Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 6. szám · / · FIGYELŐ
Közjegyzői irodában találkozunk először velük; Anna az urától válni akar s vele jönnek barátai. Anna az, aki mindig cselekszik, az élet villamosszikrái pattognak körülötte: szerelem, kaland, nyugtalanság. A többiek passzív tanúk s mint Anna életének figyelői, féltékenyek, izgatottak, fülledt vágyaktól terheltek. A közjegyző megpillantásánál gyermekkori táncmesterükre emlékeznek, ezzel elszakadnak a jelentől, Újváros parkjának nedves levegője gőzölög körülöttük, fojtó illatokkal, sajgó emlékekkel. Titkok pattannak ki: gyermekkori irigység, mellőzöttség, megalázottság. Nyomban sejtjük, mi adott nekik akaratot az élethez, mi hozta az életgörcsöt és mi késlelteti a feloldódást. Elkerültek Újvárosból, tágabb levegőben verekedik maguknak a sorsot, de foglyaik gyermekkoruknak. A jelenben komédiások, az emlékezésben igazak. Kettősségük: a múlt sajátsága és a jelen komédiája. Ez szítja a nyugtalan lázt: keresni az okot, a lényeget. Előttünk az értelem spirituszlángja lobog fáradhatatlan idegességgel, mögött talajtszaggató sötét árnyék, amit meg kell tagadni, föléje kell kerülni. Nagy akaratuk kilódítja őket, különös fények között cirkálnak, mindig magasabban, mint amennyit a lélek egészséggel megbír. Ha összetalálkoznak, puha szavakkal sírják el a talajtalanságukat.
Bródy Lili bátor kiállással tapint a titkos sebre; ahogy levegőt fúj köréje, írói tett. Hosszúra nyúló mondatai elbeszélő irodalmunkban idegenek, akár hősei, akiket felöltöztet vagy levetkőztet általuk. Mohó idegességgel hasonlatot hasonlathoz dob, eszmetársulásai indázva szövik össze a jelent a múlttal, színeiből illat fakad, az illatból forróság és a melegházi gőzös levegőben liheg a sors, a tehetetlenség. A ködben reménytelen kezek kapkodnak, a múlt ezüst zsinórjával kívánnak átfonódni a jövőbe. A hosszú mondatokban sokszor egyazon emberben háromféle akarat, szégyen és életvágy rombolja egymást, míg az író elvezet céljához: csontig meztelenít. A regény mindegyik hőse az emlék szerelmese vagy az emlékhiány árvája, ez zuhog, patakzik a könyvben, trilláz, mint a rigó, máskor kuvikol, mint a baglyok. A cselekményt érzelmi feszültség pótolja. És ez igen megnyugtató; nincs pattanás, robbanás, a villamossággal telített levegőben az értelem lángja siklik kígyó vonaglással és igazában nem fonódik össze semmivel. És mégis meleg emberi vállalás ez a könyv. Sebekre lehel, szomorúakat vígasztal. Rájuk önti gazdag nyelvét, átszínesedve ragyognak, ahogy a gyémánt kap dús sziporkát ha avatott kéz csiszolja.
Idegenek, de az élet gyermekei. Az író mohó kedvvel analizálja őket, míg homlokukra rávési okos ítéletét: nem lehet másképp, nincs erős talajuk, betegségig fejlő vágyakkal kapkodnak. A gyökértelen átvilágított típusai. Az író művelete alatt elszakadnak egymástól, ahogy a szobrok különválnak a csarnok összetartó keretében, egyetlen fűzőzsinóruk: a gyermekkor. Bródy Lili írói ereje, hogy amit ferdének s torznak lát, emberivé tudja varázsolni. Varázseszköze az alakítóképesség. A keretből gazdag fényjátékot kapunk, akár egy jó tájképfestő felhőiből, aranybarna alkonyaiból. A táj erjedten illatos, az oszlás és enyészés színeitől fojtó. Beleillenek a hősök! Az író figyelmet követel számukra, nemcsak megmutatja őket, de kíváncsiságot is hagy az olvasóban. Sorsukat nem oldta meg végképp, talán nem is lehet ezt; így is maradandó emléket kapunk.