Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 6. szám
Ringott a világ, az anyám haja meg
feketébb volt, arca soványabb,
mélyebb szinü volt a magasban az ég,
szebb illata volt a teának.
Kékes karikát lehelő szivarok
közt körben járta az alsós,
azután felzúgtak a nagy viharok,
a szél kinyitotta az ajtót.
Szüneteltek a játszmák éveken át,
mert messzire tüntek a játszók,
fényképeken ültek, mord katonák,
fejükön pólyák, hadicsákók.
Végül hazajött valamennyi rokon,
elmult az a vérszinü ünnep,
kevesebb lett minden az asztalokon,
ágyuk zaja verte fülünket.
Az utcán forradalom s a redők
mögött a lakás kicsi bárka,
úgy ringtak az esték, mint azelőtt
forgott kék füstben a kártya.
Szivarok, nevetések, zongoraszó,
jött sorban a boston, a foxtrott.
De hol van a kedvük, az akkori hó?
Játékuk a semmibe foszlott.
Még néha az éjben felfigyelek,
mielőtt köd hull szemeimre,
- mint régen a dalra fülelt a gyerek -
odabent nem játszik-e Imre?
De köröttem nem száll semmi, csupán
a dalok visszhangjai, felhők,
húsz éve letünt estéi után
kapkodva tünődik a felnőtt.
Eltüntek sorba, se szó, se beszéd,
éjnél feketébb teve hátán.
Nem is adta nekem búcsúra kezét
s örök éjbe szökött Miki bátyám.
Elmúlik a tréfa, a zongoraszó,
ezután sohse várja a kártya.
Megzörren a rög, lehanyatlik a jó
és nem marad itt, csak az árnya.