Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám · / · ŐRJÁRAT
"A magyar irodalom Ady óta a korábbi 'konzervatív'-'radikális' hasadásához egy újabb, szerintem sokkal mélyebb, főleg pedig veszedelmesebb hasadást kapott, amely áthidalhatatlan szakadékká vált az 'irodalmi költők és írók' és a 'népi írók és költők' között."
Ez a mondat ütötte meg szememet Bajcsy-Zsilinszky Endre cikkében, melyet a
"Irodalmi költő" alatt a kiváló cikkíró, ha jól értettem - Ady egy ifjúkori Kosztolányi bírálatából véve a szót - azokat a költőket és írókat érti, akik közömbösen állnak korukkal szemben s nem törődve nemzetük sorsával, a kor nagy kérdéseivel, valamint elefántcsonttoronyban élnek és írnak. Velük szembe állítja irodalmunk egész sor nagy szellemét Balassától a mai napig, "akik nem voltak irodalmi költők, hanem hol inkább a magyar népi, hol inkább a magyar nemzeti, hol egyszerre minkét nagy magyar közösségbe illeszkedve vagy gyökerezve folytatták az örök magyar teremtés munkáját."
Szívesen kipótolom Bajcsy-Zsilinszky felsorolását még egy sereg névvel, összes kiváló költőink és íróink nevével. Olyan költő tudniillik, aki ne nemzete nagy közösségébe illeszkedve vagy gyökerezve folytatná az alkotást, - nincs. Nincs, mert nem is lehet. Magánember sem lehet közömbös vagy érintetlen a közösségtől, amelyben él, költő, író még kevésbé lehet. Ez olyan, mintha afféle emberről szólnánk, aki érintetlen a levegőtől amelyben él. Ez olyan nyilvánvaló, hogy kár róla többet mondani. Elefántcsonttorony nincs, az elefántcsonttorony, melyben bizonyos fajta költők élnek és a világgal nem törődve dalolnak, mese, babona, képzelődés. A költő, akár akar, akár nem, benne él korában, nemzetében, az emberiségben és azok meghatározzák munkáját. Minden költészet egyéniség plusz kor, nemzet, emberiség.
Más kérdés, hogy ezek a tényezők hogyan nyilvánulnak egy költő művében. Mint mindenfajta emberek között, a költők között is vannak, akik nem szeretnek politizálni, és vannak, akiket szenvedélyesen érdekel a politika s mint költők költészetükkel is bele akarnak avatkozni. Az utóbbi kategóriában tartoznak a mieink közül Petőfi és Ady, az előbbiek közül - például Vörösmarty és Arany és számos más nagy magyar költői szellem. Ezeknek egyike sem írt olyan verseket, melyek beleszóltak volna koruk valamely aktuális politikai kérdésébe és ha mint jó állampolgárok beletartoztak valamely egykorú politikai pártba, nem csináltak annak verseikkel propagandát. Mondtak dalt, fenségeset, nem egyet, a hazáról és nemzetről, de nem aktuális politikai kérdésekről, hanem a nemzet örök eszményeiről, dicsőségéről, fájdalmáról és reményéről. És hogy a jelenkorról is szóljak Kosztolányi, aki szembeállította a "homo politicus" típusával a "homo aestheticust", - tessék csak lapozgatni gyűjteményes könyvében - szintén mondott egyet s mást a hazáról, a magyar nemzetről, a trianoni fájdalomról. Közömbös nemzete sorsa iránt ő sem tudott lenni, ahogy senki sem lehet.
Akár politizál a költő, akár nem, mértéke nem a politika, hanem a költészet. A költészetet nem lehet más mértékkel mérni, mint önmagával. Attól, hogy helyes, értékes, sőt lelkesedésre méltó politikai gondolatok vannak egy versben, még nem lesz belőle vers, ha nem költői lélek sugallta és nem költői művészet formálta. Ez olyan közhely, amelynek igazságát bizonyára Bajcsy-Zsilinszky is elismeri. Ha Kodolányi János darabjában, melynek alkalmából cikkét írta, nem volna más, mint az egyke hatásának kifejtése a nép életében, akkor bizonyára ő sem lelkesedne érte olyan nagyon, mert az egyke kárhozatosságát jobban ki lehet fejteni egy könyvben, röpiratban, cikksorozatban, politikai beszédben, mint színdarabban. De mert van benne ezenkívül egy többlet, ami az írói szemből jutott bele, ami által emberi alakok semmiből életre keltek benne, jelenetek a valóság szimbolikus képeivé alakultak, szavak, emberi test-meleggel röppentek fel - a darabnak hatása van az emberekre. A kritika feladata ezt a többletet keresni, ha nem találja, elégedetlenkedni, ha megtalálja, felmutatni, mértéket vagy hiányait megállapítani. Bajcsy-Zsilinszkyt, a politikust és Kodolányi, az író ragadta magával, arra neki bizonyára nem volt szüksége, hogy meggyőzze az egyke kártékonyságáról. Kodolányi darabjáról jelentek meg elismerő és kevésbé elismerő kritikák, de tudtommal egyik sem azért rótta meg, mert az egykéről, egy ma égető társadalmi kérdésről írt. Az írót bírálták, ki jobb, ki rosszabb indulattal. A kritikus, ha megérdemli e nevet, nem akarja az írót valami elképzelt elefántcsonttoronyba szorítani, de irodalmi művet irodalmi mértékkel mér akkor is, ha van benne politika, akkor is ha nincs. Az irodalomnak tudniillik autonómiája, sőt több szuverenitása van, saját, nem önkényesen kieszelt, hanem természetéből fakadó törvényeivel és mértékeivel.
És mit jelent az, hogy "népi költő"? Olyan költőt, aki a népből való, vagy sokat élet a nép között, erős, mély élményei vannak róla és ezeket írja meg. Ezért magáért különb költő, mint más, mint az, akinek kevés a népi élménye, mert keveset élt a nép között, más társadalmi osztályok körében élte életét? A származás véletlen döntené el a költő nagyságát? A "nép" ma divatban van, rengeteget beszélnek róla és nagyon keveset segítenek rajta. Tartozik a költő ezzel a divattal menni s ha nem teszi akkor viselni az irodalmi költő lekicsinylő címkéjét? Mi itt a
Nem hiszem el, hogy áthidalhatatlan szakadék van "irodalmi" és "népi" költők vagy írók között. Nem hiszem, hogy áthidalhatatlan szakadék van például Babits Mihály és Illyés Gyula között azért, mert Babits nem "népi", Illyés pedig "népi". Áthidalhatatlan szakadék csak rossz írók és jó írók között van. Ezt a szakadékot azonban nem kell, nem szabad és nem is lehet áthidalni.