Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 6. szám · / · FIGYELŐ
"...Jelzők, melyek egy grácia gyengéd mozdulatával emelik különös fényű lámpácskáikat a fogalmak titkos bánatú arcába...", olvassuk Kaffka Margitról írt tanulmányában. Sok szép mondata közül ez cseng vissza fülembe és úgy érzem, hogy nem véletlenül: valahogy így lehetne összefoglalni az első benyomást, melyet a könyv elolvasása kelt bennünk. Ezekben a tanulmányokban (mert nála a bírálat is tanulmány) egy rendkívüli műveltségű lélek világít rá a művekre erős és kérlelhetetlen fénnyel, mely a búvó szépségeket és a rejtegetett hibákat egyformán szemünk elé kényszeríti; de a lámpát gráciával emeli egy gyengéd kéz, úgyhogy a gáncs se fájhat. Szubjektív jóakarat és objektív szigorúság, a jó tanító oly ritkán találkozó két tulajdonsága, szólnak hozzánk e tanulmányokban, a mester elmélkedései művek előtt, melyeket más alkotott, de amelyekhez neki is köze van, mert az alkotónak köze van minden alkotáshoz. Ezek nem egy esszéíró tanulmányai, hanem egy költő esszéi, arról, ami életének legfontosabb dolga volt, a költészetről. Nem a szakértő olvasó kívülről hosszan mérlegelő szemével nézünk, hanem a bennfentes odavetett pillantásával, melyben néha észrevehetjük az augur kacsintását augurtársai felé.
Innen van, hogy valami gyakorlatiasság jellemzi ezeket a tanulmányokat. Nem fejteget emlékeket, nem akar összefoglalni, rendszert felállítani, nem akar felemelkedni a mű szintjéről az esztétika magasabb (és csalókább) régióiba. Maga a mű neki a legfelsőbb szint, innen inkább a mélyebb szintek felé száll: a részletek elemzése, a megmunkált anyag vizsgálata, a munka megsejtett menete köti le figyelmét, nem ítélni akar, hanem tanulni, nem bírál, hanem tanulmányoz.
Szinte meghatott tisztelettel áll a mű előtt, nem a szokványos bíráló nagyképűségével, aki elfelejti, hogy a másik könyvet írt a mindenségről, ő csak cikket ír a könyvről. Nem kertel, ha gáncsolnivalót lát, de szorgalmasan keresi az értéket s mint az aranymosó, örül ha aranyszemeket talál az iszapban. Kereken kimondja, mikor kell, hogy "rossz, igen rossz vers ez" (Szabolcskáról), de mindjárt sietve hozzáteszi, ami jót, láthatóan nagy kereséssel, találni tudott: hogy "valami különös zamatú szeretetreméltóság érződik ezeken a verseken". S ítélete, pompás precizitása mellett, megint a jó bíró mentséget kereső és tisztán látó szeméről tesz tanúságot: "Szabolcska értékes, de felületes költő, inkább ráhibáz, mint alkot". Bodor Aladár kemény szavakat kap a pompásan elemzett hibái miatt ("...sivár szépség... mindent kiír, verseit agyonépíti... fáraszt, untat..."), de meghatottan hajlik meg a roppant erőfeszítés előtt és szinte látható öröme, hogy így fejezheti be a cikket: "ezek a hibák Bodor Aladár érdekes lírikus tulajdonságainak természetes vetett árnyékai...
Persze annál nagyobb az öröme, ha zavartalanul dicsérhet, az igazi borkóstolók messzenéző mosolyával, akik százféle ízt és aromát, ellibbenő tündér-illatokat, szem-nem-látta villódzásokat élveznek néma gyönyörrel. De az istenek italának ez a kóstolója nem néma. Bámulatos pontossággal, az árnyalatok ezerféle finomságával, a kifejezésnek szinte ördögi leleményességével tudja közölni velünk a költészet élvezésének szinte közölhetetlen titkai. Ilyenkor, mint például Szép Ernő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső műveiről írt darabjaiban, ennek a műfajnak remekeit alkotja.
Mint céhbeli, szívesen és sokat foglalkozik az írás mesterségbeli részével és ilyenkor bámulattal látjuk, hogy mennyire alapos készültségű mint költő, mennyire tudatossá tudta tenni magában azt, amiben a legtöbb költőt csak az intuíció, az ösztön vezeti. Különösen Babits műfordításainak elemzésénél árul el a versfordítás művészetéről sok olyan műhelytitkot, melyek valóságos revelációként hatnak az emberre. De látjuk azt is, hogy mennyire tisztában van a tudatos művészet határaival, mennyire tudja, hol áll meg az ész és hol van a határ, melyen túl nem segíti a költőt más, csak az isten különös kegyelme.
Három jelentősebb tanulmány van a kötetben a kisebb bírálatok mellett és ez a három tanulmány nem túlságosan gazdag esszéirodalmunk maradandó értéke. Baudelaire-ről szóló dolgozatában Faguet-vel száll vitába és a Baudelaire-i költői képek finom elemzésével érdekes és új eredményekre jut. Kaffka Margit regényeiről szóló nagyobb tanulmánya, a maga rendkívüli gondosságával és lelkiismeretességével teljes és befejezett képet ad az író egész oeuvrejéről. Talán legnagyobb jelentőségű az egész kötetben Adyról szóló tanulmánya: "Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez", melyben nála szokatlan polémikus kedvvel harcol az Ady költészete körül kerekedett zagyva babonák ellen, melyeket hosszú ideig szajkó módjára ismételgettek az ellenséges irodalmi táborban, - s mint Tóth Árpád kimutatja, még több tudatlansággal, mint rosszakarattal. Az Ady körül gomolygó köd és porfelhők eloszlatásához nagyban hozzájárult ez az értekezés, mely néhány fontos kérdést döntő módon tisztázott.
De a napvilág nemcsak azokról a dolgokról tesz tanúságot, melyeket megvilágít, hanem tanúságot tesz a napról is, mely a sugarakat küldi. Ezek az értekezések nemcsak azok tárgyait világítják meg, hanem visszfényük egyúttal új ragyogással önti el a fényforrást is. Ezek a tanulmányok nagyban meg fogják könnyíteni az olvasóknak Tóth Árpád költészetének teljes megértését is, mert a költő mások költészetének vizsgálata közben önkéntelen és hiteles képet ad mindazokról a nézetekről, elvekről és költői módszerekről, melyeket költészetében maga követ és ez ennek a kötetnek egyik legnagyobb érdekessége.
Érdemes ezen értekezések olvasása közben Tóth Árpád költészetére visszagondolni. Például többször és nem titkolt megvetéssel gáncsolja a poénre hegyesedő verseket és a kigondolt témák megverselését. S egyszerre érthetővé válik sok versének reá oly jellemző lehanyatló kicsengése, s hogy legtöbb verse alig foglalható össze más szavakkal, nincs elmondható témájuk, lerajzolható tervük: szeszélyesen kanyarogva futnak, mint az erdei forrás vize a kövek között. Rendkívül érzékeny és aggodalmaskodó ezekben a tanulmányokban a képzavarral szemben, de nem ismeri el a költői képekre a festői és plasztikai törvények egyeduralmát. Új, ezeken túlmenő eszközöket követel számára, az ébrenlét képeinek tiszta logikája mellett kedveli a félálom lazább szövésű vízióit, melyeket még mindig képpé tart össze egy bizarr logika. S hirtelen visszaemlékszünk költészetének teljesen egyéni, keleti pompájú, sokszor barokkzsúfoltságú képeire, az álomszerű víziókra, melyeket mesteri kézzel tart össze hibátlan költői képpé egy fölényes fantázia magabízó fegyelme. Bosszantja és fárasztja, ha a költő túl sokat mond, ha agyonépíti verseit, ha nem bíz semmit az olvasó lelkének visszhangjára s egyszerre rájövünk, hogy az ő költeményeiben mennyivel több gazdagság van, mint amennyit maga a leírt szó jelent, mennyi vízió van a megrajzolt vízió megett, mennyi utánacsengése a megütött hangnak, hány húr zendül meg az olvasó lelkében önkéntelen rezonanciával a költő hárfájának egyetlen hangjára. Megértjük a költő titkát, hogy mért lehet egyszerre ezrek közös kincsévé: mert létre tudta hozni a csodát, hogy az olvasó saját költészete szólaljon meg a lelkében, mikor verseit olvassa, hogy látóvá tette a vak érzést, hangot adott a némán küszködőnek és szárnyat kölcsönzött a repüléshez annak, aki nélküle csak epedve tekinthetne e föld rögéről a magasságok áhított régiói felé.
Kár lett volna ezeknek a dolgozatoknak elkallódni szétszórtságukban. Minden dicséretre érdemes azoknak az ifjaknak kegyeletes buzgalma, akik munkájukat és garasaikat nem sajnálva, a könyv kiadását elhatározták és véghezvitték.
A könyv a debreceni zsidó gimnázium mostani nyolcadik osztályának kiadásában, irodalomtanáruk, Kardos László ellenőrzése mellett jelent meg Debrecenben, mindössze ötszáz példányban. A kötetek eladásából származó jövedelem teljes összegét Tóth Árpád Debrecenben élő özvegy édesanyjának ajánlották fel.