Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 5. szám
Kuszva hegyre, dombra, mintha macska járna,
száll a földre barna föllegeknek árnya.
Szentmihály vidéke, Gaja-völgye, Ság,
mintha letörölné fáradt homlokát.
Hunyorint a Sárrét, szembe néz a nappal,
tisztuló legében fénylő bogarakkal -
zizegő bogárhad, apró szárnyaik
már az est zsibolygó függönyét szövik.
Mint hajdaa kezemből elsikamló harcsa,
huz a patak, szinte meglegyint a farka;
illan a vidám víz, - régi, hü barát
mosolyog s mutatja csilló fogsorát...
Pisla nyárban Gaja lágy vize, hol egykor
meztelen fürödtem - ó, vidám gyerekkor! -
minden ifju szinben ragyog énfelém,
egyedül én vagyok öregebb, csak én...
Mint hunyó nap Sághegy puha vánkosára,
tar fejem lehajtom én is nemsokára -
s egyfelől, mig arcom uj világa kél,
másfelől szeliden elborit az éj...