Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · Halász Gábor: JUSTH ZSIGMOND MAGYARORSZÁGI NAPLÓJÁBÓL
Reggel Csáky Istvánnál. Szegény fiú, nem változott ő sem, a tavasz néki nem hozott virágot, a nyár nem fog gyümölcsöt, csak az ősz hervadást - -
Hubayéknál, Hubayné van csak otthon. A keleti asszony indolenciájával, restségével - kifűzetlen, összeesett mivoltában fogad. A tavasz még lassúbbá, renyhébbé tette. Különben derék kis asszonyka, nagyon beleillik a két fiú közé, a nervózus egész művész, és a vérmes fél üzletember fél művész közé. A szordínó az üveghangokra.
Délután Gézával a Lipótmezőre. Gyönyörű, bűbájos idő. Lassan elbaktatunk a Battyhány Tivadarék villája előtt, benézünk: a piciny jardin bourgeois egyik sarkában a kuglizó házban ott ülnek egy fehérre festett fapadon kávézva, reggeli fehér főkötőben Tivadarné és papucsokban Tivadar egymást látják csak az egész tavaszban, és - valószínűleg a svábhegy tájékán megdrágult zsemle áráról beszélnek.
Furcsa, hogy csak olyanok születnek a boldogságra, kikben nincs elég anyag arra, hogy ezt megbecsüljék.
Óvatosan tovább - - nehogy meglássanak. Ha behívnának, az az ő és a mi tavaszi hangulatunkat tönkretenné!
Őket csak Pesten a sugárúton, nem - a Nagy János utcában - a magok helyén.
Tovább. Elhagyjuk a tébolydát, az országúton felfelé. Egy vendéglőbe tévedünk, ahol 2 év előtt 7 színésznővel voltam. Eszembe jut ez az emlékezetes kirándulás, amely híressé vált a maga idején. Jászai Mari agyában fogamzott meg egy szép tavaszi napon az ötlet, hogy kimegyünk a tébolydába. Egy társaságot toborzott össze, amellyel
Mint férfiak csak a "tigriske" (Árpád) és én, hisz
A Lánchíd közepén Podmaniczky Frigyessel találkozunk, ki örök kockás ruháját méltósággal viszi át Budáról Pestre - - A társaság éljenzésben tör ki (ez is egy anti-Keglevich-tüntetés volt). Fridmaniczky Poci felriad önmagába merült sétájából - - apercepírozva a már-már elrobogó omnibuszt és publikumát, az első pillanatban utánunk akar iramodni - - szerencséjére idejekorán észretér. S így csak sóhajtva integet a távolodó - Nemzeti Színháznak.
Midőn felérünk a hegy tetejére menő útra, leszállunk az omnibuszról; kis csoportokba oszlunk, az asszonyok az egy nagy Marit kivéve nem látnak a külvilágból semmit, kacagnak, nevetnek, mi hárman: Miriám (Jászai), Árpád és én hátramaradunk, lassan-lassan - - be-benézve minden kertbe, örülve a napsugárnak, minden fakadó rügynek, minden virágnak - - visz a paysage magával.
Fenn a hegyen, valamivel túl a tébolydán egy kisvendéglőben, ebben, hol az idén is tanyázunk, tábort ütünk.
Onnan aztán el az erdőbe, az asszonyok még mind nevetnek, bolondoznak, most már Miriám is belévegyíti mély hangját - - egyet gondolunk Árpáddal, és elmaradunk tőlük. Be az erdőbe - - finom, rügyező fák alatt, fakadó virágok között végigfekszünk a gyepen - - Árpád elalszik, én hallgatom a fű növését. A legrokonszenvesebb hang ez - tavasszal. -
A színésznők keresnek, erdőt-berket betölt a hangjuk, Szidi vékony szopránja Árpád nevét kiáltja, Miriámé az enyém. - -
A hang elhangzik az erdőben, semmi felelet.
Egy nyugodt óra után vissza a vendéglőbe, ott találjuk már őket egy hosszú lugasban, amely felé Margit nevet írta a szellemes fogadós. Végigülnek egy hosszú asztalt. Fenn az asztalfőn Prielle, a - legidősebb.
Mind hallgatnak, hallgatásukkal akarnak büntetni minket - - kik ily csúful elhagytuk őket.
Mi is hallgatunk, ez nekünk oly könnyű.
Saját fegyvereikkel sebezzük meg őket - Miriám végre megszólal, csúful összeszid.
Majd víg lesz az ebéd, emelkedett a hangulat - -
De üt az óra. A tébolydáért jöttünk ki - -
A nagy, óriási épület előcsarnokában előttünk az udvariaskodó doktorok. A színésznők alkalomszerű arcot öltve fel nekiindulnak az osztályoknak.
A hülyék osztályában Madách leányára akadunk, Jászai megszólítja, udvariasan makog valamit, felkel ülőhelyéből (a kertben a földön ült), meghajol a legjobb formákkal, mondani azonban semmit sem tud, csak makog - -
Madách fia is félbolond, maga is az őrülteknél végezte. Tehát igazán csak kvantitatív a különbség? - - -
Furcsa képet nyújtunk a dühös bolondoknál:
A magas falak által körülzárt kert falainak tövében egy sorban ülnek azok, kikre az ápoló kényszerzubbonyt adott, mint Dante elkárhozott lelkei a pokol legutolsó köreiben, az előtérben meg táncoló, kurjongató őrültek, kiket tán épp most száll meg a roham - - - egy pillanattal lévén a zubbony előtt.
A színésznők egy percre megállanak, majd megszállja őket a tanulmány démona, belépnek közéjük. Én Prielle Kornéliának nyújtom karomat, ki remegő testtel támaszkodik reám, az ideges öregasszony fél - - alig bírom felbátorítani. Méghozzá egy bolond mindenütt oldalunkon, "Jaj, megtámad", siránkozik Kornélia halkan. "Kínálja e virágot néki", mondom én. Megteszi, a bolond kedvesebb lesz, rászegezi tekintetét a fehér gardéniára, s nem mond semmit. Így átérünk szerencsésen a kert túlsó oldalára. Utánuk lassan Hegyesi Mari lépdel, ezt is üldözi egy őrjöngő, a flegmatikus szépasszonyt azonban ez nem zavarja egy cseppet sem. Nyugodtan halad, egykedvűen emelve magasra ernyőjét a napsugarak irányában, csak éppen a kijárásnál fordul hátra; a bolond, ki tán épeszű korában nem látott ilyen világszép asszonyt, pillanatig némán szemébe néz, utána teli torokkal kiáltva nótára gyújt: "A virágnak megtiltani nem lehet".
A virágnak megtiltani nem lehet! - - s avval belévegyül a tavasz zsongásába, az őrültek kurjongatásába, a színésznők ruhájának suhogásába, akik mögöttünk e fantasztikus, mozgó, kiabáló, táncoló csoport közepén, tarkán, színesen mosolyogva vonulnak által, úgy, mint pillangók a letarolt, elpusztított mezők felett - -
Egy más osztályba megyünk, benn az épületben a hisztérikus asszonyokhoz, azokhoz a szerencsétlen teremtésekhez, kiknek delejes álmát annyi orvos tanulmányozza, kiknek az állapotát naponta előidézik - azért, hogy tanuljanak, hogy a "világ haladjon", egy fokkal többet tudjunk - egy szenvedésről többet mindenesetre!
A színésznők kíváncsi szemmel veszik körül az ágyakat, egyik Ofélia szerepére gondol, a másik valami modern darabra.
Orvos és művész egyet gondol, s íme - a roham!
- - - - - -
Az "első osztályú" (ez is van ám!) betegeknél, kinn a kertben. Mi Árpáddal körüljárjuk a kertet néhány érdekes fejet vizsgálva; visszaérve a kijáráshoz, egy igen jólöltözött fiatalember elegáns mozdulatokkal tűnik elénk, a színésznők körülveszik, Prielle, ki a tőlem kapott gardéniát tartja kezében, beszél vele. Tán egy fiatal orvos?
Felém fordul - egy gyermekkori ismerősöm, kiről tudtam, hogy megőrült, de hol van, él-e még, nem: Keglevich Tibor volt.
Prielle: "Elfogadja e virágot?"
Tibor tagadó mozdulattal udvariasan int.
P: "Rég van már e - - kertben?"
T: "Millió és millió évek óta."
P: "Meddig marad?"
T: "Örökké."
Ezzel udvariasan meghajtja magát (furcsa, ő is, mint Madách leánya, megtartotta formáit), és a többiek közé vegyül. Mily furcsa volt a színésznők között, kiktől nem akarta elfogadni a virágot ő, ki minden órájának leszakasztotta virágát, éspedig kivált a "fajtájukból" valókkal.
Ha nem lett volna
Az orvos azt mondja, gyógyíthatatlan.
Egyike azoknak, kiknek típusát a Taedium Vitaében igyekeztem megrajzolni.
Innen a dühös nőkhöz. Ezekhez azonban már az orvosok nem akarják megengedni, hogy a színésznők bemenjenek. Többnyire hisztérikusak, vadállatok; az emberből csak az állat legállatibb tulajdonai maradtak meg bennök.
Csak Jászai és Hegyesi mernek bejönni közéjük.
Irtóztatók tépett ruháikban, habos szájaikkal, undok mozdulataikkal, egyik-másik hiénára emlékeztet.
Azonban egy gyönyörű kép tűnik elénk: a kert közepén rügyező fűzfa, amelynek finom levélkéin keresztültör a napsugár, és zöldes fénnyel hinti be az alatta álló leányt - egy cigány nőt, ki nyitott, sűrű, felborzolt fekete hajjal, darócruhában, kifejezés nélküli óriási fekete szemeivel maga elé bámul - - néz, néz, és nem lát semmit.
Nem tud a tavaszról - - impasszibilisan, érzés nélkül, szoborszerűleg áll a természet bűbájának közepette - -
Nem él, mert nem érez.
- - - - -
Szomorúan, megdöbbenve jövünk ki mind, látva, hogy ezek majd mind, még a legdühösebbek is tudják, hogy fogva vannak, hogy rabok, hogy el vannak választva az élettől, s azoktól, kikért érdemes az élet.
Lassan-lassan lefelé ballagunk - - be egy vendéglőbe. És - a társaság tejet rendel. Tejet iszunk mind és - hallgatunk. Ehhez nem kell kommentár.
Ma a nagy Marival már nem jövök össze (azt találván a hatalmas istennő, hogy az egymás keresztjét nem bírjuk meg, és így jobb, ha nem találkozunk), ha majd mind a ketten boldogok, vígak leszünk, összejövünk megint. Árpád meg szakított vele, Nagy Ibolyát otthagyta a vőlegénye, Kaffka elvette Hegyesit, minden, de minden megváltozott, csak a tébolyda külső aspektusa és a tavasz nem!
Mindez eszembe jut, midőn a halom tetején lévő kisvendéglőben leülök - - előttem a budai halmok még ki sem zöldellt erdőktől koszorúzva, túlnan a várhegy sziluettje, a háttérben erdők, mezők, napsugár táncol végig a ház falán, köröskörül az elkeresztelt lugasok: az ott Lujza, ez Margit, emez Sarolta.
Az egyik lugasban az ebédlő vendéglősné, rég ismerem fehérre kikent ábrázatát, vastag, elhájasodott termetét, mellette leányai, olyanféle alakok, mint Komáromi Mariska; csodálatos keverékei a ferencvárosi sváb bugris leány naivitásának és a magyar kisasszonykák öntudatosságának - - Nevetnek vígan, örülnek az életnek.
Az előtér lugasában filkózó cigánybanda, mind gyerekek, mind izgatottak, lázasak. Azért szeretem a cigányt, mert egész életében igaz művész módjára emészti magát, semmit sem tesz félig, s minden egy csepp vérébe kerül. Lenn, a vendéglőt körülvevő rózsás kertben bíbelő munkások. Csendes minden, semmi nem rezdül, illatos a lég, álmodik még a természet is.
Mi Gézával hallgatunk, kinek és minek ilyenkor beszélni? Mindent a csend mond el.
Felzavarjuk a filkó bandát - - muzsikálnak. A nótákat elkapja a lengedező szellő, viszi, viszi messze - - tán a tébolydáig, s annak falain belül is.
Miről álmodhatnak ilyenkor a szegény rabok, kiknek szeretni nem szabad?