Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 6. szám · / · ASSZIMILÁCIÓ ÉS IRODALOM
Schöpflin Aladárnak fenti címmel a
Mindenekelőtt szeretném megállapítani, hogy Schöpflinnek mindabban, amit az asszimilációról írt, tökéletesen igaza van. Engem is meggyőzött, - annál is inkább, mert elgondolásaiban örömmel ismertem a saját felfogásomra és gondolatmenetemre. Ha ugyanis Schöpflin azzal "vádolja" önmagát, hogy az asszimiláltak irodalmi térfoglalására ő hívta fel elsőnek a figyelmet, akkor megnyugtathatom: mióta öntudatos irodalmi életünk van, azóta az asszimiláció állandó, soha nem szűnő problémánk. Már Kazinczyt is izgatta, Petőfi korában egész irodalma támad (minderről részletesen írtam 1930-ban és 1931-ben megjelent munkáimban, a
Schöpflin második, nem kevésbé súlyos vádja az egyoldalúság és az elfogultság, melyet három fokozatban mutat be. Szerinte én a kiegyezési kor csökkent intenzitását teljesen az asszimiláció rovására írom, noha az más, jelentősebb okok következménye volt. Fel is sorol néhány ilyen okot, melyeknek részletes kifejtését minden olvasó megtalálhatja - az én könyvemben. Hasonlóan kifogásolja, hogy én a századvég irodalmi életében nem veszem tekintetbe a külföldi befolyást. Sajnos, nincs módomban könyvemnek egész fejezeteit, melyek a külföldi hatásról szólnak, itt idézni. Végül szememre hányja, hogy én az írók elszólásaival jellemzem a kort, így pl. az asszimiláció-ellenességet "malcontens emberek (Asbóth, Tolnai) zsörtölődéseivel". Hálás volnék Schöpflinnek, ha könyvemben egyetlenegy Asbóth- vagy Tolnai-idézetet tudna felmutatni, mellyel a kor asszimiláció-ellenességét igyekeztem bizonyítani. Ilyent u. i. én a két író egész életművének áttanulmányozása után sem találtam (igaz, hogy nem is kerestem). Tolnaival kapcsolatban még egyszer rámpirít, mondván: "Ha pl. valakinek van fogalma Tolnai Lajos indulatosságáról, az egész világgal gyűlölködő összeférhetetlenségéről és teljesen elszigetelt helyzetéről, az nem idézheti őt, mint bármely korjelenség hiteles tanúját." Ezt a "gondolatmenetet" Schöpflin szintén akár az én könyvemből idézhette volna. A 73. lapon írom: "(Tolnai Lajos sorsa) egyéni sors, mely nem a kort jellemzi, mint azt gyakran feltüntetni szeretik, hanem csak magát az írót". Bizony, furcsa módszer ez, melynek alkalmazásában Schöpflin különféle skálákat játszik meg. Így pl. Heltait szerinte mindössze egy bökverse alapján jellemzem, mely pedig nem más, mint bosszankodó kiszólás. "Egy szava sincs több Heltairól - folytatja a vádat - finom művű regényeiről, színdarabjairól... Micsoda képet kap így a tájékozatlan olvasó Heltairól." Eltekintve attól, hogy e "bökverset" Heltai felvette összegyűjtött műveibe, tehát nem tartotta holmi elszólásnak, eltekintve attól, hogy Heltairól, a novellaíróról igenis külön írtam könyvem 216. lapján (kiemelve a János vitéz szép magyar dalait is), tehát merész dolog azt mondani, hogy "
Bizony furcsa módszer ez s nem tagadom, fáj, hogy Schöpflin Aladár, akinek a maga nagyérdemű és általam őszinte tisztelettel becsült pályáján annyi méltatlan és galád támadást kellett kiállania, hozzányúlt. Ismétlem: nem a bírálat fáj, hanem a bíráló és a módszer. Így nem is vitatkozom azon ellentmondó kijelentéseivel, hogy ítéleteimben dogmatikus s ugyanakkor bizonytalan vagyok, hogy könyvem "magasan fölébe emelkedik a napi újságírásnak" és ugyanakkor publicisztikai jellegű. Azt sem vitatom tovább, hogy vajon a
Schöpflin igen szépen és megvilágítóan fejtegeti, hogy az asszimiláció a létfenntartás gesztusa volt, ösztönszerű védekezés egy nagy nemzeti veszedelem ellen. Mondanom se kell, hogy teljesen igazat adok neki. Valóban borzalmas lett volna, ha az az idegen kultúrájú intelligencia, mely a magyar aléltság szomorú korszakában a kimagasló nemzeti posztokat tömegesen elfoglalta, megőrizte volna idegen nyelvét és művelődését. Nagy szerencséje nemzetünknek, hogy először nyelvileg, majd - leszármazottjaiban - lelkileg is teljesen magyarrá vált. Schöpflin között és köztem csak a hangsúlyban van a különbség. Én is nyereségnek tartom az asszimilációt de még inkább nemzeti szerencsétlenségnek a történeti magyarság szétszóródását és elnyomorodását. Schöpflin jobban örül az asszimilációnak, mint amennyire sajnálja (noha persze szívből sajnálja), hogy pl. a magyar parasztság, népünk túlnyomó tömege, mindmáig nemcsak szerephez, hanem még életlehetőséghez sem jutott. Én fordítva érzek. Állásfoglalásomat talán egy történeti példával illusztrálhatom legjobban. Történeti köztudatunk úgy tartja, hogy a török hódoltság korában az erdélyi fejedelemség volt a magyar művelődés és a magyar szabadság egyetlen mentsvára. Minden magyar büszke erre az erdélyi múltra, de mégis: bizonyára senkinek nem jut eszébe, hogy a török hódoltságot, az ország szétszakítását ideális állapotnak tartsa. Még a legnagyobb erdélyi fejedelem Bethlen Gábor is a magyar királyság régi egységének helyreállítását tartotta a legfőbb magyar történeti célnak. Arról a történeti erőforrásról amit számunkra az egykori Erdély jelentett és jelent, bizonyára éppen úgy nem kívánna senki sem lemondani, aminthogy vétkes öngyilkosság volna annyi érdemes asszimiláltat kitudni a magyar szellemi életből. Nem egy kultúrátlan magyar parasztállam után sóhajtozom, amint egy leginkább félreértett mondatomat Schöpflin is magyarázza, hanem az Arany Jánosi-eszménynek, a nép-nemzeti egységnek pusztulásán sajnálkozom. Amint Erdély gyönyörű magyarsága nem jelentett kárpótlást Mohácsért, a legeurópaibb hírű asszimiláltak sem feledtethetik velünk a kivándorolt és elvetélt magyar milliókat. Ez az én hitvallásom. Ha a magyar jövőre gondolunk, ha a magyar jövőt segítjük formálni, kötelességünk rámutatni arra, milyen veszélyeket idézett fel Mohács,
(Berlin)