Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám

ELEK ARTÚR: PETRARCA ESTÉJE

A sokféle tudomány közül egyedül a régi korokéval foglalkoztam, mert a magam korával mindig annyira elégedetlen voltam, hogyha a kedveseimhez való szeretet nem húz hozzá, bármilyen korban inkább kívántam volna születni. Hogy ezt a magam korát elfelejtsem, lélekben más korokban igyekeztem élni.

Petrarcának az utókorhoz (Epistola ad posteros) címzett leveléből.

Aki dél felől közeledik vonaton Észak-Olaszország felől, Ferrarán túl tiszta időben váratlanul hegyek sorát látja a Pó menti sík tájékból felbukkanni. Messze földön egy gyűrődése nem látszik a talajnak, csak simára gyalult szántóföldet, amiket csatornák, gyümölcsfák sorai a fákra futatott szőlő vonalai barázdálnak. Ebben az alföldi végtelenségbe üti meg az elközömbösödött szemet az euganei hegyek foltja. A vasút csak a szélét súrolja a hegyi tájnak, belsejét még érintetlenül hagyta. Nem nagy kerületű dombos vidék ez és a távolabbi hegyvidékektől függetlenül, sziget módjára emelkedik ki a síkság tengeréből.

Földalatti hatalmak bukkantották ki belőle, azok a föld mélyében emésztő tüzek, amelyek a környék híres fürdőinek ásványvizeit is hevítik. Időtlen idők előtt egyszer csak kinyomakodtak a kemény kőzetű kúpjaik a puha földből és cukorsüvegek alakjában helyezkedtek el rajta. Az évezredek egyiknek másiknak lekoptatták a csúcsát, azoknak kúpja csonkán mered a tájékra, de legtöbbjük hegyesen szegzi testét a levegőégnek. Kemény trachit- és bazalttömegüket termékeny humusz fogta be, amelyben boldogan virul a virág és pirul a gyümölcs. Mindenfelé nagy termékenységet lát a közeledő. A fák között kifeszített szőlőfüzéreken érettre feketedett szőlőfürtök ringatóznak most, az olasz nyár végén, ami nekünk otthon őszelő. Még üde zöld a tájék: a gyep, a dúslombú sok fa.

Ezt a tájékot választotta nyugtalan élete végső megpihenő helyének Petrarca. Csodálatosan fejlett érzéke volt a természeti szép iránt. Még mint ifjú, mikor a bolognai egyetemről először tért haza szüleihez a dél-franciaországi Carpentrasba, ragyogva állott meg tekintete a kies Vaucluse táján és a bővizű Sourge folyó forrásán. Azt az idilliumi tájékot választotta később lakóhelyének. Házat építetett magának, benne halmozta föl kéziratos könyveit és szobáiban írta meg műveinek javarészét. Amikor nem olvasott, vagy nem írt, olyankor a falusi nép közé vegyült és megosztotta véle gondját-baját. De a legboldogabb akkor volt, ha egymagában élvezhette a természetet és a falu csöndességét. Meghatottan tett erről vallomást barátainak írt leveleiben. A zöld erdőben és a virágos réteken szeretett kóborolni, felkapaszkodni a hegytetőre és onnan nézni le a völgyekre és föl a magasságos égre. Tétlen kedvében a dombtetei cserjésekben szerette hallgatni a madarak énekét és a völgybeli bikák bőgését. Éjnek-idején örömest elbódorogott egymagában a hegyek között és a hold titokzatos bűbájában gyönyörködött és a pásztoroknak távolról hangzó danáját hallgatta. Bukolikus költeményeiben Solivagusnak, vagyis Egymagábanbolyongónak és Silviusnak, vagyis Erdőjárónak nevezi magát és meghitt barátai is így szólítják leveleikben.

A tizennegyedik század, amelynek Petrarca fia volt, még középkornak számít és abban a korban igen kevesek lehettek azok, akik olyan tudatosan tudták élvezni a természetet, mint Petrarca.

Élete nagy jelentőségű dátumának vallotta ő maga azt a napot, amelyen testvéröccsével, Gerardóval, megmászta a Mont Ventoux-t. 1336. április 26.-a volt az a nap. A Ventoux hegye csaknem kétezer méternyi magasan nyúlik ki a Provence sziklahegyei közül, és Petrarca idejében embertől, állattól elhagyott szikla vadon volt. Kora reggel vágott neki az útnak kíséretestől Petrarca, és a hold már magasan járt, amire visszaértek Malaucéne községébe, ahonnan útra keltek. Arról, hogy mit látott, milyen csodás panorámát a hegy csúcsáról és még inkább, hogy milyen érzések lepték meg oda fönn a magasban, maga számolt be egy terjedelmes latin nyelvű levelében barátjának és gyóntatójának, Dionigi da Borgo San Sepolcrónak. Elmondja benne, hogy találomra felütötte Szent Ágoston vallomásainak kis kötetét, amelyet mindenhová magával szokott vinni, és mintha a Gondviselés intézte volna, arra a helyre jutott benne, ahol Ágoston szemére veti az embereknek, hogy megbámulják a hegycsúcsokat, megcsodálják a tenger roppant hullámait, a folyamok széles áradását, az óceánok rengetegségét és a csillagok útját, csak önmagukra nem vetnek ügyet, csak a maguk belseje nem érdekli őket. A mondat szíven érintette Petrarcát. Mindössze harminckét éves volt, addigi élete gondtalanságban, az öröm és élvezet hajszolásában telt el. Kilenc évvel azelőtt pillantotta meg Szent Klára avignoni templomában először Lauráját és legszebb dalait már elpengette hozzá. Ott fönn, a hegytető magasán, ahonnan tekintete a Cévennek hegyláncán és a tengeren járt körbe és fölötte az égnek hűvös kékje ragyogott és körötte a világtól elszakadt élet csöndje hallgatott, megrendült lelkében feltámadt önmaga megismerésének vágya. Ellenállhatatlan vágyódás volt, amely végigkísérte azután egész életén. S ezt a nagy érzést is a természetnek köszönhette.

A természet volt leghívebb múzsája. Boccaccio följegyezte róla, hogy valósággal szerelmese volt a madárdalnak. De ő maga is szeretett és tudott danolni. A krónikaíró Filippo Villani szerint olyan zengő és édes volt a hangja, hogy az emberek be nem tudtak telni hallgatásával. Társaságban lantkísérettel szerette szonettjeit előadni. Fuvolán játszani is tudott. A zene és a dal egész életében nagy örömök forrása volt neki. Lantjáról még a végrendeletében sem feledkezett meg.

De az a Petrarca, aki az euganei hegyek között kereste a végső megnyugvás helyét, már régen túl volt az ifjúkor játékosságain. Elfáradt öregember volt, - hatvanéves - 1370-ben. Hogyan talált el az országútjától félreeső hegyvidékre, nem tudjuk. A szomszédos Padovában, mint az uralkodó Carrarák dédelgetett vendége élt és valaki megemlíthette neki, hogy a közelben milyen ritka természeti jelenség rejtőzik. Az euganei hegyvidékre jutni ma sem nagyon egyszerű feladat. A vasút elkerüli és a gépkocsi sem érzi magát otthon kezdetleges útjain. Petrarca idejében még sokkal körülményesebb lehetett a megközelítése. És az öregedő költő elnehezedett testével mégis végigjárta a tájat és megtalálta benne azt a zugot, amely talán legbájosabb része az egész hegyvidéknek.

Arqu a neve a kicsiny falunak, amelyben Petrarca életének utolsó hajlékát megépítette. Ma is olyan, aminő hatszáz évvel ezelőtt lehetett, csak talán megviseltebb. Ma is palotaszerűek a házai, de román ívű, vagy csúcsíves ablakai nagyrészt befalazva, vakon néznek az utcára. A közeli bányák köveiből összeragasztott falairól századok óta lekopott a borító vakolatnak még a nyoma is. Valamikor nagy és híres nemzettségek fészkeltek bennük, - ma a földnek szegény népe, nehéz munkában megtörődött emberek és asszonyok és rongyaikban hancúrozó gyermeksereg.

Hegyoldalon fölfelé húzódik a falu. Itt is, ott is igen régi építmények. Legalul egy vízgyűjtő medence, amelyet a hagyomány szerint Petrarca építtetett. Úgy is hívják: Petrarca kútjának. Zömök kőépítmény. Félkör alakú bejárónyílását vasrács rekeszti el. Nem messze tőle indul hegynek a falu főutcája és annak végében áll Petrarca háza. Már nem az eredeti alakjában áll, mert későbbi lakói egyet-mást megváltoztattak rajta, sőt bejárója elé loggiát tartó benyílót építettek a cinquecentóban, annak a századnak divatja és ízlése szerint valót. Néhány évvel ezelőtt azonban visszaadták a kis háznak az eredeti alakját. Befalazott csúcsíves ablakait kibontották, és minden egyéb toldalékot is eltávolítottak róla, mindössze a loggiás benyílót hagyták meg helyén. De az nincsen ártalmára az épületnek, szerencsésen hozzáízül a régi falakhoz és megvidámítja szellőjárta nyílásaival az épület trecentói komorságát.

Kőkerítés őrzi a házat és kicsiny kertre nyílik az utca felől az ajtó. Bájos és jól ápolt kert, benne minden, mi költőnek kell: fiatal babérfa és öreg borostyánfa. Olyan borostyán ez, amelyik fából hajt ki és bogyó alakú virágai vannak. Éppen most a nyári tó boldog melegében virágzik. A méhek rajával járnak reá. És pirosló gránátalmák, fejlett narancsnagyságúak, a zöld lomb között. A kertet valamikor Petrarca nevelte. Ő ültette el virágait és olajfáit. Szerető ápolója volt kertjének és büszke tudója kertművelés titkainak. Csakhogy az régen volt, a fák, amiket a költő keze simogatott, gyökerestől rég megtértek oda, ahová örökemlékű gazdájuk. Ami ma a kicsiny kertet ékesíti, mind új nemzedék, mind ifjúság.

Fölvidámodott szívvel nyit be a vándor a költő házába.

A ház készülő múzeum. A földszinti szobákban fényképek és gipszöntvények, meg üvegtárlók, a falakon képkeretek. Petrarca nem itt lakott, hanem az emeleten. Ott szerencsére mindent meghagytak a helyén, és semmi idegen holmit nem tettek a szobába. Csodaszerű jelenség, hogy hatszáz esztendő viszontagságai után, ennyire épen maradt Petrarca háza. A magyarázata, hogy állandóan laktak benne, mégpedig előkelő nemzetségek, akik jól tudták, hogy ki volt Petrarca és mivel tartoznak emlékének. Amit megváltoztattak a ház külsején és belsején azt nem volt nehéz eredeti alakjába visszaigazítani. Maga Petrarca, úgy látszik, készen kapta a házat, amely akkoriban kisebb volt mint ma. Ő utóbb toldalékokkal nagyobbította meg az épületet és attól lett az szabálytalan alakúvá. De Petrarcának helyre volt szüksége, mert vele lakott a házban Francesca leánya, urával, a milánói Francesca da Brossanóval és kettejük gyermekével, a kicsi Elettával.

Az emeletnek legnagyobb szobája, szinte terme, a loggiára nyíló háromnyílású ajtós helyiség. Még meg van, sőt aránylag épen van a helyén, a trecentóbeli rekeszes famennyezet. Azontúl minden későbbi időből való a szobában. A cinquecentóban festette a falakon fríz alakjában futó freskó képet a ház és a hozzá tartozó petrarcai kisbirtok akkori gazdája, Pietro Valdezocco. Az idő megsápasztott és álomszerű finomságúvá mosta össze a kép színeit. Petrarca dalaiból és Africa című hőskölteményéből vette freskóinak tárgyát az ismeretlen festő. Kékesen halk zöld hegyi tájakon allegóriás alakok imbolyognak; az egyik képnek elején víz gyűrűzik és egy emberi nagyságú fehér hattyú úszik rajta. Valamikor a többi szoba falait is freskó képek boríthatták, de már csak töredékeik látszanak. Az egyik szoba kőkandallója még épen áll eredeti helyén, de azt a ház későbbi gazdái rakatták, nem Petrarca. Kürtőinek külső burkán egy késő tizenhatodik századi festmény a könyökére támaszkodó, ruhátlan, Vénuszt ábrázolja a nyilas kis Ámorral, meg egy szatírszerű alakkal. Petrarcának is kedve telt volna ezekben a finom színösszhangzatú ábrázolásokban, mert tudjuk róla, hogy nagy kedvelője volt a festés művészetének, maga is rajzolgatott és szent Ágoston szájával elárulja a "Földi lét megvetéséről" szóló párbeszédes elmélkedésében, hogy fiatal korában egy nagy művész kezével megfestette Laurája képét. Írószobájában Giottónak Madonna-képe függött. A hagyomány szerint ennek a képnek napról-napra megújuló hatása alatt írta meg egyik gyönyörű költeményét a nyolcadik Chanzoné-t, amelynek minden versszaka a Szent Szűz nevével kezdődik, úgy, hogy mindannyiszor más jelzővel magasztalja a költő.

"Szépséges Szűz," - így kezdődik a költemény - akinek ruhája a Nap koronája a csillagok, - a legfőbb Napnak olyan kedve telt benned, hogy beléd rejté fényességét.

"Bölcs Szűz" - így kezdi a következő versszakot, - majd a "Tiszta Szüzet" invokálja a harmadikban, a "Minden malaszttal teljes Szent Szüzet", "A világon egyedülvaló és szépségében példa nélkül való Szüzet", az "Örök időkre fénylő és állhatatos Szüzet, a viharos tengernek csillagát, minden hűséges hajósember biztos kalauzát" a következőkben. És mikor kifogy a jelzőkből, egyenesen és kerülgetés nélkül fohászkodik föl a Madonnához:

Vergine, quante lagrime ho gi sparte, [*]
Quante lusinghe e quanti preghi indarno,
Pur per mia pena e per mio grave danno!
Da poi ch'i' nacqui in su la riva d'Arno,
Cercando or questa ed or quell'altra parte,
Non č stata mia vita altro ch'affanno.
Mortal bellezza, atti e parole m'hanno
Tutta ingombrata l'alma,
Non tardar, ch'i' son forse all' ultim'anno.
I di miei, piů correnti che saetta,
Fra miserie e peccati
Sonsen andati, e sol Morte n'aspetta.

A kandallós szoba volt Petrarcáék ebédlője. Egyik ajtónyílása fölött kései barokk cartouche keretez be egy körív alakú kis fülkét és alatta egy föliratos márványtáblácskát. A fülkében üveg alatt a költő kedves macskájának múmiája éli az öröklétet. Gazdája halála után Petrarca veje balzsamoztatta be tetemét az utókor számára. Az utókor meg is becsülte ezt az adományt. Mindabból, ami ingó holmi körülvette életében a költőt, úgy szólva semmi sem maradt meg, de megmaradt a kezdetlegesebb lelkek nagy épülésére kedvenc négylábú kortársának bebalzsamozott teste. Az az Antonio Quarengo nevű versfaragó is a kezdetlegesek közé tartozhatott, aki a márványtáblácskára vésett latin nyelvű epigrammákat költötte. Az egyikben Laura jelentőségéhez méri a macskáét, mert ha amaz - úgymond, - fölszította a költőben a lángelmét, a macska távol tartott tőle az egereket.

Nem éppen áhítatkeltő előkészítés arra, ami az alacsony ajtón túl következik. Petrarca írószobája nyílik belőle. Az a szoba, amelyben a költő és tudós könyvei között búvárkodott, amelyikben leveleit írta barátaihoz és olasz nyelvű költeményeit csiszolgatta. Amelyben az életről és a halálról elmélkedett, és kedves latin mesterei olvasgatta, a mindeneken túl szeretett Vergiliust és majd olyan nagyra tartott Cicerót.

Kicsiny a helyiség, inkább kamra mint szoba. A ház utolsó lakói ékítményes frízzel díszítették falait. De minden festés nagyon megkopott és a fríz alatt dísztelenül csupasz a fal. Amilyen szegényes a kis szoba, olyan gazdag is, mert az egyedüli a házban, amelyikben megmaradtak Petrarca bútordarabjai. Alacsony szekrény az egyik, a másik annál nevezetesebb darab, a költő széke. Már csak a faváza van meg: durván faragott összecsapható karosszék, a trecento rusztikus bútordarabja. Zömök tagjait, a kartámlákat és a hátat támasztó két vaskos deszkát bevésett geometriai ékítmények díszítik a falusi bútorok módjára: körzővel megrajzolt rózsák és közbül vésett hálós mustra. A háti támla felső deszkáját még három félhold töri át: nyilván kései kezek munkája. Ezen a széken nyugodott munka és pihenés közben az öreg költő elfáradt teste. Bár egykorú képe nem maradt ránk, régi kódexek miniált ábrái nyomán el tudjuk képzelni alakját. A carpentrasi könyvtár egy 1470-ben készült kódexe még a fiatal Petrarca profilját mutatja. Csinos ifjú lehetett, rajzos orrú, mosolygós arcú, nyalka ruházatú. Az öreg Petrarcáról is maradt ránk arckép, hacsak jó kései is. A párizsi Bibliothčque Nationale őrzi a költő egy latin nyelvű munkájának (De viris) tizenhatodik századi kéziratos kódexét és azon Petrarca arcképét. A középkori írástudók hagyományos viseletében ábrázolja a költőt: bő kámzsában, amely egész testét befedi és bojtszerű nyúlványban végződő csuklyában, amely fejét betakarja, még a fülét és homlokát is, és a profilba fordult arcból a szemen, orron, a szájon és állon túl alig mutat meg. valamit. Még későbbi keretű az az ismeretlen művész kezétől való mellszobra, melyet ugyanaz a Pietro Valdezocco állíttatott fel 1547-ben Petrarca arquái síremlékére, aki a Petrarca-ház nagytermének freskóit festette. Életszerű és kifejező a mellszobor, az élemedett, de még nem öreg költőt ábrázolja ugyanolyan fejviseletben, mint a párizsi miniatúra. Hegyesen végződő markáns orr szögellik ki a simára beretvált teli, hosszúkás arcból, amelyen még az izmok meg nem ereszkedtek s a bőr sem ernyedt el. Az elhaladt kort csak a homlokba mélyen bevésődött ráncok és a szemek alját körülárnyékoló karikák mutatják. Az összecsukott száj vonala még el nem erőtlenedett és akaraterő érzik az áll gömbölyű formáiban is.

Petrarca öregkora nem volt tehetetlen tespedés. Bár fiatalon tökéletesen működő látása meggyöngült idővel és hatvanéves korától fogva szemüvegre szorult, az olvasás végig megmaradt élete főfoglalkozásának és állandó gyönyörűségének. Vergiliust valamikor tulajdon kezével másolta és az a hártyára írott kódex egész életét végigkísérő társa volt. Egyszer ellopta valamelyik hűtlen cseléde és akkor tíz évig nélkülöznie kellett, végre megkerült és a költő boldogan jegyezte belé az ellopás és a visszakerülés napját. Egyéb dátumokat is a könyv margójára jegyzett: egyetlen fiának, azután barátainak halála napját, Lauráét is. Még agg korában is jegyezgetett belé: Servius-szal Vergilius commentátorával vitatkozott. A könyvet mindenekfölött szerette. A vándoréletben minden felől hordta haza az ókor klasszikusainak kézzel írott könyveit. Maga írja egyik levelében, hogy a könyv a világgal való eleven érintkezés volt számára magányosságában és úgy érezte magát könyvei között, mintha beszélni tudó barátai volnának. Középkori mérték szerint igen tekintélyes és értékes könyvtárát Velence városának szánta hálául a vendégszeretetért, amellyel a hatalmas köztársaság fogadta, és azért a palotáért, amelyet Velencétől ajándékul kapott. Hogy hogy nem, könyvei mégsem kerültek Szent Márk könyvtárába. Az utódok kezén szétszóródtak. Könyvei között gyakran virradt rá a reggel és egy időben ilyen keltezéssel indította el leveleit: "Írtam a komor éjszaka csöndjében", vagy "Kelt hajnalhasadtakor".

A múló évek egymás után magukkal vitték legkedvesebb barátait. Az öregember sorsa: az elfeledés és a magárahagyottság mégis elkerülte. Évei számának szaporodtával nőtt a híre is. Világra szólt az a hír. Tudtak róla minden országban, munkáit kézírású másolatokban mindenfelé olvasták, ahol írástudók éltek. Európa fejedelmei, a pápa és az olasz városok tirannusai ajándékokkal hódoltak neki. Francesco da Carrara kanonoki javadalommal és a hozzá való padovai palotával ajándékozta meg. Kicsiny családja meghittséggel vette körül. De az öregkor szomorú része az életnek. Hiába a hír, az ünneplés, a földi javak, valami elmúlt és az többé vissza nem jön, s hogy ez így van, arra nincsen vigasztalás. Az öreg Petrarca a vallásban és a filozófiában keresett megnyugvást. Még Avignonban fogott bele abba az írásba, amelyben leszámolt önmagával. Meun secretum-nak, "Én titkomnak" szerette volna címezni, de végül azt írta föléje címül, hogy: "A világ megvetéséről" (De contemptu mundi). Titkosírásnak szánta és senkinek meg nem mutatta, csak halála után lett ismertté. Valójában gyónás ez az írás. A költő sehogy sem leli nyugtát az életben. Keresi az okát, de nem találja. Gyóntatóhoz fordul és gyóntatójának Szent Ágostont választja. A vele való párbeszédben ellentmondás és beismerés, vitatkozás és megadás közben tárul felénk a költő belseje, mindaz amit hibájának ismer el önmaga is, amit szánva bán és amit magából kiszakítani még sem bír, mert úgy érzi, hogy lényege. Sok szó esik a hiúságról, a hír szomjazásáról, a földi dicsőség és a gazdagság vágyáról és ezekkel a földi indulatokkal szemben a lemondásról, a múlandóságról, a belső megtisztulásról és a gyógyító halálról. Szent Ágoston mondja egy helyütt a vergődő Franciscusnak:

- Valahányszor látod, hogy a tavasz virágai után a nyár vetése, a nyár forrósága után az egészséges ősz hűvössége, a szüret után a tél hava következik, ezt gondold magadban: Elmúlnak mind, de még gyakran visszatérnek: én azonban úgy megyek el, hogy vissza nem térek. Valahányszor napszálltakor nőni látod a hegyek árnyékát, ezt mond magadnak, mikor az élet menekülni akar, szétterebélyesedik a halál árnyéka. A nap ugyan visszatér holnapra, de ez az én napom, visszahozhatatlanul elveszett.

És ugyanitt idézi Ciceró Tusculánumaiból Aristotelesnek ezt a példázatát: - A Hypanis folyó európai partján ömlik a Pontusba. A Hypanis mellékén bizonyos apró állatok teremnek. Az életük egyetlen nap. Amelyik közülük napkeltekor hal meg, az mint ifjú múlik el, amelyikük délidőben mint meglett korú és amelyik késő este, mint elnyűtt agg. Hasonlítsd össze velük a mi egész életünket - nem éppen olyan rövid-e?

*

Petrarca arquái írószobájából ablak nyílik az euganei tájékra. Hányszor ülhetett ablaka előtt az öreg költő és nézhette az alkonyat színjátékát. Az öreg költő és nézhette az alkonyat színjátékát. Az öreg emberben a gyönyörködés is más érzés, mint a fiatalban. Híjával van annak a minden-egyébről-megfeledkezésnek, ami a fiatalokban olyan magától értetődő. Az öreg ember legteljesebb gyönyörűségét is átjárja annak a tudata, hogy a gyönyörűség érzése megállíthatatlan, miként az idő, amelyben születik és ki tudja, hogy reá nézve újra megszületik-e még? Egyben mégis előnyben van a gyönyörködő öreg a fiatallal szemben: abban, hogy a jelen minden pillanata emléket ébreszt föl benne, hosszú életének és régi múltjának boldog, vagy keserű pillanatait. Az öregember a jelenben múltját is éli és mindig újra éli olyankor, ha magánosság és csöndesség veszi körül.

Írószobája kis ablakából a világ legbájosabb tájára láthatott az öreg költő. A szemhatárt onnan két vulkáni eredetű hegy keretezi be. Az egyik a a Monte Cero, legömbölyödött végű kúp, a másika calaonei Monte Castello, igazi hegyes végű kúp. A két kúp között hegygerinc húzódik, annak közepéből egy kicsiny hegyi község vékony és magas tornya nyilallik a levegőbe. A két hegycsúcs oldaláról lágyan ömlik le a völgynek a fák és a rétek szívet pihentető üde zöldje. Az alkonyodó nap halovány sárgájában szinte láthatóvá válik a levegő. Finom párázat úszik benne és felfogja az égnek rávetődő kékségét. Az égnek kéke és benne az angyalok boldog serege összemosolyog a napfény sárgájával. Tündérek áttetszően fehér fátyolszövetei húzódnak át a levegőn, láthatatlan, hallhatatlan lélegzésből, a szív és a lélek elfoghatatlan hangjaiból szövődött zene.

És az öreg költő ajka megmozdul és rebegni kezd. Csak ő maga hallja, mit rebeg, mert hangtalanul mozog az ajak, mint a magukba feledkezett öreg embereké. A halhatatlan dalt morzsolja a tiszta, az üde, az édes vizekről, amelyekben szépséges tagjait mártogatta meg, az aki szemében az egyedül való nő volt:

Chiare, fresche e dolci acque
Ove le belle membra
Pose colei che sola a me par donna

És lassan, hangtalanul peregnek le ajkáról az édes dallamú strófák. A kedves a fa alatt pihen és a virágos gallyakról virágeső hull ölébe. És Laura alázatosan viseli dicsőségét és tűri, hogy elborítsa a virágzápor. Ez a dal valamikor az ő szívéből buggyant ki. És hány más dal, a vágyódásnak, az ámulásnak, a gyönyörködésnek és a kesergő bánkódásnak hány változatú szólama? Mivé lett a szív, amelyiknek valamikor ilyen volt az áradása? Akadozva ver most, alig dobog.

A bűvös csöndességet, mintha láthatatlan selyemfüggöny volna, most kicsit széjjel húzza valami. Egy csivogva szálló hang. Valahol egy madár köszönti a közeledő éjszakát. Az öreg költő fölemeli fejét és elmosolyodik.

- Ó, igen - dünnyögi - ti pacsirták, ti fülemilék, ti voltatok tanítóim. Tőletek tanultam meg, hogyan lehet égbe röpíteni azt ami a szívünkben muzsikál, és a hangot úgy megforgatni a napsugárban, hogy a színeiben játszó legyen. Kedves kicsi, tökéletlen mestereim. Utóbb, úgy e én lettem a tanítótok. Éneket modulálni, dalt megédesíteni, édességet megzamatosítani ti tanultatok én tőlem. Ti és a fiatalok, akik nyomomban növekedtek föl. Mint a méh a virágból, úgy szívták verseimből az édességet és szétvitték a világ négy tája felé és új édesség lett az ó édességből, új zamatú és új illatú.

A madárdal elhallgatott és a csöndesség függönye újra összehúzódott. De az öreg költőben az elszabadított muzsika most már meg nem állott. Összecsukott ajkai közül lassan pergett ifjú szívének dala, a vágyódtában boldog szerelemnek, az eget, a földet a nagy és kicsi dolgokat, a mindent megáldó szerelemnek örök éneke:

Benedetto sia 'l giorno e 'l mese e l'anno [*]
E la stagione e 'l tempo e l'ora e 'l punto
E 'l bel paese e 'l loco ov'io fui giunto
Da duo begli occhi, che legato m'hanno:
E benedetto il primo dolce affanno
Ch'i ebbi ad esser con Amor congiunto,
E l'arco e le saette ond'io fui punto,
E le piaghe ch'infin al cor mi vanno.
Benedette le voci tante ch'io,
Chiamando il nome di mia, Donna, ho sparte,
E i sospiri e le lagrime e 'l pensier mio,
Ch'č sol di lei, si ch'altra non v'ha parte.

1374 július tizenkilencedikének harmatos reggelén, mikor a Petrarca-ház lakói még álomba merülten nyugodtak, látogató nyitott be az agg költő szobájába. Lombardo da Serico volt, Petrarca barátja és arquái korszakában gyakori vendége. A kis szobában nagy volt a csöndesség. Közepén az asztal előtt Petrarca ült és a fejét a kinyitott Vergilius-kódexre hajtva aludt. Nem először történt, hogy így talált rá barátja, de először, hogy hangos köszöntésére Petrarca nem emelte fel fejét. Megdöbbenve ment közelebb hozzá Lombardo és megérintette barátja vállát. A lecsuklott fej arra sem mozdult. Akkor Lombardo magához ölelte öreg barátját és felemelte fejét. A szem, amely olyan gyönyörűeket tudott álmodni, hunyva volt és föl nem nyílt többé. De az élet még nem távozott végképpen az öreg költőből. Még pihegett és gyöngén, egyre elhalóbban dobogott a szíve. És akkor valami csodás dolgot észlelt Lombardo: a haldokló költő félig megnyílt két ajka közült fehér ködfátyol oldódzott ki és lassú lebegéssel az ég felé szállott.

Mikor nem sokkal azután Lombardo elbeszélte ezt barátjának, Filippo Villoninak, Firenze öreg krónikása úgy vélte, hogy csoda történt, és hogy a felszállott ködfátyol annak jele volt, hogy Petrarca egyenesen bejutott az üdvözült lelkek örök honába.

 

[*] Mennyi könnyet ontottam, ó Szűz, Mennyi hízelkedést és mennyi imádságot hasztalan, Csupán kínomra és nagy káromra! Amióta megszülettem az Arno partján, Hol erre, hol arra hányódtam, S az életem bánkódásnál nem volt egyéb. Halandó szépség, halandó tettek és szavak Torlaszolták el lelkemet. Szent és lelkes Szűz Ne késlekedjél, hisz talán utolsó évemet élem. Napjaim, nyílvesszőnél gyorsabb járásúak, Nyomorúság és bűnnek közepette Elfutnának és már csak a Halál vár reám.

[*] Áldott legyen az év, a hó s a nap, Az óra és a perc is légyen áldott, S a hely s az ország, ahol láttalak, Mikor szívemre raktad ezt a láncot! Áldott az első, kínos pillanat, Amelyben Ámor rajtam bosszút állott, Áldott az íj és a mérgezett nyilak S a seb, amelytől nyugtot nem találok! Áldott a hang, amellyel, én Madonnám Dicső neved már annyiszor kimondám! S a könny s a sóhaj, érted mely eped, S amely dicsőjt, minden papírdarabka! És áldott lelkem minden gondolatja, Hisz téged illet - mind csak tégedet!
(Radó Antal fordítása.)