Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 6. szám

BABITS MIHÁLY: A MAGYAR OKOSSÁG TERMÉSZETRAJZÁHOZ

Kiszakított részleteket közlök itt egy nagyobb tanulmányból. Maga a tanulmány háromszor ekkora terjedelmű, a címe: Mi a magyar?, s egy hasonló című könyvben fog megjelenni, melyet a Magyar Szemle Társaság ad ki, s Szekfü Gyula szerkeszt.

Tanulmányom szorosan kapcsolódik régi gondolataimhoz, melyeket még a háború előtt jegyeztem le, mikor egy értekezésben a magyar irodalom értékét világirodalmi szempontból kellett vizsgálnom. Ehhez a kutatáshoz látszott szükségesnek, megrajzolni a "magyar jellemet", legalább vázlatosan, s főbb vonásaiban, mint ahogy a kritikus jellemzi az író egyéniségét, akinek műveiről beszél.

Ott csak pár lapot szentelhettem ennek a feladatnak. Ez a pár lap mégis több irányban gondolatébresztőnek bizonyult. Fiatalabb tudósnemzedékünk is érdeklődni kezdett a felvetett problémák iránt. Az utóbbi években aztán a koráramlatnak s nemzeti helyzetünk változásainak hatása alatt, valósággal divatba jöttek a "nemzetkarakterológiai vizsgálatok". Az itt következő, többé-kevésbé polemikus töredékek Prohászka Lajossal vitáznak, akinek műve, A Vándor és a Bujdosó, e vizsgálatok közül a legátfogóbb és legnagyobb igényű; noha, sajnos, teljességgel németszabásra készült, s német szempontok szerint igazodik. De polémiám igazában nem ezt az egy szerzőt és könyvet illeti, hanem azt az egész szellemirányt, amelyet képvisel, s amelynek éppenséggel nem egyetlen képviselője. Voltaképp régi szokásomnak hódolok, mikor gondolataimat mások által fölvetett gondolatokhoz fűzöm. A vélemény mindig tisztábban fogalmazható az idegen véleménnyel szemben, mint önmagában.

Kiszakított, polémikus részletek kevés fogalmat adhatnak egy összefüggő, módszeres félépítésű tanulmányról; de megismertethetik a szerző egyes gondolatait, melyeknek elmondását valamely okból sürgősnek vagy aktuálisnak érzi. Az olvasó, aki régebbi munkásságomat figyelemmel kísérte, tudni fogja, hogy ezek mégsem az aktualitástól sugallt, napi célt szolgáló ötletek, s nem a vita hevében fogantat. Ezek szükségszerű továbbfejlődései azoknak a gondolatoknak, melyeket már 1913-ban megírtam, s 1916-ban könyvben is közöltem.

A magyar tájat nehéz jellemezni, mert nagyon sokféle. Szinte vidékenként különböző; ebben a mindössze-se-nagy hazában szokatlan-sok szint és alakot vált a föld. S még az időjárás is csupa szeszély, bolond, átmenetek nélküli változatosság. Minden évszaknak meg van a maga meglepetése, s minden környéknek a maga klímája. Mintha a természet is megyékre szabott volna, autonómiát adva a tájisteneknek. S mégis milyen egy és egységes ország ez, kikanyarítva mint egy leszelt kenyér, kikerítve a többi világból, külön "magyar glóbus"! Oly egység, hogy hiába darabolták szét évszázakra, mihelyt lehetett, magától összeállt megint. A rendszerben s szimmetriában akarnék tetszelegni, azt mondanám, a magyar föld is egységbe zárt sokféleséget mutat. Akár a heterogén kölcsönszavakból fölgazdagodott magyar nyelv. Vagy maga a sok fajból keveredett s mégis csak egy nyelvű és egy lelkű magyar nemzet.

A nyelv minden más nyelvtől különböző, s a nemzet "testvértelen ága nemének", idegenül áll Európában. Mily neki való hely volt ez a bekerített, kisvilágnyi ország, hol külön lehetett, közel és mégis távol! Azok akik legújabb időkben a magyar lélek titkait kutatják, sokat emlegetik a gyepű-szellemet, értve ezen azt a különös hajlamát a magyarnak, hogy elkerítse és elsáncolja magát. Ha ezt sugallta az országválasztást, keresve sem találhatott volna jobbat.

Vajon a magyar "finitizmus" bűnét kell-e ebből kikövetkeztetni? A szándékos megfeneklés vágyát, az élettől való elzárkózásét, a véglegesség kórós szomjazását, amely a szellem öngyilkossága? Annyi bizonyos, hogy akármilyen elsáncolt hazát szereztünk is, az élmények elől hiába akartunk volna itt elbújni. Még ha nincsenek is a gyepűkön kapuk. Amiken át minden időben ömlött hozzánk az idegenség. Ez a föld elég élményt adott magában is.

Tarka táj és ingatag időjárás! Változatos föld és változékony ég! S vegyük ehhez most még a történelem viszontagságait. Ez is időjárás s hozzátartozik az országhoz, mint az időjárás. Szép hazánk rossz helyen van. Nyugat és Kelet határvidékez ez, népek keresztútja. Ütközőpontja a kultúráknak. A magyar úgy ült itt le, a Kárpátok körbástyája alá, ahogy a pásztor leül a viharban s maga köré keríti subáját. Ha zuhog a zápor, mindenki finitista. S való igaz, hogy nem lehet a magyarnak külön, jellegzetes tulajdonságául felírni a harciasságot sem. Próbált volna csak nem lenni harcias!

*

Egyszóval a magyar lélek tarka és dúskáló, színek és benyomások, tájak és emlékek szokatlan sokfélesége gazdagítja. Csakhogy e benyomások és emlékek gazdagságával, konkrétságával és változatosságával nem mindig áll arányban mélységük. A magyar hozzászokva a viszontagságokhoz, éppen az a lélek akinek egy és más csak "katonadolog"! Föl se vesz holmi kis karcolásokat. Annyi változást átélt már, annyi bajt kiállott! Ő már születésétől edzve van. Annyi tájat látott, annyi fordulatát az időjárás hangulatainak... Mindez valami józan és fölényes bölcsességet szűrt le a nép lelkében régtől fogva. A nil admirari bölcsessége ez, a magyar ember nemigen szeret csodálkozni. A Vándor és a Bujdosó szerzője azt mondja erre, hogy nem is tud csodálkozni. Csak a némettől tanult csodálkozni. A csodálkozás a "vándor" életformája, akit a végtelenség vágya hajt, s ez éppen a német. A valóságban azonban mindannyian vándorok vagyunk míg élünk, és a csodálkozás nem egyik vagy másik nemzet kiváltsága. A nil admirari mást jelent, már a görög bölcsnél is. Nem képességről, hanem magatartásról van itt szó. A bölcs szájában életszabály volt ez: óvakodni a dolgok túlbecsülésétől, helyesebben a részletek túlbecsülésétől, mert a világ egészében csoda. A magyarra nagyon is rászakadt ez az egész csoda, kisebb csodák neki már nem csodák. A csoda maga az élet, teljes gazdagságában; ha egyszer ezt elfogadta, a részletek már nem kábítják el. Mondhatni nem imponál neki semmi. Nincs is szava erre a fogalomra.

Ez a józan és tárgyilagos fölény a világszemlélet realizmusát jelenti. Ez elsősorban szemlélődő realizmus, nem gyakorlati, mint például az angolé, amellyel némelyek összehasonlították. A látás realizmusa ez. Oly nép magatartása, mely megtanulta folyton figyelni a rátóduló ezerféle hatást és benyomást, noha jól tudja hogy igazában úgy is tehetetlen azokkal szemben, akár az időjárással. A magyar éppen az az ember aki lustán kiáll a kapuba, pipázva nézelődni, lesni a felhőket. A látás fölényes, tiszta, nyugodt, nincs benne semmi homály, semmi miszticizmus vagy metafizikum. De annál több a szín és a valóság.

*

A nil admirari bölcsessége ez, s elsősorban csakugyan magatartás. Más szóval parasztflegma, és megfigyelhetjük a magyar parasztban. De megfigyelhetjük éppen úgy a magyar úrban, sőt a politikusban vagy diplomatában. Abban például aki legsajátlagosabban magyar közöttük, Deák Ferenc. Sőt, akármilyen meglepően hangzik, azt mondhatnám hogy ez a realisztikus magatartása kiváltképpen alkalmassá teszi a magyart a politikai és diplomáciai szerepre. Aminthogy, Mikszáth szerint, már a magyar paraszt is született diplomata. A jó diplomatának legelső kelléke hogy ne "imponáljon" neki semmi: azaz éppen a nil admirari. Nem szabad hogy valami elkábítsa vagy befolyásolja ítéletét, akár külső benyomás, akár túlságosan erős érzelmi visszahatás. Egészséges és igazi magyarnál ettől nem is kell félni. Ő az aki nyugodtan és szinte fölénnyel jár Európa nagy diplomáciai termeinek parkettjein, ámbár távoli, kis nemzet gyermeke, melynek sorsa többnyire a nagyobb és boldogabb nemzetek politikájától, gyakran csak jóindulatától függ. Ő az aki ragyog és kápráztat, mint Rákóczi Ferenc vagy Andrássy Gyula. Ő az aki hideg szemmel figyeli meg a hatalmasok egymás közti viszonyait és titkos szándékait s fölhasználja őket egymás ellen, miközben valamennyit megnyeri magának nyugalmával és őszinteségével.

De nem adtam-e túlságosan is fényes képet a magyar politikustól? Szegény gyámoltalan kis-nemzeteknek nagyon is hajlamuk van az ilyenféle szerepléseiket túlbecsülni. Hiszen a végét kell nézni mindennek! Rodostóra gondolok és Turinra... S mégis, akárhogy is, az az egy bizonyos, hogy a magyar nemzet ma is él, és rég elpusztult volna, ha politikai meggondoltsága fenn nem tartja. Sajátságos módon, harcos és tüzes nemzet létére országa megmaradását mindig inkább evvel biztosította és vitte tovább, mint kényszerült vagy virtusos harci tetteivel. Jellemző, hogy európai helyzetét és lehetőségét igazában azzal alapozta meg hogy lemondott a harcról. A fiatal ragadozó madár, megtépázva, de ép karmokkal, fészkébe vonult, nem zsákmányolt többé sőt fészkébe bocsátott idegen szárnyasokat. S azon túl is egész élete a józan megalkuvások sorozata, a lehetőségekkel való folytonos számolás. Először csak az idegennel és az idegenséggel alkudott meg, de aztán megalkudott az ellenséggel is. Sokáig csakugyan egyiket a másik ellen játszotta ki. Majd megalkudott a hatalmasabb államtárssal, tisztán mérlegelve a körülményeket s legyőzve a lázongó érzelmeit. Végre, a világháború után, a tiszta látásnak és keserű önuralomnak ismét kemény próbáját kellett adnia.

*

Némi pótlásra szorul hát az a sommás megállapítás, hogy "a magyar harcos nemzet". Bizonnyal többet mond, ebben a vonatkozásban is, aki azt mondja hogy "magyar politikus nemzet". De nem úgy értve mintha politikailag cselekvő volna. Hisz legnagyobb politikai teljesítményei nem is cselekedetetek! Legnagyobb cselekedete akárhányszor a cselekvéstől való tartózkodás! Nem cselekvő, hanem szemlélődő, aki nyugodtan néz körül, és mindig jól tudja, mikor nem szabad és mikor nem érdemes cselekedni. Már a helyzete is erre utalja. Cselekedettel többnyire csak ronthat. Egyetlen önvédelme az óvatosság. Így lomhának látszik, egykedvűnek; s valóban esze ágában sincs tülekedni. Ha van keleties vonás a magyarban, ez a lusta, szemlélődő természet az! S engem, bevallom, meglep, hogy a legnagyobb és legjelentősebb magyar nemzetkarakterológia ezt oly kereken tagadja. Szerinte "téves nyomon jár az aki a magyar meggondoltságot a keleti ember szemlélődő, lusta egykedvűségével hozza vonatkozásba".Ő szerinte ezt a tulajdonságunkat nem hoztuk készen magunkkal Európába, hanem itt tanultuk. És pedig igazi suhanctanulók módjára. Ez "iskolázás eredménye", a latin szellemmel való "átitatódás".

De hát a latin szellem egészen más! A latin "meggondoltság" egyáltalán nem szemlélődő, hanem cselekvő. Gyakorlati, mint az angol. S ami a magyart illeti, ez a meggondoltság jellemzett bennünket, amikor még szó sem volt köztünk latin szellemről. Már amikor a fiatal ragadozó madár abbahagyta a zsákmányolást. Már evvel kezdődött történelmünk! Már a latin szellemet ennek a meggondoltságnak nevében kezdtük tanulgatni, ezért iratkoztunk az iskolába. Persze ami ebben a latin szellemben a mi hajlamainknak kedvezett, azt dupla eredménnyel sajátítottuk el. A nil admirari latin hirdetői lelkünkhöz szólottak. Horatius, a latin józanság költője, szinte magyar költővé lett.

S hogy "hol található fel Európán kívül ez a körülményeket mérlegelő, mindig kissé racionális életforma, melyik az a keleti nép?" Erre felelni csak egy orientalista volna illetékes. Talán a "keleti" szó ugyanis csak szimbólum itt...Talán ilyen keleti nép nincs is. De nyugati egészen biztosan nincs! Körülöttünk csupa fürge népek laknak, cselekvő, sőt tülekvő nemzetek. A magyar éppen ez különbözteti meg minden mástól, ez a szemlélődő nemtörődömség. Hiszen mi is megmutattuk párszor a világnak; de hamar eluntuk: nem érdemes! Ahogy mondtam, nem honfoglaló kalandjaink a jellegzetesek, azokat bármely más nép éppúgy csinálta volna. A kalandok abbahagyása a jellegzetes! "Racionális életforma"? Bizonyos, hogy a szemlélődő élet, a tág és tiszta látás valami nyílt értelmességet nevel a lélekben, ez azonban a szkeptikus bölcs okossága, sokat és tisztán látni mindig közömbössé tesz a cselekvés iránt. Ez nem céltudatos, mint a latin értelmesség. Inkább lemondó, legyintő! S nem annyira észbeli, gondolkodás-jellegű, sokkal mélyebb. Ez látványokból, élményekből szűrődött, s többnyire egyáltalán nem is jut tudatra. Annál erősebbek az érzésbeli gyökerei.

*

Hadd idézzem itt régi tanulmányomat, amelyhez az eddigiekben is szorosan kapcsolódtam. A magyar nem tudatosan szkeptikus a cselekvés értékével szemben. De a jellegzetes magyar típushoz mindig hozzátartozott valami úgyis-mindegy-filozófia. Valami kényelmes és megvető nehézkesség, mely elválasztott minket a fürgéktől. Arany János jól ismerte ezt is, önmagában:

Nem dolgozom, csak ha valami hajt:
Egyébkor lusta mélabú temet.......
S nem tagadom meg a keleti fajt...

Ez a lusta mélabú hatja át az Arany-fajta lírát is. Amely csupa rezignált nézelődés. Arany még hőseit sem tudja nagyon cselekvőknek elképzelni, még Toldi Miklóst sem. Folytonos töprengés és magában füstölgés: íme a magyar Herkules, az őserő! Petőfi nyugtalanabb; szláv vérű. Ami megint arra vallana, hogy ez a magyar "meggondoltság" csakugyan nem puszta intellektuális hagyomány, hanem a fajban van... De azért Petőfi is csak úgy látja a magyart, Pató Pálnak, ha ostorozza is. Hisz már Vörösmarty is ostorozza ezt. Nem is említve Széchenyit s a politikusokat. Viszont a Berzsenyi-féle horatiusi ideál legmélyén mégis ennek a patópálságnak egy magasabb és nemesi formája lappang. Meglepő eszmény egy tüzes költőben! A magyar regények lapjain is nem annyira cselekvéseket, mint inkább történéseket kapunk. Vagy álom és mese kiszámíthatatlanságával, mint Jókainál, vagy sorsszerű végzetességgel, mint Keménynél... S talán evvel függ össze a cselekvést kívánó drámai műfajnak szegénysége is mélyebb gyökerű irodalmunkban.

Tehát a magyar nem nagyon cselekvő nép inkább kételkedő; szkepszise azonban nem cinizmus, hanem józanság. Nem cinikus keserűség, legfeljebb vállvonó, kissé mélabús lemondás, jóindulatú s fölényes humorral enyhítve. A híres magyar humor irodalmunknak is egyik fő vonása, tulajdonképp ily flegmatikus parasztbölcsesség: a nyugodt szemlélőnek fölénye a cselekvővel szemben. Nem csúfolódik, nem is irigykedik, mint más népek humora, nincs benne keserűség. A magyar sokat látott, tudja hogy sok minden nem érdemes; de azért csak szeretettel mosolyog a világon, azokon akik törik magukat. Mint a tapasztalt férfi a bohó gyermeken. Nem fáradtság ez, hanem edzettség. Katonadolog, láttam én már különbet is! És ahogy mondtam már, a cselekvést nem nézi le, sőt gyönyörködik benne. Néha egy pillanatra, maga is elragadtatja magát valami nagy dologra, hogy erejét megmutassa. Nem is bánja meg aztán, mert semmit sem érdemes megbánni. De könnyen abbahagyja, a kitartó cselekvés nem kenyere. A magyar tudós típusa Bolyai, hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival. A költőé Arany, sok töredékével. A festőé a birtokára vonuló hosszú évekig ecsethez nem nyúló Szinyei.

Az ily karakter nem nagyon érvényesül a világban, mert nem is akar igazán érvényesülni. Hogy tovább idézzem magamat, ezúttal szó szerint, "nemigen érzi érdemesnek". Otthon pipázik inkább, és jobban fogja szeretni földjét, mely leköti, családját, környezetét, mint a nagyvilágot és nagy cselekedeteket. A családias érzés sokkal nagyobb helyet foglal el a magyar költészetben, mint bármely más európai nép költészetében; Petőfi igazán világklasszikusa ennek. A magyar nép szeret mesélgetni kukoricafosztáskor az egyszeri királyfiról aki 'elment szerencsét próbálni'; de maga nemigen szeret szerencsét próbálni. A vándorló iparoslegények nem a magyar faj típusai. A magyar restebb és okosabb: csak képzeletben járja az óperenciákat. "Mint viszontagságos múltú nép, annyi kalandon keresztül ment, nem sokba veszi már a kalandokat. Nem keresi, mert ismeri őket. Fantáziája tele van velük, nem veti meg őket, mesélgeti szívesen, gyönyörködik is bennük, de nem érintik már nagyon és akaratát kitartóan föl nem buzdíthatják." "S ha külön kényszer, a katonaság, messze utakra viszi a magyar legényt, János vitéz vagy az obsitos megtér ismét a falujába ezer kalandok után is; és a kalandból mese lesz. Minálunk a hazaszeretetnek is ez a konkrét lokálpatriotizmus az alapja, ez az okos otthon- és családszeretet. Nem misztikus presztízzsel fellépő politikai frázisok, mint más nemzeteknél..."

*

Ezeket 1913-ban írtam. Azóta sok minden történt, például nem egy "misztikus presztízzsel fellépő frázis" röpült át a gyepűn, s igényli hazafiasságunk átszínezését. Változni látszanak az értékek, s amit ártatlanul s tárgyilagosan megállapítottam, súlyos vád gyanánt hull fejére a magyarnak. A vándorló iparoslegény mítoszi hőssé nőtt. Az otthonülő magyar viszont bőszült bujdosóvá silányodott, aki reménytelen irigységgel néz a megdicsőülő vándorlegényre.

Erről szól a Vándor és a Bujdosó című könyv. Le kell vele számolnom s alig tudok ellene mondani. Ahogy olvasom, mintha a saját gondolataimat látnám, torzító tükörben. A magyarság magába vonuló, nyugodt fölényéből elzárkózott bűnös önelégültség lett, kilátástalan "finitizmus". Lusta és álmos elrejtőzés, melyet csak a reménytelen kitörések, meggyőződéstelen harcok sorozata szakít meg. Vajon ismerte a könyv szerzője fejtegetéseimet, hogy ilyen különösen visszahangozza? Ha nem volna rajza oly ellentétes hangulatú, s okoskodásának eredménye mintegy ellenkező előjelű az enyémmel, úgy hivatkozhatnék rá, mint aki megerősíti megállapításaimat. Ellene szólani, mint mondtam, alig tudok. Hiszen így is igaz, a magyar jellemnek megvannak a kóros elfajulásai, mint mindennek, s a betegség torzképe az egészségnek. "A nagy világon e kívül nincsen számodra hely" szó szerint majdnem ugyanazt jelenti mint az Extra Hungariam non est vita. Amely mondást úgy olvasok, kiteregetve a bírói asztalra, mint a végzetes finitizmus bűnjelét.

Itt minden attól függ, vajon szeretettel és belülről vagy pedig kívülről nézem-e a magyart? Ha belülről nézem akkor az Extra Hungariam is érthető és megbocsátható. Ha kívülről nézem, akkor Szózatunk idézett sora is talány és vétkes finitizmus. Minden nemzetnek megvannak a titkai, amik egyszerre teszik erejét és gyengeségét. A hibák rendesen azonosak az erényekkel. Csak a nézőpont más.

Vajon ugyanilyen részigazság van-e abban is amit a szigorú könyv a meggyőződéstelen harcokról és a magyarság elvtelenségéről mond? Meggyőződéstelen harc csakugyan volt elég, legalább ha azt értem ezen hogy a magyar nem volt mindig meggyőződve harcának érdemességéről. az elvtelenség azonban más dolog. Ez ismét felveti azt a kérdést, amit egy ízben már érintettem, s amire a nemzeti köztudat oly heves ingerléssel szeret felelni: politikus nemzet-e a magyar?

Némely értelemben kétségtelenül az. Nemcsak meggondoltsága, s ebből adódó politikai képességei teszik azzá. De azzá teszi eleven jogérzéke s a jogokhoz való feltétlen ragaszkodása is, melyet a szigorú könyv, itt is torzító tükrön vetítve, jogi formalizmusnak bélyegez.

Ez a jogérzet önként következik jelleméből. A magyar, ahogy megmutattam, éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit is jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik. Az ilyen lelkiség természetszerűleg kifejleszti, valósággal kiválasztja magában a jogérzéket. Lényege ennek valami állandóság szükségének érzése az emberi viszonyokban. Valami maradandóságnak követelése! Értve belső, szellemi követelést, mely amit követel, azzal, hogy követeli, már látja is és meg is alkotja. Ez a szükségérzet hozzátartozik a magyar lelkiség lényegéhez is. Ellentétben a "vándor" lelkiségével, aki a változást, az önmagából való kikelést szomjazza, s az idegent akarja meghódítani.

A magyar viszont ebben a változó világban "posztulál" valami állandóságot. Elsősorban már országának állandóságát. Ez a "szent korona területe", egységes és változhatatlan, ezer esztendő óta. Más nemzetek növelhetik vagy elveszthetik birtokaikat. Magyarország olyan mint egy eleven test, melyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet. A történelem tanúsága szerint minden toldás vagy hódítás hamarosan lehullott róla, s viszont elvágott részei előbb-utóbb újból összenőttek. De amíg ez nem történt volna is meg, a magyar mindig csak ugyanazt az egységes és teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. Az ezeréves jogállapot az ő szemében nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenei által teremtett változó helyzetek. Ugyanígy eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mint egy erkölcsi területe és birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élőnek és érvényesnek fogja tekinteni. Ragaszkodik a "közjogi fikcióhoz". Ahogy váltig ragaszkodnak jogaikhoz és kiváltságaikhoz a magyar családok, nemzetségek és egyes személyek is. Esetleg képzelt jogaikhoz, az ő saját külön magánjogi fikcióihoz... Hisz jogász-nép vagyunk, s Magyarország a fiskális-paradicsom. A végtelen pörösködések országa! S nem kell hinni, hogy az anyagi érdekek makacs hajhászása volna tán csak itt a mozgató-ok. A magyar igen sokszor megelégszik az elvi megoldással. Ez fontosabb neki, mint az összes anyagi következmények. Mi vagyunk azok akik a "fülemüle füttyét" pöröljük... Közjogi helyzetünket illetőleg is elvi megoldásokkal elégedtünk meg hosszú időkön át. Melyek a magyar történelmi viselkedés "vezérlő csillagai"? Az elvek fenntartása s a jogfolytonosság. Ki a legjellegzetesebben magyar politikus? Deák Ferenc.

Egyszóval, a magyar realizmus mellett nem hiányzik a magyar platonizmus sem. Sőt, magában a magyar realizmusban van egy adag platonizmus, mint egy annak a másik oldala, egyazon ember képviselheti a kettőt. Bölcsen számot vetünk a valósággal, de alapjában igazi valóságnak nem a véletlen tényeket érezzük. Ahogy a magyar virtusnak sincs szüksége a tényleges érvényesülésre: elég ha "megmutatja!". Így nyugtat meg jogaink tudata is. A jogi helyzet valóságosabb a mi szemünkben, mint a tényleges állapot. Magyarország királyság-voltát nem érinti az a körülmény, hogy nincsen királya. A vármegye nem szűnik meg létezni, ha egy falatnyi föld sem marad is belőle. A magyar nem a szankciók lehetőségétől érzi függőnek a jogok érvényességét. A jog érvényes önmagában, már azáltal, hogy jog és akkor is, ha senki a világon nem ismeri azt el rajtunk kívül.

Mindez, ha akarom, csakugyan "jogi formalizmus". De kétségtelenül szükség van erre a jogi formalizmusra az emberek között. S alig lehet felbecsülni, mekkora civilizációs szerepet tölthet ez be. Kivált világrészünknek azon az ingó, egyensúlytalan szögletén, ahova a magyart végzete leültette. A jogi állandóság szelleme ült itt le velünk, hogy megfogózzon és megtelepedjen; a posztulált erkölcs szelleme. Nagy dolog szilárd jogi elveket és hagyományokat fenntartani egy változó s a nyers erő kényének kiszolgáltatott világban. Tapadni az "örök igazsághoz", (hogy a múlt század egyik nagy magyarjának szójárását mondjam), viszontagságok és véletlenek záporai közt megedzett lélekkel. S talán ebben van a magyarnak igazi európai hivatása, még inkább, mint a kultúra védelmében a barbár Kelet ellen. A kultúra védelmének érdemét, ahogy erre már több író rámutatott, más körülöttünk lakó népek is igénylik. Alighanem méltán. A jogi állandóság védelme azonban jellegzetesen magyar hivatás. Magyar érdem, habár talán magyar konokságból fakad, s magyar illúziókba feneklik. Ahogy mondtam, a hibák azonosak az erényekkel.

A vándor és a bujdosó monográfusa megállapítja, hogy a magyarnak nincsen "mítosza". A mítosznak csupán csírái voltak nálunk. Ilyen csírák a "lázadó" és az "önfeláldozó" magyar eszménye. Sietek megjegyezni, hogy "mítoszra" a magyar nem is pályázik. Ez a "mítosz" német fogalom, a német-álgörög gondolatvilágában gyökerező. Valójában csak a németnek van "mítosza". Ne irigyeljük el tőle. Az "önfeláldozó magyar", aki az idegenért vérét adja, az igazi magyarságban még mint ideál se létezik. A magyar nem az idegenért adta vérét. Mikor az "európai kultúrát" védelmezte, csak azt védelmezte, ami az övé volt. A saját hazáját, a saját kereszténységét védelmezte. Mária Terézia idejében sem az idegen asszonyért akart meghalni, hanem a saját királyáért, pro rege nostro.

Éppily mondvacsinált a "lázadó magyar" mítosza. A magyar nem lázadó. A "lázadó magyar" éppen úgy csak azt védelmezte, ami az övé volt, mint az "önfeláldozó". A saját alkotmányát, a nemzet jogainak folytonosságát, magát a jogi állandóság elvét. Ezen az alapon akart és vélt állni, még mikor elkeseredésében túlment is. Lázadónak mindig csak ellenségei nevezték, ő maga soha sem nevezte így magát. Mikor királya ellen küzdött, inkább királyát tekintette lázadónak, mert az sértette meg a jogot, az elvet. Minden lázadása tulajdonképp sérelmi politika volt. Mindig jogért és elvért lázadott, szabadságán is jogait értette, s történelme nem egy példát mutat, mikor nem csak életének, hanem nemzete érdekeinek is, a közvetlen nemzeti haszonnak elébe tette az elvet, a jogot.

S ez volna hát az "elvtelen" magyar? Ez az a nép amelynek "léthelyzetéből következik" az elvtelenség?... S mégis egy szempontból csakugyan annak lehet őt mondani. Megértem, ha a németszabású nemzet jellemzés ilyen bélyeget ragaszt rá. Sokszor panaszkodnak a magyar paraszt különös "apátiájára" a politika iránt, aminél fogva tétlen tömegként lehet vele bánni. Ez a lényegében nem más, mint a magyar történelmi "elvtelenség". A magyart csak a saját jogai és szabadsága érdekli, és semmi más idegen "elvek". A körülötte röpködő jelszók közönyösen hagyják. A "misztikus presztízzsel fellépő frázisok" nem hatnak rá. A világnézeti élményt éppoly edzetten és flegmatikusan fogadja, mint minden más élményt. Az is inkább csak lelkét gazdagítja és látkörét tágítja, akár a világ látványai és eseményei. Kulturális hatás, melynek cselekvésbeni visszahatása se nem gyors, se nem erős. Mélyen és egyoldalúan valamely világnézeti áramlat uralma alá nem igen kerül a magyar. A változásban is állandóságot kereső ösztöne nem rokonszenvezik az "értékek átértékelésével". Ő tartós és változatlan értékeket ismer, s a változóra illő kétellyel tekint. Magyarsága és kereszténysége egymást erősítik ebben. A jog marad és az igazság mindig egy. A változások majd elmúlnak, különben is egymást kergetik és egymásnak mondanak ellent.

*

S mégis, a magyar nyílt szemű és nyílt szellemű nép. Kultúrája kilencszáz év óta együtt halad Európáéval. Nyíltsága mély életbeli és történelmi okok eredője. Már fajunk is nyílt faj, s az idegen egy évezreden át vendégszeretettel ölelte magába. Nyelvünk a legmásfajtább elemeket tudta befogadni anélkül hogy jellegét elvesztette volna. Országunk sokszínűsége, történetünk viszontagságai hozzászoktattak a benyomások folytonos záporához, az élmények váltakozásához. Ugyanezzel a nyíltsággal fogadjuk a szellemi élményt is. Irodalmunk egyik büszkesége a műfordítások sokasága és kitűnő volta. Jobban mondhatjuk, hogy szellemi kultúránk befogadó képessége nem kisebb például a németnél. Azzal a különbséggel, hogy a magyar nem billen úgy ki önmagából az idegen hatás alatt, mint a "vándor". Nincs szüksége erőszakos aktusra, hogy újból magára találjon.

A magyar szellem végig egységes, s mégis állandóan nyílt és megértő. Ezt a nyíltságot még a finitizmus felfedezője is elismeri. Holott nincs a finitizmusnak teljesebb cáfolata és ellentéte, mint ez a nyíltság. De paradox módon ami a "magyar finitizmus" jelszavában igaz és találó, az épp evvel a nyíltsággal függ össze. Aki sokat és sokfélét befogad vagy megért, az kevésbé fog kizárólagos hatása alá kerülni egynek és egyfélének. Kevésbé fog "fölülni" vagy "beugrani". Így jobban tud az maradni, ami. Bizonyos fölénnyel néz az idegenre s nem nyújtózik minduntalan a messzeségek és a "végtelen felé". Megmarad a maga kipróbált véges, de folyton gazdagodó világába. A magyar hagyta magán végigzúgni Európa szellemi áramait, jóhiszeműen és megértően. De a semmivel sem sodródott a végletekig. A rajongó aszkéta s a bogaras könyv-ember, Savonarola vagy Don Quijote, egyik sem magyar típus. Noha szent szerzetesek, jó lovagok és tudós humanisták voltak nálunk is. Ha a koráramlat nemzeti sajátságainknak kedvezett, vagy nemzeti jogaink védelmében segíthetett, mélyebben is engedtük magunkra hatni, mint például a reformációt. De semminek a magyar nem adta át magát soha annyira, hogy a maga jogáról és igazságáról elfeledkezett volna. Jó példa erre nézve Pázmány Péter, aki minden ellenreformációs buzgalma mellett is szükségesnek ítélet a protestáns Erdélyt, hogy "gallérunk alá ne pökjön" a német.

A magyar hát nem az eszmék és zászlók népe. Tudott küzdeni Európa változó eszméiért, de ezek nem hatották át annyira, hogy teljesen bennük és értük élt volna. Legfeljebb meghalt értük. Élni akkor is inkább csak azért élt ami az övé volt, a maga igazáért, magában s maga szerint. Ez okozza az elvtelenség látszatát. "Nincs nép mely ádázabb harcot folytatott volna elveiért, s ugyanakkor könnyebben adta volna föl elveit, mint a magyar"... Csakhogy amiért a magyar oly ádázul harcolt, igazában nem a század által fölvetett véletlen eszme, hanem a saját joga és igazsága. Vagy akár: délibábja. Minden eszme közömbös volt, ha ennek szempontjából közömbös volt. S ellenséges, ha evvel ellenkezett.

Nem a "fölülmaradás" hát vagy a "mindenre-okot-keresés" az amit pártoskodásra és elvei cserélgetésére bírta a magyart. Elv és eszme bizonnyal gyakran látszhatott csak keresett oknak, de belül, a tudat alatt, mély és hűséges ösztönök hevítették a harcot. Az idegennek persze mindez rejtelem volt, akár az "eszmét", akár a politikai realitást nézte. Ő nem láthatott mást, mint a mindenáron való fölülmaradás szenvedélyét, vagy az öncélú pártoskodás ürügykeresését. Egyébként, ahogy mondtam, a nemzetek önarcképei mind hasonlítanak. Az író, aki a magyarok pártoskodó elvtelenségéről panaszkodik, maga is hozzáteszi hogy a pártoskodás oly bűn, melyről minden nemzet vádolja magát. Én még azt is hozzátehetem, hogy joggal. Már maga ez az önvád is pártoskodás, hisz igazában nem magunkat vádoljuk, hanem egymást. A pártoskodás általános emberi tulajdonság. S mégis a magyar pártoskodás egészen különös valami, sajátos formákkal s jellegzetes motívumokkal.

Szenvedély és elkeseredés bizonnyal volt itt elég. De talán annál is jellemzőbb a sok megalkuvás és jogfenntartás, a "bujdosás" és "struccpolitika". A bujdosás már Salamon királlyal kezdődött, sőt annál is előbb, Szár László fiaival. Régi királyaink az örökösödési jog tisztázatlanságát sínylették.

Később a nemzet maga is úgy viselkedett, mint egy király, aki a balsorsban, birtokon kívül, vagy kényszerű szövetségekben fenntartja jogait. Megalkudtunk az idegen hatalommal, hogy megvédhessük az ország birtokát a pogány ellen. Másfelől szövetkeztünk a pogánnyal, hogy önállóságunk dacát megmentsük, a megalkuvás ellen. A pogány veszedelem régen megszűnt már, s a két párt még mindig létezett, különvált és harcolt. Mind a kettő jogokat és "fikciókat" őrzött, majdnem egyforma reménytelenséggel. Az egyik olykor a bujdosásba. A másik a miniszteri székbe.

A bujdosás természetes kockázata annak aki jogait sem elfeledni, sem érvényesíteni nem tudja. De csak történeti kockázat, s nem metafizikai szükségesség. Lehet, hogy a bujdosás a magyar élet romantikája. De tiszta romantika azt mondani, hogy a magyar a saját hazájában is bujdosó. Ez rossz lelkiismeretre vallana, pedig senki sem érzi annyira jogát, mint a magyar. Bizonyos hogy sok mindenben zavarta birtokát. Volt úgy hogy "nem lelé honját e hazában". De még mikor más uralkodott is rajta és országán, a magyar, az igazi birtokos öntudatával, képes volt megőrizni fölényét. Ilyenkor sem nélkülözte a nyugalmat sőt humort. A "passzív rezisztencia" igazi magyar életforma. Semmi köze a szláv türelemhez, vagy fanatizmushoz. A meggondoltság nem azonos a türelemmel. Ámbár a magyar kétségkívül türelmes nép; ahogy mondják, "az üngét is odaadja", legalább míg jussát nem érintik. Türelmes mert nem hajlamos a cselekvésre. Még lázadása sem annyira cselekvés, mint inkább ellenállás. De türelme nem a "birkák s szamarak erénye". A magyar türelem fölény s nem alázat.

*

"Poétikus nép vagyunk", mondja Illyés Gyula a Magyarok egyik lapján. Költők népe. S ebben a megállapításban nagyobb az igazság, mint az ötlet első hallatára gondolná az ember. Nemegyszer olvastam már a panaszt, többé-kevésbé nyílt és tudatos formában, hogy nemzetünk kicsiségéhez képest irodalmi kultúránk "túlméretezett", irodalmunk és művészetünk, ami alapjában egy és összetartozó valami, aránytalanul sok és túlságosan magas. Ez kicsit paradox, sőt nevetséges is, mint minden panasz amit éppúgy lehetne dicsekvésnek fogalmazni. Túlméretezett volt-e az athéni kultúra, mert csak egy számban kicsi népcsoport csinálta? Vagy talán a kultúra elterjedésének arányai szabják meg érdemességét? Kevesebb embernek kevesebb könyv dukál?... De maga a tény tagadhatatlan. A mi kicsiny és ismeretlen népünk feltűnően nagy s magas értékű irodalmat és művészetet hozott létre, amely nemcsak egyes csúcsjelenségeiben, de egészében is, hatalmas nemzetek teljesítményeivel kiállja a versenyt. Ezt lehetetlen nem látnom és éreznem, akármilyen mérséklettel iparkodtam is róla ítélkezni, éppen az idézett régi tanulmányban, az irodalomra nézve. Ma amikor a kultúra ereje és szellemisége egész Európában hanyatlani látszik, a tépett és megszegényedett magyar még mindig tartja irodalmának és művészetének színvonalát, mely semmivel sem áll a legjobb nyugati színvonalnál alacsonyabban. Különös jelenség, de nem érthetetlen. Népünk, ami nehézkes a cselekvésben, éppoly fogékony és gazdag a látásban. Sőt a két dolog mélyen összefügg, alapjában egy és ugyanaz. Nem cselekvő, hanem szemlélődő nép vagyunk. Egy évezreden át élünk már ebben a folytonos meglepetéseket kínáló országban, kitéve a magas nyugati kultúra rádiumsugárzásának. Szellemünk nyíltsága, befogadó képessége sokkal nagyobb mint mozgásunk szabadsága vagy lehetőségeink csábításai. A világ dolgaira bizonyos kétellyel és közönnyel tekintünk. S az az erő amit más népeknél levezet és elhasznál a cselekvés, nálunk a belső szemlélet gazdagságává alakul át, a lélek titkos gazdagságává. Ez a gazdagság látszólag haszontalanul halmozódik, nem igen jelentkezik, nem tesz szellemesebbé, sem ügyesebbé, inkább csak még jobban nehezíti a cselekvést, az életet. De néha, szerencsés körülmények között, s valami indítékok és alkalmak különös összejátszódása folytán egy-egy alkotásban fakad ki, mint a buggyanó forrás az átivódott földből, amelyre valahol a közelben egy másik alkotás felel. Az alkotások sora meg-megszakad, a viszonyok alig engedik ezt összefüggő kultúrává erősödni. A források vize nem egyszer elapad, elvész a homokban. Nem igen öntözik és táplálják a "nemzeti millióinak" lelkét. Alkotásaink nem hatnak szélesebb néprétegekre. S ki tudja, megmaradnak-e a jövőnek, az idők viharában? S eljutnak-e az idegenség távolaiba, hogy hírt vigyenek a magyar lélek gazdagságáról? De mégis megvannak, itt vannak, s a tény mégiscsak az hogy egy messziről jött, és "testvértelen", harcias és harcokban megtépett kis nemzet Európa egyik rejtett és zaklatott zugában a nagy nyugati kultúra hűséges letéteményesévé s önálló továbbfejlesztőjévé tudott válni.

*

Arra a pontra érkeztem, ahonnan a magyar élet egész dialektikája áttekinthető. Mert nincs igaza a metafizikusnak, aki szerint ez a sokrétű és jellegzetes magyar szellem nélkülözi a dialektikát, a termékenyítő ellentéteket. Semmiképpen sem áll hogy "problémátlan" volna a magyar lét. S nem elég itt csak a kínálkozó s köztudatban élő problémára gondolni, Nyugat és Kelet örök feleselésére közöttünk és bennünk.

Néz Nyúgatra, borus szemmel néz vissza Keletre
A magyar...

Ennél mélyebb dialektikus ellentétek is feszítik nemzeti lelkünket. Realisztikus, józan nép vagyunk, s ugyanakkor egy platonikus jogrend őrzői és eszméiben lakói. Harcos és a harcok "étoszában" megedzett nép, s nemzeti létünket mégis mindig a harcok feladása s a bölcs politikai megalkuvás által biztosítjuk és visszük tovább. Szellemünk szemlélődő, közömbös és kétellyel teli, s mindazon által igazi politikus nép a magyar! Lelkifurdalásig menő s a szenvedélyek s kitörésekre vezető vágy él benne a cselekvés iránt. Viszont a szemlélődő életformája s egész lelki szerkezete cselekvés helyett az alkotásra utalják.

Ennyi feszítő ellentét nem lehet meddő és terméktelen. A lélek belső ellentétei talán gyötrelmet jelentenek, de egyúttal életet is és mindig új lendülést a jövőbe. Az egyes magyar, a költő például, ki ezt a feszültséget nagy erővel átéli, gyötrelmesnek, sőt halálosnak érezheti a magyar levegőt, a gátolt cselekvések és kelletlen muszájok közt. Ady ugart és haláltót látott. A filozóf olykor visszhangozza a költő érzéseit és látomásait. Kivált ha valamely új nagy költő hatása alá kerül s nem alkalmazza korrektívumul az egész irodalomtörténetet. Így lettek Ady sötét hangulataiból újabb gondolkodóinknál nemzetkarakterológiai és történetfilozófiai megállapítások. Ezek félreismerik a magyar pesszimizmus igazi természetét. A költők és a nagy magyarok pesszimizmusa bizonnyal őszinte, de nem mint hit, hanem mint döbbenet. S ebben a kétségbeesésben titkos erő lázad. Ez a pesszimizmus nem a csüggedés ingoványa. Ez inkább az élet feszítő rugója, a nekifutó lejtő. A költészet izgatószere, mint Adynál. Vagy épp a cselekvésé, mint Széchenyinél.

Egyszóval magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. Ennyit remélni talán még nem "vétkes illúzió", a Szekfü Gyula féle szigorú értelemben sem. Külső dolgokban nem bízhatunk. Lehet hogy elkerül bennünket a "hatalom és dicsőség". A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul az első jött-ment nyers ereje előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát.

A magyar hivatást teljesíthet azzal is ha ragaszkodik ősi, nemes és termékeny lomhaságához. Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak s cselekedni valóban muszáj amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél. S jaj a magyarnak, ha egyszer egészen elveszíti öröklött nemzeti inerciáját, ezt a pompás és bölcs lomhaságot, mely ezer éven át megtartotta; ha átalakul s játékává züllik a megingott élet zavaros erőinek. Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak ha megőrzi nemzeti sajátságait s megmarad annak ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj és tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra.