Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Ibsen a világirodalom legmosolytalanabb írója. Drámáiban alig találni pillanatot, amelyben felvillanna az élet örömének napfénye, a zord ítéletek sötét erdejében alig nyílik világosabb, virággal behintett tisztás, a költő a szigorú bíró kemény magatartásában áll alakjai és sorsuk előtt. Az ő dolga nem a megértés és megbocsátás, hanem a tényekből és jellemekből levont kérlelhetetlen ítéletmondás. S amikor mint vígjátékban,
A vígjátékban is ítéletet mond, semmivel sem enyhébbet, mint a drámákban, csak éppen szatirikus formában mondja. Olyan karikatúrát rajzol, amelyen a ceruzát a felháborodás vezette. A demagógiát tette ki céltáblául s azt az embertípust, amely mindig otthon volt az emberek között a maga válogatatlan eszközeivel, kíméletet nem ismerő törtetésével: a stréber típusát. Ez van megszemélyesítve Stensgaard ügyvéd alakjában. Ibsennek nyilván volt alkalma találkozni vele fiatalabb korában, az élénk norvég politikai életben. A demagóg stréber nem ismer skrupulust, sem következetességet, nyilván nincs is neki állandó véleménye, csak nyers akarata az érvényesülésre. Bármikor kész, haszonból vagy sznobizmusból a mellé állni, akit tegnap még támadott, újra megtámadni, ha nem kapja meg tőle, amit várt, cserben hagyni híveit, akiket fellovalt. Stensgaard támadó beszédet mond a kisváros legnagyobb tekintélye, a derék Bratsberg kamarás ellen s mikor ez, félreértve beszédét, meghívja előkelő vendégei közé, egyszerre frontot változtat, a kamarás pártjára áll, a lányát is el akarja venni. Aztán a kamarás és lánya visszautasítják, mire ellenük fordul, támadást intéz ellenük a helyi zuglapban, képviselőségre törekszik, gazdag lány feleségre s célját el is érné, ha Lundestad képviselő intrikája és saját széllel bélelt ostobasága bele nem hajtaná a saját csapdájába.
Karikatúra ez, annyi méreggel van rajzolva, hogy már alig hasonlít modelljéhez és ezért nehéz elhinni és mulatni rajta. De Stensgaard együgyűsége, magatartásának és eszközeinek átlátszósága még hagyján. Mit szóljunk Bratsberg kamaráshoz, akit konzervatív, bölcs embernek akar bemutatni az író, holott olyan hallatlanul hiszékeny, hogy nem veszi észre az ügyvéd csalafintaságait, nem lát keresztül a legátlátszóbb dolgokon, amiken egy gyermek is keresztüllátna, ha csalódik, nem vonja le csalódása következményeit s újra hinni kezd. Néha nagyon okosakat mond és mégis azt kell hinni, együgyű. Ibsen szemmel láthatólag túllőtt a célon Stensgaard alakjában s ez megbosszulja magát Bratsberg alakján, sőt a többi alakokon is, akik nem sokkal hitelesebbek. A nagy jellemrajzoló, aki könyörtelen logikával építette fel cselekvényeit alakjainak jelleméből a drámákban, teljes önkénnyel dolgozik a vígjátékban. A műfajt értette félre, vagy önmagát?
A színháznak nehéz feladat vígjátéknak játszani ezt a darabot, valami kis derűt vinni bele. A Nemzeti Színház művészei nagy igyekezetükben túlzásba is mennek, a máskülönben nagyon hajlékony
*
Olvasták, kérem, Aldous Huxley regényét, a
A férfi jelleme beletetoválódik a nőbe, aki szereti - ezt az ötletet veti fel a fiatal színésznő az írandó új darab témájául s vőlegénye, az ifjú színpadi szerző meg is írja a darabot. A lelki tetoválás gondolata azonban továbbfejlődik benne: elkezd gyanakodni a színésznőre, most már feleségére, hogy ő előtte viszonya volt az angol attaséval, aki nászajándékul egy tetoválást ábrázoló képet küld nekik. Szellemes feladat volna ezt a párhuzamosságot tovább vinni a színdarab témája és szerzőjének sorsa között, de a szerző kitér ez elől, nyilván nagyon nehéznek találta a leckét. Átsiklatja a mesét az egyszerű féltékenységi vígjáték jártabb útjára. A fiatal férj gyanakszik, kutat, kínlódik szerelmével nemcsak az attasé játszott szerepet a szép művésznő életében, hanem a színész és a színpadi kiadó is. Az asszonyka tagad, hazudik, amíg lehet, közbeveti magát mind a három férfi, végül is mit tehet egy vígjátéki férj? Belenyugszik. Hiszen ami történt, a házasság előtt történt. Elég mulatságosan van fűzve a bonyodalom, néhány eredeti színpadi ötlet van benne.
*
Frederick Lonsdale
A Pesti Színházban játsszák ezt a darabot a Vígszínház színészei. Nekik rendszerint az ujjuk hegyében van az a szavakkal való labdajáték, amely az ilyen vígjátékoknak a lényege. Most azonban azt kellett éreznünk, mintha csappant kedvvel játszanának. Az előadás kissé langyos temperatúrában folyik, nincs meg benne a megszokott verve.
*
Szemmel látható, hogy az író valami eredetit, nagyon nehezen megvalósíthatót akart a forma dolgában: a realitást összehozni a meseszerűséggel. Két olyan hangot próbált összehangolni, amelyek egyenest ellentmondanak egymásnak. Merész formai gondolat ez, Tamási folyton küzd vele. A küzdelemben vesztes marad, de közben vannak pillanatok, amikor már-már győz. Mindig olyankor, amikor az ujja rátapint a népi húrra. Néhány székely paraszt-alakja, különösen a paraszt kocsmáros és fia egészen eleven, kivált az elején, élces, csavaros székely észjárásuk, beszédük odaidézi a színpadra a székely falu levegőjét. Jó az elkeseredett részeges kántor csaknem tragikus alakja és még egy-két paraszt alak. Az úri rendből való alakok, a plébános, a jegyző arca azonban kifejezéstelen. A párbeszédben néha észrevenni Tamási prédikáló hajlamát, de általában hangja elbájoló. Sajnos, ezt a speciálisan székely hangot nem tudják a színészek megszólaltatni, - nem a tájszólásra értem, hanem a beszéd módjára, az intonálására és hanghordozásra.
Ha az író küszködik a formával, a színésznek,
Reméljük, Tamási most megtanulta, hogy a színmű elsősorban építmény, jó alaprajz és belső logika kell hozzá. Ha ezt a tanulságot levonja, kitűnő színműírót üdvözölhetünk benne. S örömmel fogjuk üdvözölni.