Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 6. szám · / · FIGYELŐ
Az idei színházi évad, amelyet az atmoszféra-nyomás hatásai meglehetős kelletlenné tettek, május folyamán váratlanul nekilendült. Három olyan előadás került a közönség elé, melyek jelentőségükben magasan föléje lendültek a megszokott átlagnak. Ezekről lehet végre komoly szava a kritikusnak is.
Időrendben első közöttük
A mai ember elvesztette a mesét, beutalta a gyermekszobába. Heltai visszahozta, újra a felnőttek elé vitte és megmutatta, hogy nem kell szégyellni, ha gyönyörködünk benne, van benne annyi élet-valóság, mint a reális irodalomban, sőt több is, mert a mindennapi dolgokat lehántja róla és azt viszi elénk, ami állandó, pillanatok változásain túlemelkedő, időhöz és térhez nem kötött. A romantika szárnyain szálló mese tanulságai nem függnek a politikai hangulatoktól, társadalmi áramlatoktól, az ízlés változásaitól. A szép Laila várakozása a nagy szerelemre, amely végül meg is érkezik a deli Rusztám királyfi személyében, örökéletű sóvárgása fiatal lány-lelkeknek, a szultán kesergése elvarázsolt fia után, Fatuma anyai intrikája, szerelmes férfiak hasztalan vetélkedése a lányért - mind csupa örök dolog. Olyan dolgok történnek, amilyenek nem szoktak valóban megtörténni, s mégis igazak, mert ősi emberi szenvedélyek és indulatok fejeződnek ki általuk és kielégül bennünk két természet-adta emberi igény: az érzelmes líra és a humor. Ülünk a nézőtéren s alig pergett le egy-két jelenet, már hiszünk olyan dolgokban, amelyeket a színházon kívül elhessentenénk magunktól. Varázslat alá kerültünk, mely nem kevésbé rejtelmes és mese-szerű, mint az, hogy a színpadon bolhává varázsoltak egy királyfit és ez egyszerre csak felszabadul a varázslat alól és fiatal lánykák ábrándjaihoz illő királyi szépségben jelenik meg. Az utca ott zajlik a színház körül, jelszavak rikácsolnak, gondok terhelték az emberek lelkét, mikor bejöttek a színházba, s most mindez eltűnt, új, napfényes derűvel és lágy érzésekkel tele világba kerültünk s három órán át benne maradunk, mert benne akarunk maradni, felszabadul bennünk az a természetes emberi magatartás, amely
Dramaturgiai szempontból
Két színész játékát kell még kiemelnünk
Akik Heltai mesejátékát látták a Magyar Színházban, s azoknak is akik nem látták, ajánlom, olvassák el könyv alakban. A költői nyelv egyszerű báját, a versek gyöngy-pergését, s a rímek hol halkan pengő, hol játékosan felcsattanó zenéjét így jobban élvezhetik és pontosabban megfigyelhetik a költő magatartását, az elmenekülést a mai élet kakofóniájától.
*
Az arckép azonban nemcsak arányaiban nagy, hanem a kidolgozásában is. Gergely hősi alak, nagy harcos, az Egyház bajvívója, a kor zűrzavarában a világosság, a krisztusi eszme hordozója, az emberi kultúra, a szellem képviselője az erkölcsileg alacsony rendű világi hatalommal szemben. Harcának jelszavai: a világi uralkodók erőszakának, a hitetlen és hitszegő főpapok zsarolásainak, az elharapódzott simoniának leküzdése, az igazság, az erkölcs, az emberség helyreállítása. E jelszavak mögött, ahogy Németh László látja, több is van. Két világ ütközik össze, a szellem és az anyagi hatalom világa, Krisztus és Antikrisztus világa, a clunyi egyházi reformban megújult kereszténység és a nyers barbár durvaság, vad viszálykodás és nyílt önzés világa. Ebben az összeütközésben dől el az európai műveltség sorsa: a vér és erőszak maradjon-e az úr, vagy Jézus lelke vezesse az emberiséget új, szebb élettájakra.
Ellenfeléül a pápa a sok egyforma szellemű uralkodó közül IV. Henrik német királyt választja ki mert benne és környezetében testesülnek meg legjobban a kor bűnei, s mert az ő helyzete a viszálykodó német fejedelmek között a legalkalmasabb arra, hogy az egész világ előtt megmutassa az Egyház hatalmát. Henrik azzal felel a pápa támadására, hogy ellenpápát állít Gergely ellen. Elkezdődik az igazi harc. Gergely exkommunikálja a királyt, aki nehéz helyzetbe kerül, a német fejedelmek úgyis acsarkodnak ellene, el akarják űzni trónjáról, ha a pápa fel nem oldja az átok alól. Gergely egyenlőre győz: Henrik kénytelen megtenni a híres canossai utat.
Az előkészítő első felvonás után a második felvonásban játszódik le a canossai dráma. IV. Henrik a kapu előtt áll a nagy hidegben, feleségével, egy szál gyapjúingben, mezítláb, vezeklők módjára s a pápának döntenie kell, kinyittassa-e bocsánata jeléül a kaput. S a döntését megelőző tépelődésben, környezetében való vitában folyik le a jelenet drámája. A író finom megérzésére vall, hogy Henriket nem hozza be a színpadra, a két nagy alak szemtől szembe állításának teátrális hatáskínálását elutasítja magától, a drámát magában a pápában játssza le. Gergelynek a sugallata az, hogy ne bocsásson meg a királynak. Nem bízik Henrik töredelmének őszinteségében, érzi, hogy ez csak politika, koronáját veszi meg rajta. De vajon csakugyan sugallat ez, az Egyházban élő Isten akarata? Nem játszik-e bele emberi indulata, a személyében megsértett ember bosszújárása? Ezt a gondolatot a környezet oltja bele, a Henrikért siránkozó nők, a szelíd Hugó clunyi apát, a várnép: a szellem emberének meg kell küzdenie a reális világgal, amely megrendíti biztonságában. A vita csak látszatra folyik a környezettel, Gergelynek önmagával való vitája ez, az emberfölötti elhivatottság vitája saját ember voltával. A dráma itt jut tetőpontra s a lélektani ábrázolás itt hatol legmélyebbre.
Gergely végre enged környezete rábeszélésének s kinyittatja a kaput - ez a legnagyobb színpadi hatású jelenet a darabban - s a kapun nemcsak Henrik jön be, hanem a pápa romlása is. Henriket megszilárdította a trónján a pápai bocsánat, nemcsak hogy nem tartja be adott szavát és nem teszi lehetővé, hogy Gergely Németországba menjen az ottani zilált viszonyok elrendezésére, hanem haddal ront Rómára. A másodszori kiátkozásnak már nincs foganatja, Róma népe is fél a háborútól, sürgeti hadainak bebocsátását, a pápa ügye elveszettnek látszik, a barbárság győz a szellem felett. Egy pillanatra még felragyog a remény, Gergely jóslatot lát, hogy Henrik meg fog halni. A jóslat azonban nem bizonyul isteni eredetűnek s nem valósul meg, Gergely kénytelen elfogadni a normann Róbert által nyújtott menedéket.
A harmadik és negyedik felvonásban, ahol az események folynak, a pápa alakja a háttérbe kerül a rázúduló események között: alig látni valamit a szellem hőséből, inkább csak az önmagában, elhivatottságában kételkedő ember van a színpadon. A feszültség meglazult, az addig biztos vonal ingadozik, a színpad távolodik a nézőtértől.
Az ötödik felvonás újra feljebb emeli a drámát. Gergely a sallernói várban ül, érzi közeledő halálát, gyónásszerű vizsgálatot tart önmaga felett, megcsinálja élete nagy számadását. Rezignált őszi hangulat lebeg alakja felett, - itt már nem a történelem viharzik, egy önmagában csalódott, de hitét el nem vesztett öreg ember teszi az utolsó lépéseket a sír felé. Ha az eddigiekben néha a történelem szemlélője félretolta a költőt, most ez lép elő és ráhinti Gergelyre az alkonyat sötét napfényét.
Németh László drámájának feje, válla erőteljes és ép, a dereka kissé roggyant, a lába megint izmos és szilárd. A történelmi, jobban mondva történetfilozófiai anyag sok benne s legfőképpen nincs teljesen költészetté olvasztva, vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, a szereplők túlságosan jól ismerik a középkor történetét. Azt azonban nem lehet tagadni, hogy nagy írói szándék vállalása van benne, nagy szellemi koncentráció műve, s a szándék jókora részét meg is valósítja, a nagy drámai stílust közel éri. Emberemlékezet óta nem jutott magyar író ilyen közel a nagy drámához. Van az írónak merészsége életnagyságnál nagyobb alakokat mozgatni, bonyolult emberi magatartásokat kibogozni, a néző elé vinni a történelem nagy mozgató erőit.
Hogy a nehéz dikció s Gergely alakjának komplex volta érthetővé válik azok előtt a nézők előtt is, akik keveset tudnak az invesztitúraharcok történetéből, abban nem csekély érdeme van
A többi szereplőkről, sajnos nem tudunk hasonló jót mondani.
*
Mióta Paulay Edének eszébe jutott színpadra vinni
Olyan merész kísérletet azonban senki sem hajtott végre, mint most Németh Antal a Nemzeti Kamaraszínházban. Egyenest ellentétes célt tűzött ki, mint minden eddigi rendező: a végsőkig leegyszerűsíteni az előadást, elvenni belőle azt, ami eddig a közönségre legjobban hatott, a színpad látványos gazdagságát, a pompázó jelmezeket, a nagy tömegek hatásos mozgatását, a szemet csábító külsőségeket. Lemezteleníti a darabot, elvesz belőle mindent, ami másodrendű érték, hogy a figyelmet az elsőrendű értékre központosítsa, a műben megszólaló költői értékekre és eszmei mélységekre.
Kétségtelenül figyelmet érdemlő elgondolás, aki a színházban is a költői értéket keresi, nem utasíthatja el elvileg magától. Nem lehet tagadni, a nagyon díszes, pompázó előadás kissé mindig lealacsonyítja a Tragédiát: azt jelenti, hogy mesterségesen kell fokozni hatását. Külsőségeivel el is vonja a figyelmet a mű lényegétől. A közönség szemében többé-kevésbé látványos darabbá teszi s ez a színészeket is arra csábítja, hogy játékukban a tömeg-ízléshez hasonuljanak.
Németh Antal rendezése a Tragédiát a vallási oldaláról fogja meg. Ezt jelzi a színpad is: szárnyasoltár, két szárnyán szent szobrokkal, közepén a színek szerint változó stilizált, festett képekkel. A menyországi részek ki sem jutnak a színpadra, az Úr és az angyalok szavai lemezekről hangzanak el, a színpadon csak a három főszereplő áll. A többi jelenetekben szereplő tömegek csak jelezve vannak a színfal mögül hangzó zajokkal, elénk csak azok a szereplők kerülnek akiknek szerepük van: az egyiptomi színben az üldözött rabszolga, a görög színben Miltiadesen, nején, gyermekén és Luciferen kívül csak azok a polgárok, akiknek szavuk van. Nagyobb számú szereplő csak a francia forradalom és a londoni vásár színjein mozog a színpadon. Így elmarad a névtelen tömeg zajlása és hullámzása. Ez természetesen nem lehet szövegcsonkítások nélkül, de el kell ismerni, a kihagyások tapintattal és ízléssel vannak csinálva, az egész általában érthető marad; csak a forradalmi és londoni színben van némi zavar. Segít ebben persze az is, hogy a mai közönség jól ismeri a Tragédiát s így akárminő jelzésekből is ért.
Magától értetődik, hogy ilyen elgondoláshoz a színészek részéről is másféle játékra van szükség. Németh Antal maga figyelmeztetett bevezetőjében, hogy előtte tulajdonképpen nem a szó szokásos értelmében vett színészi játék lebeg, inkább recitáló előadásmódra gondolt. Ebben a tekintetben az előadást nem találtuk egyenletesnek. Teljesen csak Kovács Károly valósította meg a recitálást s rajta kívül a mellékszereplők egy része, míg
A kísérlet, ha nem zárja is ki a vitát, egészében nézve eredményes volt. Madách költői szelleme és filozófiája így, a színpadi díszítettség segítsége nélkül is győzött. Abban, hogy most már széltében-hosszában is így fogják játszani a Tragédiát, nem hiszünk, - ez nem is volt a rendező szándékában. Hogy kisebb vidéki színtársulatok hasznát fogják-e venni, az is kétséges. Szellemileg kisebb igényű közönség előtt van nagyobb szükség a látványosság támogatására.