Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám · / · FIGYELŐ

THURZÓ GÁBOR: ACHTUNG, EURÓPA!
Thomas Mann új tanulmányairól

Egyszer foglalkozni kellene azzal is, hogy mi él bennünk igazában egy íróból, a műve-e vagy a jelzője? A mű szétágazó akkor is, ha egységnek nézzük: ahogy könyvcímeket emlegetünk, vonásokat emlegetünk, egy írói arckép belső jegyeit. A jelző valahogyan összegezése a műnek, a kiszívott tanulságoknak, s akár találó, akár pedig rosszul, ferdén jellemezve ül az emlékezetben az író neve mellett, elválaszthatatlanul együtt él a művel. Thomas Mann jelzője az "apolitikus", amit feljegyzéseink önvallomása ragasztott hozzá, szorosabban talán a keresztnevénél is. Hogy igaz-e, az olvasóval együtt nem tévedett-e az író is, amikor pályája egyik fontos szakaszán Betrachtungen eines Unpolitischen-nek nevezte legszemélyesebb vallomásait, azt az dönti el, ha az egyes művekből vesszük ki jellemző vonásait. A Buddenbrooks a polgárral ismertetett meg, az emberrel a hagyományban és az emberrel a válaszút előtt; A Königliche Hoheit az ironikussal, a szellemmel támadóval; a Der Zauberberg a humanistával, aki emberi viszályok fölött a tiszta szellemet ismeri hatalomnak. Apolitikus, - helyes a szó, ha ismertük a Buddenbrooks egyetlen novella-hősbe szorított összegzését, Tonio Krögert, és helyes-e, ha ismertük Naphtát és Settembrinit? Thomas Mann politikája a politikátlanság, ez a paradoxon akkor világosodik csak meg belülről, mint a világító testek, ha azokat a finom hajszálcsöveket figyeljük, melyek művének egyes állomásaiból, hőseiből, a Buddenbrookokból, Tonio Krögerekből, Naphtákból, Tristanokból, Settembrinikből a napi élet mélyrétegeibe fúródnak. Thomas Mann a szellemi ember érzékenységével állt az időszerű világban, ez az érzékenység volt állásfoglalása, reagálása, és a politikától távol magyarázta a világ ügyét. Apolitikus volt hát, ami az akciótól való elzárkózást jelenti, és politikus, ha a politika a szellem forrásai felé való irányítást jelez.

Milyen sokáig megmaradt a jelkép mellett! Bibliai ciklusának csak egyik tanulsága József bukása testvéreinek kezén, a szellem eladatása a terror által, - minden más mélyebbre ágazik, minden más elvontabb tanulság. Első aktív cselekedet mostani új tanulmány-kötete, melyet az emigráció keserűségéből küld el, kemény szívvel, felháborodott lélekkel. Az apolitikus, a szellemi összefüggések síkján maradó Thomas Mann itt már látható, nagyon is eleven ellenfelekkel hadakozik: Németországgal, a bonni egyetem filozófiai fakultásának dékánjával, a spanyol polgárháborúval, az 1938-as ősz eseményeivel és embereivel. Nehéz ellenfelek, kényes kérdések. A támadásokban személyes gyötrelem van: mindaz, amit támad, neki magának ellenfele. Csak az embernek, aki él egy világban és élni akar a maga igazsága szerint? Nemcsak annak, a másiknak is, a filozófiával összegezőnek, aki ha saját magáról beszél, az eszméről beszél, mellyel összeforrott. Ne keressük most, melyik részen van az igazság, - figyeljük Thomas Mann igazságát, a veszedelmeket, amiket ő lát Európának nevez, de amit nem csak ő nevez annak.

Mindenek előtt: micsoda Thomas Mann Európája, amihez ezt a felkiáltást, ezt az óvó sikolyt küldi? A szellem demokráciája, a szellem tizennyolcadik századvége. Trikolórja a szabadság, egyenlőség, testvériség színeit mutatja, ha legegyszerűbben nézzük, a gyökét mindannak, ami Thomas Mann fogalmazásában árnyalatos, sokszínű értelmű. Egy hősi századforduló őrzi ideális alakban ezt az Európát: Goethe Weimarja, amely körül Németország is, Európa is, ennek az eszményi Weimarnak megnagyított, kiszélesített mása. "Hol jobb élni, Weimar körül-e, hol a kondás is olvas a nyája mellett, vagy Skutari körül, hol a basa sem olvas?" - Kazinczynak ez a sóhaja lobbantja legjellemzőbb fénybe ezt az eszmény-Weimart. Weimar, amely topográfiailag Európa szívében, időben a francia forradalom és a romantika között fekszik. Weimar egyszerre cél és eredmény. Thomas Mann Goethét idézi mottóul önmaga számára és ez a Goethe elasztikus programja Európának. Európának, amely elsősorban szellemi tartalom, s csak azután földrajzi keret. Miről kell szüntelenül, újra és újra beszélni? Goethe így fele:

Von jenem Mut, der früher oder später
Den Widerstand der stumpfen Welt besiegt,
Von jenem Glauben, der sich stets erhöhter
Bald kühn hervordrängt, bald geduldig schmiegt,
Damit das Gute wirke, wachse, fromme.
Damit der Tag dem Edlen endlich komme.

Egyetlen verssorba szorul össze mindaz, amit Thomas Mann ideálnak és célnak lát: damit das Gute wirke, wachse, fromme, - s ez a szellemi-politikai jó nem lehet más, mint valamennyiünk java. A jó: vágy és szándék; természetes tehát, hogy nem mindig ugyanaz. Thomas Mann államformát nevez meg, melyben mindenki vágya és szándéka szerint találja meg a maga életét, és amit a "maga élete" jelent, a maga javát. Ez a politikai-szellemi keret szerinte a köztársaság demokráciája, az egyének összességének legrugalmasabb kerete. Minden más érdeket képvisel csak, s akármilyen tisztes, önmagában véve jó lehet az az érdek, meg kell hogy hátráljon a független, szándékainak lényegében emelkedett szellem parancsa elől. Thomas Mann szerint az ő államformája miatt élet-keret az egyetlen, ami megvéd a tömeg elől, az egyéniség jogainak védelme az egyetlen, amely előbbre vihet. Ebben az államformában az egyetlen gondolatba számlálhatatlan egyéni gondolat torkollik bele. A szellem élete szüntelen mozgás, a szellem embere színvonalasan egyetlen politikát kell hogy űzzön: a lázadást a megállás ellen. A tömegek lázadásával szemben ez az egyén lázadása, a kötelező politikum, amelyen a szellemi ember literátor-volta eldől. Tömeg és egyén, - demagóg és literátor. Thomas Mann lázadása mögött megjelenik Babits literátorának árnyéka: "Dolgoztam: s mit értem el vele? Tárgyam a józan gondolkodás volt, Barátom s a nyelvek megoldása, melyek az ész kapui. Hívém, hogy nem chimaerai szándék, a megtévelyedetteket igazabb őt felé vezetni, s a bolondságnak elibe tükröt vetni: s hogy okosság ezért becsülettel állani a bornírt eleve-állítások minden Sturmjait, a halálveszedelmet s a hosszas börtön szenvedéseit". Kazinczy korán és a század első évtizedein átszűrve érkeznek ezek a szavak, - s Thomas Mann magatartása, vitakedve, keserűsége se más.

Új gondolkodás ez Thomas Mannál? Aki ismeri a Der Zauberberg-et, az ismerős, szilárd gondolatmenetre emlékezhet vissza. Az új csak a hang, - s most ez a hang a fontos. A vádlott mindig a ma totális állama, de a vádlottal szemben, úgy látszik, védeni kell a vádlót: a weimari Németországot. Thomas Mann ebben a védelemben nyomja meg legvastagabb fogásúra a tollat. Vessük egybe az új Németország megszületése előtt tartott előadásának pátoszát kötete új tanulmányainak pátoszával. Amikor Appell an die Vernunft címmel beszélt, a szellem embere volt kizárólagosan, aki égető ügyekhez, friss sérelmekhez nyúlt hozzá de mindig az eszme kötelező méltóságával. Emelkedett, de már forrósodó pátosz volt ez,- az izgalom frissebb napjába nyúlt vissza és Goethe meg Tolsztoj párhuzamát rajzolta vagy a Buddenbrooks születését mondta el. Ez a pátosz már az ügyében fenyegetett szellemi emberé, aki tudja a maga szellemi politikájának helyét a világban, de még nem ezt a politikát védi, hanem az ideált, a szellemet, amely legszabadabban egy szocialista demokráciában mozoghat. Az utalások hűvösek, szenvedelmükben is mértéktartóak, fegyvere Goethe, az örök fogalmazó és törvényadó. Die Höhe des Augenblicks című tanulmánya már Amerikában íródott. Pátosza keretében a thomas-manni pátosz, mondatai hűvösek, formájuk tiszta, áttetsző, - de iróniája nyomtalanul eltűnt, és éppen ez az irónia adott fanyar, sajátos ízt eddigi tanulmányainak. Az irónia helyén gyűlölet van, - gyűlölet, maga nevezi így, ő maga ismeri csak ezt a szót, ha Európáról beszél és nemcsak Németországról, hanem 1938 őszének európai hangulatáról is. Hideg fényben lobog minden mondata, akár szidalmaz, akár jósol. Úgy ömlik elvont fejtegetéseibe is a gyűlölet személyes indulatú, mértéktelen áradata, - Mass und Wert, egy előszó - mintha magával sodorná eddigi teljes írói attitűdjét. A gyűlöletnek ez a paroxizmusa már kétség. Ha behunyt szemmel magunk elé idézzük arcát egy-egy tanulmánya olvasta után, kettős arcélt látunk, úgy mint a Humboldt-fivérek híres kettős portréján: az övét és Heinrich Mannét. Gyűlölet az egyetlen védekezés a szellemi Európa lerombolása ellen, - hirdette Heinrich Mann vicceinek, akasztófa-humorú pamfletjének, a Hass-nak sorai között. Gyűlölet, gyűlölet, - ez a parancs a legnagyobb fordulat az új Thomas Mann-ban, ez az új szólam mutat meg kötetében egy másik arcot is. Démonikus villámfénybe borítja tanulmányait a gyűlölet, - aki ettől a fénytől megvakul pillanatokra, lehetetlen, hogy meg ne érezze: ez az elfogultság annak a tehetetlensége, aki maga is kétkedik már, - akkor is, ha elhallgatja, - hogy nem ingott-e meg a feltételeiben is az az építmény, amit a szellem embere múltja hagyományaiból tanult meg Európának nevezni? Nem ingott-e meg az, amit az idő, úgy látszik győztesen, már amúgy is detronizált.

Két Weimar képe merül fel Thomas Mann tanulmánykötetéből: a múlt Weimarja és a jövendőé. Az egyik megvolt, talán megvan ma is, a másik meg fog születni: a szellem független birodalma, amely a sebek behegedtén két erőszakot nem fog ismerni, - egyfelől az elhallgatást, másfelől a gyűlöletet. Így talán semmi nem állja el a láthatárt a művek elől azok között sem, akik más-más zászló alá gyülekeztek, de akiknek tudniuk kell, hogy a zászlók fölött független égbolt van, melyben mindenen túl megvan a lehetőség arra, hogy "a nemesek napja felvirradjon". Két szemlélet harcának megvannak a korlátai: Thomas Mann az Achtung, Európa!-ban bizonyára nem úgy harcolt, hogy a Lotte in Weimar írói cselekedete ne szolgálja jobban az új Weimart, mint a gyűlölet harcai a tanulmányok lapjain.