, egy ilyen kísérlet végrehajtása valósággal lehetetlen. A forma, amelyet minden költői kifejezés felvenni kényszerül, nem azonos az élet formáival; a költészet "mű"-vészi cselekvés, többlet az élet puszta anyagához képest, hozzáadás. Az esztétikai siker igen gyakran megkívánja a valóság alakítását, a fikciót, a szép hazugságot, a termékeny pózt. Vajon van-e költő, aki a siker csábításának ellent tudna állani? A pose pour l'art fegyverét éppen a legnagyobbak használják a legszívesebben. Petőfit szokás a természetesség, az őszinteség költői őstípusának nevezni, pedig ő sem mentes a mesterséges ihlettől és az olcsó póztól (pl. a Ciprus lombok, vagy midőn ilyeneket ír: "Költő vagyok, költőileg kell Végigrohannom az életuton"). Fenyő megvalósítja ezt a csodát, ő a meztelen költő, az önkéntelen becsületességnek, a szűzi őszinteségnek, az erőtlen természetességnek vegytiszta példája. Ha felismerjük ezt az abszolút póztalanságot, és megértjük "költészettani" jelentőségét, egyszerre hallatlanul érdekessé válnak a Fenyő-versek. Többé nemigen fog érdekelni, hogy slemil a gazdájuk, illetve örvendve látjuk, hogy éppen slemilsége: az elzárt és kisarányú élet teszi lehetővé a teljes őszinteséget. Nem az fog izgatni, hogy városi költő, hanem hogy a városi ember magánya életszükséglete ennek a póztalan, lényegéig hányatott lírának. Nem fontos számunkra a versalkalmak mozaikja, az "általános emberi" és a "jelentékeny egyéni" bújócskája a tárgyak mögött, hanem egyedül a versek genezise, a költői szűznemzés szemünk előtt folyó csodája, s megértjük azt is, hogy a megjelenítés cifrátlansága, a szuggesztív erő hiánya szükségszerű, ha hű akar maradni önmagához. A vegyész izgalma fog el, aki lombikjában vagy nagyító üvege alatt egy nem tapasztalt életjelenséget figyel. A csoda, sajnos, alig elemezhető, csak illusztrálni lehetne egy antológiára menő idézettel; így legfeljebb megnevezni tudjuk: Fenyő művészi hatásra való törekvés nélkül, költői eszközök nélkül költészetet teremt. Lírája emberi és irodalmi dokumentum egyszerre, s minden más, ami ezen kívül bíráló vagy elismerő szóval illethető, csak másodrangú fontosságú benne.