Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám
A magyar történelem tele van árnyakkal. Árnyakkal, amelyek az emlékezet falán már csak körvonalakban, sík vetületként mozognak - színeik, részleteik, szépségeik és rútságaik rég kimosódtak. S az idő múlása ezeket az árnyakat is mind bizonytalanabbá teszi, a gyengébbeket egyre homályosabbá fakítja vagy végképp eltünteti, s csak az igazán erőseket kíméli meg.
A szabadságharc utolsó nagy történelmi állomása a régi Magyarországnak. Legendáit még kortárs nagyapáink szájáról hallhattuk, egy-egy veteránját gyermekszemmel még láthattuk is. A szabadságharc körüli kor árnyszínháza még népes, a statiszták sem tűntek el egészen, csak most kezdenek kifakulni az ifjabb nemzedék tudatából.
Pálffy Jánosról azonban eddig is alig tudott valaki. Erdélyi ember volt, s az erdélyi közéletben a forradalom előtt élénk részt vett. Kivált arisztokrata körökben mozgott, holott az arisztokráciáért cseppet sem rajongott, s korábban demokratának számított, holott a plebejusokat megvetette. A fegyelmezett, kevésszavú Pálffy érzelmeiről azonban senki sem tudhatott - őt magát sem érzései, hanem meggyőződései irányították a politikai cselekvésben. A márciusi korszak eszméi, unió, jobbágyfelszabadítás, népszabadság egybeestek meggyőződéseivel, s mikor mint udvarhelyszéki népképviselő fölkerült a pesti országgyűlésre, vállalta az erdélyi politikusnak szánt erdélyi alelnökséget, majd a honvédelmi bizottmánynak is tagja lett. De a forradalom felé rohanó események közepette, a lelkétől idegen vezetőemberekkel való mindennapos érintkezésben egyre jobban magába zárkózott, egyre némább lett a parlament alelnöke. "Én hallgattam, s szántam a szegény nemzetet." A debreceni trónfosztás előtti időben végre lemondott állásáról, s az uralkodóházzal kibékülést kereső békepárthoz csatlakozott. Kemény Zsigmond hírhedett Emlékiratában megemlíti, hogy Pálffy János ezidőtájt egy kereskedőlegény köpönyeggallérjába varrva aláírás nélküli cédulát akart eljuttatni Pázmándy Déneshez, azzal az intéssel, hogy "Windischgrätz herceg most könnyen kibékíthetné az országot, mert a képviselőurak meghőköltek". Az összeomlás után Pálffy nem menekült ki az országból, rövid bujdosás után jelentkezett a hadbíróságnál, huszonnyolcadmagával halálra ítélték, de Haynau neki is, társainak is megkegyelmezett.
Szilágyi Sándornak, aki ekkor már kiadta a forradalom férfiainak arcképcsarnokát, a népszerűség fényköréből kieső, rejtelmes férfiúról nincs mondanivalója. Csak mellesleg jegyzi fel, hogy "Pálffy, ki székely kormánybiztos is volt, csak azon nyilatkozatáért nevezetes, hogy a honvédelmi bizottmányi gyűlésben azt mondá, miképp majd megfordítja ő a székelyek dolgát, s mégis vagy nem ment le megfordítani a székelyek dolgát, vagy ha lement, nem tett semmit".
Pálffy ezek után két évig Pesten élt, majd ismeretlen okokból vidéken hányódott évekig, irodalmi kísérletekkel foglalkozott, mint már ifjabb éveiben is. Munkái nem jelentek meg, kéziratuk elkallódott. 1857 tavaszán, ötvenhárom éves korában régi tüdőbaja végzett vele. Halála előtt egy évvel kezdi írni Emlékezéseit, apró karcolatokat, gyilkos torzképeket, átszellemült emlékeket, történelmi tanulmánynak is beillő terjedelmes jellemrajzokat a szabadságharc korának nagyjairól, középszerűségeiről és törpéiről. Csupa olyan emberről, akit személyesen ismert, kiismert, vagy félreismert. Ábécérendben írta sokban Saint-Simon hercegre emlékeztető kesernyés arcképeit, s eljutott az L-ig. Kossuthot még megírhatta. Ez nagy elégtétel lehetett keserűséggel teli szívének.
Emlékezései, melyeknek gondos kiadásáért hálásak lehetünk a sajtó alá rendező Szabó T. Attilának, egy torzóban maradt nagy művel gyarapítják irodalmunkat. Pálffy János már-már egészen elfoszlott árnya e papiros-halálából feltámadt művön át kezd megtelni vérrel, epével, ideggel, szellemmel, lélekkel. Minden szavával elevenebb lesz, s minden arcképével, melyet másokról rajzolt, teljesebb az ő képe. Mire végére érünk művének, szinte tapinthatólag előttünk van bonyolult, titokzatos, ellentmondásokkal teli, s éppen ezért mélyen emberi lénye.
*
"Megismertem az életet és az embereket. Színlelés, látszat, önérdek, üres váz minden..."
Kétségbeejtő élet, amelynek ez minden tanulsága. De a kor is kétségbeejtő volt, melyben ez a mondat megfogalmazódott. Egy nemzet legjobbjai elhulltak, kivégeztettek, száműzetésbe futottak, börtönben sínylődtek - s a szolgalelkek magasztalták azokat, akik nemcsak a magyar forradalmat fojtották vérbe, hanem állandósított és jól szervezett elnyomással, a magyarság nemzetiségi és társadalmi szétbomlasztásával örökre lehetetlenné akartak tenni minden változást. A föltámadás reménye majdnem semmi, s a politikai és lelki nyomás súlyosan nehezedik azoknak idegzetére is, akik az országban megmaradtak. Lehet-e beletörődni abba, hogy a nemzet egészében bukott el ily rettenetesen? A forradalmárok maguk is bűnbakot keresnek: egymást vádolják a bukásért. Az pedig, aki lelkialkata szerint visszarettent a forradalmi megoldásról, bűnösnek és hitványnak kellett hogy tekintse mindazokat, akik a maguk lelkialkata szerint s történelmi kényszerűségből a forradalmat választották.
A kétségbeejtő kor azonban még nem elég magyarázat a lélek kétségbeesésére. Az idő és a környezet hatásánál bizonyosan lényegesebb a lélek eredeti alkata. Pálffy János egész életszemlélete, erkölcsi ítéletének majdnem erkölcstelen kíméletlensége, emberlátásának majdnem embertelen szigora a csalódott igazságkereső, a kiábrándult idealista állásfoglalása a valósággal szemben. Az ilyen emberek nem tudnak a körülményekhez idomulni, nem tudnak változni, sőt megérteni sem - inkább összetörnek, mint meghajolnak. Vállalkozásaik félbetörnek, útjaik megrekednek, mert cselekvő ösztöneiket megölik erkölcsi gátlásaik, a személyes életben éppúgy, mint a közéletben. Pálffy János sohasem nősült meg, mert érzelmi életét megbénította nagy szerelmi érzése öccsének felesége iránt - ez a széchenyies, családban rekedt, beteg szerelem -, amely élete végéig elfojtott érzés maradt. Pálffy János sohasem lett irányító politikus, mert sohasem volt bátorsága a maga igazságát érvényesíteni éppoly eltökélten, mint ahogy elvetette mások igazságát. A gallérba varrt tanácsot az utolsó percben visszavette, a szerinte helytelen úton járók között "hallgatott és szánta a szegény nemzetet", azután kiugrott a forradalom szekeréből. Minden vállalkozása passzívvá vált, mert egy teoretikus igazságelv irányította a dolgokkal való együttélés helyett.
Mint a tapasztalatlan ifjú, aki egy kalandornőbe szeret, úgy közeledett a nyilvános élet felé. Messziről csupa rajongás, hit volt, a nagy nevek nagyszerű, római jellemek illúzióját keltették benne, a nagy gondolatok mögött teljes értékű emberi fedezetet várt. Hogy lépten-nyomon csalódnia kellett, az természetes. S csalódása gyanakvóvá tette: hamarosan már mindenütt aljasságot, csalást, képmutatást, gyávaságot, önzést szimatolt. "Színlelés, látszat, önérdek, üres váz minden..." Mintha egy fordított távcsővel járt-kelt volna az emberek és események között, és abban kéjelgett volna, hogy a fordított csövön át mindent kicsinyebbnek és nyomorultabbnak lát a valóságosnál. Mindenkit egy néma ítélőszék elé vonszolt, ahol maga vádolt, alkalomadtán s többnyire érdemtelenül maga védett (lásd például az áruló Duschek jellemrajzát), s mindenekfelett maga ítélt. Bizonyítóanyagnak pedig elfogadott minden pletykát, minden ellesett gyengeséget, minden alkalmi ballépést. S ebben a folytonosan ítéletet tartó lélekben, amelynek állandóan utálkoznia kellett embertársaitól, a legnagyobbaktól is, mégis maradt hely a rajongásra, az áhítatra is egy Batthyány, egy Széchenyi iránt, s rajongását ugyanolyan kevés anyag tudta táplálni, mint gyűlöletét vagy megvetését. S maradt hely a tiszta barátság érzésére is: Kazinczy Gáborról például, a békepárt egyik vezéréről senki sem rajzolt meghatóbb és szebb arcképet.
Talán ha Pálffy János tíz-húsz évvel tovább él, s tíz-húsz évvel későbben írja meg emlékeit, több engedékenységet és megértést tanúsít az ábrázoltak iránt. A közelről látás fájó és égető csalódása megenyhülhetett volna, a szerető testén felfedezett kelések és kiütések emléke elhomályosult volna. Ahogy a közeledő még egységeket látott az emberekben üres vázat kitöltő lelki törmelék helyett, akként a távolodó is visszanyerte volna látását a nagy vonások, a lényegi elemek szemléletére. De nem így volt - az emlékíróban még frissen élt a sebek tapintásának borzalma, s maga is sebesült volt: beteg tüdejével régóta a halál küszöbén járt, aszva és szenvedve. Sietve, lázasan rajzolta torz arcképeit beteg, deformáló szemmel, mint Greco, s a haldokló kajánságával, aki tudja, hogy amit mond, már a sírból mondja, s onnan tökéletes szabadsággal beszélhet, mindent kimondva, minden szeretetének és gyűlöletének gáttalan utat engedve, jutalmazva és bosszút állva. Az egyiptomiaknál a halott istenné válik - így érezhetett kissé ez a különös magyar is, aki holtan lett élő számunkra.
*
Emlékiratokban a forrásértéket, a történelmi hitelességet szokták keresni és mérlegelni. Pálffy János művénél ez a szempont harmadrangú. Műve elsősorban írói mű. A benne foglalt arcképvázlatok a valóságon alapulnak, de szabadon, egy egyéni szemléleten átszűrve formálódnak ki, s érdekességük nem az, hogy hívek a valósághoz, hanem az, hogy kifejezik azt, aki nézi modelljeit.
Már morális ítéleteinek túlfokozottsága is sebzett emberre, a lírával telített egyéniségre mutat, aki inkvizíciójában önmagát is máglyára viszi. Az a szerelmi sérülés, amit szenvedett, s amit hurcol egy életen át, kíváncsivá teszi mások szerelmi és családi életére és titkaira, s efféle adalékait oly feszélyezettség nélkül közli, mint aki nem is névvel megjelölt kortársairól ír, hanem kitalált regényalakokat igyekszik a diszkrétebb belső élet vonásaival is felruházni és elevenné tenni. A maga becsületes bukásának milyen elégtétel a sok becstelen siker - az eladó férfiak, a sárban fetrengő kanok csúf sorozata. S mégis, a heves erkölcsi felháborodás árnyékában ott a maga égető sebe, a passzív ember magas moralitással palástolt titkos nosztalgiája az aktivitás felé. Közéleti pályája is, minden látszólagos siker ellenére hatalmas bukás. Végtére érezhette, hogy az ő műveltségével, látens képességeivel, cselekvésre át nem váltott nagyobb méretű intelligenciájával minden alelnökség ellenére a hátsó sorba szorult, s a népszerűség napja a szó tűzijátékosaira, az aggálytalan gyorsan-cselekvőkre, a hősi kockáztatókra, s néha csak szájhősökre, szélhámosokra, kravallcsinálókra sütött. Milyen kéjelgő lírával végezte most ki őket, intellektusának és írói vehemenciájának milyen pazarlásával sújtotta le azokat, akik szerinte érdemtelenül emelkedtek fel!
A harcok, amelyeket nem vívott meg az életben, itt, a papiroson mind az ő javára dőltek el. Szinte hihetetlen, hogy valaki, akit az irodalomban dilettánsnak kellene tartanunk, milyen érett, magas és sokszínű írói eszközökkel rendelkezik a maró gúnytól az áhítatos meghatódásig, a célba találó gorombaságtól a viharzó pátoszig. S micsoda élő, modernül jellemzett alakokkal tölti meg könyvét! Milyen gazdagsága és sokfélesége az apró vonásokig, lelkük legtitkosabb redőiig megrajzolt s kiteregetett tragikus és tragikomikus alakoknak, vagy csak néhány vonással odavetett, de néha egy-egy szóval is tökéletesen jellemzett figuráknak! A realista megfigyelés minuciózus voltát kellene bámulnunk, ha nem éreznénk, hogy amit mond, annak fele a képzelet lázas látomása.
Milyen ragyogóan megírt terjedelmes Kossuth-képe - csak éppen egy olyan Kossuthról szól, akit egy ressentiment-okkal telt író talált ki, hogy egy roppant méretű történelmi dráma bukó és buktató hősévé tegye.
Pálffy János így ír Kemény Zsigmondról, akit megfoghatatlan okokból a legnagyobb ellenszenvvel kezel: "Az ő kedvenc foglalkozása az emberi szív analízise... Ő jellemeit csupaszon fekteti a boncasztalra, lemetszve minden húst és inat, szálakra hasogatva minden izmot és ideget, míg ezen aprólékos, túl szigorú, undorító boncolgatás közben a test: maga a jellem egy undok vázzá válik, amely több részvétre nem indít. Ő nem a természetet festi, hanem leckét ad a szív- és lélekbonctanból". Mindez Pálffy Jánosra is áll, s ha ő ítél ezzel a jellemzéssel, önmagát is elítéli - mi azonban ebben a szövegben - lehántva róla az ellenszenv következtetéseit - Kemény művészetének magasztalását látjuk, s az íróra - akit Kemény Zsigmond közelében kell irodalmunk történetébe állítanunk -, hódolattal alkalmazzuk tulajdon szavait.
[*]
Madarász József Pálffy Jánosról, mikor betegségére hivatkozva lemondott a parlament alelnökségéről: "Csodálatos egy népség volt ez a békepártnak egy része, ezek közt Pálffy János is, kiről elég azt tudni, hogy »erdélyi«. Veszedelem perceiben bárányszelídek, alázatosak voltak, kinézésükre nézve is. Merő szánalmat keltett a házban Pálffynak tisztán megjelenése is, mint aki életének végperceihez közeleg. A ház csakugyan fölmentette Pálffyt volt tisztségeitől. S pár nap múlva még csak a legcsekélyebb nyoma sem volt azon élet-halál tusának, melyben megsajnáltuk. Meggörbedt háta lassan-lassan kiegyenesedett, s minél tovább, annál inkább tűntek el a betegségnek látszott jelenségek."
Nagy elfogultságok találkozása.