Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám
Nem volt nagyon hideg ezerkilencszáz-huszonegy novemberében, - nyirkos, hályogos ősz. Itt Fürjesen későn sárgultak a levelek; már jó mélyen a román időkben jártunk. Az október nemrégiben még elképesztően szép, megkergültek a kőrisfák, szemérmetlen tarkán vetkőztek: rozsdaszínben, vörösbarnán, mint az alvadt vér; sárgán, mint a kénrudacska, amellyel a körtebefőttet füstölik, és egy beteg, világos zölddel, - gondolj a rézgálicra a festékesbolt ajtajában. Kertünk alján volt, egy ilyen kőrisfasor: mint az orgona sípjai, más-más hangban sárgultak. De az erdőt is kikezdte a kőris, itt is, ott is kidugta rikító kontyát a tölgyek finom őszi barnájából. A kaszáló egyik napról a másikra lila lett, rengeteg egyforma kikerics lepte el, mint egy intézet apró növendékei év eleji kiránduláson. Szép román neve van ennek a különös, telt, gyerekhúsú virágnak. Elfelejtettem. Azóta is töröm rajta a fejem...
Azután hirtelen eltűnt a sok szín, olyan szomorú lett az erdő, mint egy fürdőhely télen. Iván még kijárt cserkészni, de ritkán lőtt valamit. Messziről meglátta az őz.
Négyen voltunk; Ketter Kálmánnal, a festővel és Bercivel, a csodálatos baráttal. Házasságunk második évében hívta meg őket Iván, már hónapokat töltöttek nálunk. Esténként sokáig fennültünk a nagyszalon magaslábú asztala körül, a zöldleveles majolika függőlámpa alatt, amelyet olyan csúnyának találtam, de nem cserélhettem ki, mert Fürjeshez tartozott. Széles, kerek kalapja alól sárga petróleum-fényből sátrat borított fölénk.
Kálmán cipőjéről ilyenkor pergett le a sár, amit az agyagos hegyoldalakról hozott haza, amikor tájakat keresett gauguin-i nosztalgiáihoz. Egész kis virágágyásra való gyűlt össze a széke előtt. Hiába szidtam: "Kálmán, miért nem törli le a lábát, mielőtt bejön? Nem látja a vaskecskét balra, a lépcső mellett?"- zavartan mosolygott. Sötétkék, gondosan vasalt, de jócskán fényes öltönyével afféle járdáról sarjadt ember volt: tőrbe csalta minden pocsolya, megtréfálta a lucsakos rét. A mi szilaj vadonunk nem szenvedhette őt, térdig belepte szürkén száradó nedvével, mintha fehér vérsejtjeit küldte volna ellene.
Ilyennek láttuk akkoriban Kálmánt és nem sokra becsültük tudományát. Bennünk az erdő, a rétek, a Vále Lupe zizegő csöndje, a Tre Lemne csúcsának esti vörössége böcklini álmokat idézett: kövérkés egyszarvút képzeltünk a hígzöld domboldal elé és fehér szarvast a rejtelmes tisztásra.
Elmondom azt is, milyen volt Berci... Ütődött, szőrös emberke. És a mélabúsan csúnya külső mögött sűrű, édes jóság, megkocsonyásodott érzelmes műdalok. Amiről álmodott: copfos intézeti lányok vasárnapi éneke az Angol Kisasszonyok pesti zárdájában. Hosszú hajam volt akkoriban és ha nem is illett már hozzám, néha még leeresztve viseltem, - Berci nagy, tág, ölelő mozdulattal úgy rajongott a tizenhat évesekért, hogy én állottam az élükön. Ő volt az egyetlen a házban, akinek arra is tellett gondja: van-e petróleum a bádogkannában, elküldtük-e idejében az adófellebbezést. Bevásárlásainkat végezte, súrolókefét és mosószódát hozott a városból, bizalmas piperecikkeimet. Este zongorához ült és elérzékenyedett. Soha máskép nem neveztem, mint vezetéknevén: Babusek! Idült önváddal, torz kárörömmel napjában harmincszor is elcsattantottam hátán a nevét. Nem éreztem meg az ütést.
Ilyen udvartarással éltünk Fürjesen: házi piktorral és számadó kulcsárral. Esténként pedig az akácméz-fényesőt pergető lámpa alatt terveztük, hogyan építjük át a kastélyt.
Iván előtt a papír. Kockás ívek. Kálmán legféltettebb sárga Kohinoorját koptatja. Kálmán a művész, Berci a mérnök, Mégis Iváné a ceruza. A dilettánsok közül való volt, nagyvonalú, szemfényvesztő, elbűvölő; megcáfolhatatlanul élt a hit a családban: Iván jobban csinálna mindent, ha csinálná... De ő ritkán kockáztatta jó hírét. Ha mégis kezébe vette a ceruzát, elnémult körülötte minden bírálat.
- A bal sarokra négyszögletes bástya, onnan árkádsor fut végig a déli oldalon. Mit szóltok hozzá?...
Vitatkozunk. Én szorosan Iván mellett ülök, a szék karfáján; mindig inkább a véremmel, mint az eszemmel értettem. Bal karom a támlát öleli, kissé úgy hajlom hozzá, mintha őrizném. Ismerem. Sohase tudhatom, mikor kel fel és hagyja ott örökre, amit megkezdett. Kálmán is felbukkan néha külön tengere mélyéből, elkap egy-egy szót, egy kapuívről beszél, egy barokk homlokzat fény és árnyjátékát magyarázza, szép hangzású francia kastélyok nevét morzsolgatja magában a vacsoráról elcsent mogyorószemek mellé. Ha nem értjük, az sem baj... Akár álmában beszélne. Berci bólogat. Ha ellentmondok Kálmánnak, nekem ad igazat és végül mindig Ivánnak helyesel... Mert Iván úgy zsarolja a dicséretet, mint gyerek a kényeztetést.
Beleforrósodunk a tervezgetésbe. Ki mit ismer, képről vagy valóságban, - felvonultatja... A fricsi kastély párkányát említjük, meg a haarlemi kapu nyolcszögű tornyát, a rheimsi székesegyház vízköpő szörnyeit, olasz parasztházak rézüstös, nyitott tűzhelyeit, vasveretű, tömzsi tölgyfa ajtókat, pácolt burkolatokat, egy kétszer-tekergő barokk lépcsőfeljáratot, olyant, mint a sárkány teste. Sanssouci kínai grottájának figuráit... Úgy építünk, mint az erdei darazsak, sejtet sejtre. Vagy mint álomban a képzelet: a legtávolibb emlékeket hordjuk egymásra, és mégis szép ez az amorf kristályhegy, a félöntudat laza világításában.
Istenem, ha megvalósult volna ez a terv!... Valami csoda erejéből... El sem bírta volna a fürjesi hegy!
Maga a kastély, amelyre tornyokat hordtunk: háznak sem nagy. Bánáti szokás szerint a hegyoldalon térdel. A kert krimzonos rácsos kapuja felől behajtó vendégét, miután megkerülte a széles, gyepes rondót, vadszőlős verandával, derűs, alacsony homlokkal fogadja. De ha mögéje kerülsz oldalt lejt a talaj és házunk hátul kettős ablaksorral néz le a falura. Sötétzöld vadszőlőszoknyát visel derékig; széles, tekintélyét, mint egy vidéki gazdaasszony. Ha akarod, kellő távlatból: akár kastély is... Az alsó ablaksor szobái félig a földben kuksolnak, a ritkán használt vendégszobák ezek, s itt a kőkockás hosszú ebédlő. De méteres falak és alacsony bolthajtás... Hogy szerettem ezeket a szobákat!... És a ház mögött hirtelen mélybe zuhan a kert, teknőszerű völgybe fut, télen jégkéreg borítja ezt a rétet, nyáron tenyérnyi margaréták bújócskáznak az embermagasságú fűben. És néhány örökké panaszkodó ősz nyárfa, négyen is alig érjük körül törzsüket. Ha a nyárfák alól nézed a házat: magas talapzaton vág bele a felhőkbe.
Kedves, öreg ház. Még nagy is kettőnknek... És ha egyszerű is, családfői méltósággal őrködik a falu két sornyi nádfedelén.
De hát minek kicifrázni, átépíteni?
Mert megcsúszott. Az elülső fala. Ott, ahol nincs alápincézve, a polgári oldalán. Megindult alatta a föld.
Furcsa ez a bánáti föld. Egy napi járásra sehol szemernyi kavics. Ha kutat ásol csak agyag és homok, és megint agyag, nem vájhatsz oly mélyre, hogy sziklára bukkanj. Maga a ház is, a kastély - ezt elfelejtettem megmondani - vályogból épült, de idők folyamán olyan keményre száradt, mint a szikla, falfúró nélkül szeget sem ütsz belé. Eggyé lett a heggyel, amelyen áll. Érted, milyen szép? Mintha a hegyből nőtt volna ki. És minden sarka Iván emlékeit meséli, nélküle Iván is csonka volna. Különös szoros vérkeringés volt a ház és a táj, Iván és Fürjes között.
Néhány hete vettük észre a fenyegető intést, az alig látható, töredezett vonalat. De a legutóbbi eső már kitágította a rést, Iván botjával tapogatja. Tudod mit jelent ez? Hogy a ház menthetetlen. Elfáradt a hegy, megindult, hogy belefeküdjék a völgybe. Ilyen a fürjesi föld: gyorsan fáradó, a lehelete is fáraszt; három nemzedék után mindig gazdát cserélt. Valamikor őserdő nyúlt itt le egészen Temesvárig. Iván apja irtotta ki, hogy búzát vessen a helyébe. Levetkőztette a gömbölyded dombokat, nem maradt többé ami óvja őket. Az eső mosta, vájta, lazította, a búza szívta erejüket, - és elindult a hegy szomjasan, fásultan a haragoszöld kaszáló felé.
Talán útját álljuk a földindulásnak, ha ismét erdőt ültetünk a lejtőkre. De ahhoz évek kellettek volna, idő, béke. És csak perceink vannak, végperceink. Ha idecsődítenénk az egész falut napszámba, földmunkára, hogy megtámasszák a megrendült házat!... Amúgy is settenkednek a portánk körül. A szomszéd határban már osztják a földet, mifelénk sem beszélnek egyébről. Múlt hónapban összegyűltek a községházán, Iván is lement közébük, s akkor nagylelkűen és hangosan nem kellett a miénk, elég volt a zsidóé is. De azóta hazaérkeztek az amerikaiak. Civilruhás és sok beszédű emberek. Ezek nem csókoltak kezet Ivánnak, és nem kapkodtak a ruhám széle felé, hogy ajkukkal érintsék. A kancsal Juon Negreu, a leggazdagabb, felhozta lányát szolgálni hozzánk. Egy hét múlva Negreu ajánlatot tett: megveszi a Vále Szomejt, az "álom völgyét", a legdúsabb rétet az ideges patakkal és sárga liliomokkal olcsón. - "Amúgy is elveszik!" - mondta. Miért ne legyen az övé?... És fűtötte a falu étvágyát a jó vétel kedvéért. Erről kérték, amarról osztották... Nincs többé Fürjesen maradásunk: a föld sovány, messze a vasút, s Iván nem az az ember aki robotolni tudna.
De mintha a ház nem akarná, hogy más költözzék belé. Összedől, csak a távozásunkat várja. A toporováczi forrás is kiapadt hirtelen, mióta a közelben elszántották a mienkből. Az őszi illatokkal halálos szomorúság fagyott reggelenként a ragaszkodó földhöz. Szomorkodó nagy búcsúzások voltak a napjaink. De ne hidd, hogy beszéltünk erről, hogy tervezgettük későbbi életünket. A múltról beszéltünk mindig, a szép időkről, amikor még nyüzsgött a ház vendégtől, s az istállóban hét-nyolc nyerges állt. Dicsértük Fürjes szépségét, mint beteg lányát az anya. Itt termett a legjobb gyümölcs, itt fejték a legsűrűbb tejet, az egész megyében csak itt maradt meg a fenyő, földet seprő bozontos ágakkal, másutt nem tűrte a bánáti föld. És minden fára, bokorra egy-egy emléket aggatunk. Olyan csillogó volt ez a Fürjes, mint egy karácsonyfa. Esténként a jövőjét terveztük, esztelen pazarul, mert már nem hittünk benne... Átépítettük a kastélyt.
Zászlótlengető tornyokkal, függőkertekkel és vízesésekkel, márványszobrokkal a virágos bokrok között... A nagy rondó közepén szökőkút, vizet okádó delfinek és hancúrozó hablányok. A ház mögött, ahol a lejtő szélén két nagy orgonabokor kínálkozott elő színfalként: félkerek kőszínpad. Csodás kerti ünnepélyek... S a hegyoldal közepén fehér márványlépcső csorog lefelé. Leng hosszúkás medence csillog aranyhalakkal, mellette rózsaszín márványpadok.
Ketter Kálmán, a festő, aki sohasem vett részt teljesen tervezgetéseinkben, esténként, vetkőzés közben bizonyára a fejét csóválta és ilyesmit mormoghatott: "Ahelyett, hogy két kézzel túrnánk a földet, megtámasztanák a falakat és rendbe hoznák a csengőzsinórt, éjszakákat eltöltenek zagyva képzelődésekkel... Bűn, felelőtlenség! Megérdemlik!" - Pedig megérthetett volna minket... Ő sem volt sokkal józanabb nálunk. Azt a sárgát kereste, amely sárgább a liliomok színénél, azt a vöröset, amely lángolóbb, mint a kánák a nagy rondó közepén. Mi nem értettük a tájképeit, amelyek nem hasonlítottak a fürjesi határhoz; túlharsogták a hegyek rózsaszínjét, a hajnali dér gyöngyös ragyogását... Olyan rózsaszín-kék harmóniákat azóta sem láttam, amióta eljöttem Fürjesről.
A nagykalapú lámpa fényes kast borított az asztal fölött összebúvó fejekre. A szemközti falak már sötétbe vesztek, nem látszott a karvalyarcú ős, a vagyonszerző, aki megvette Fürjest, a falak foltos mintája sem, a szoba túlsó felén álló bútorok is beleolvadtak a sötétségbe. A veranda az éjszakába zuhant vadszőlős függönyével és itt-ott tátongó ablakkereteivel; odakerült melléje a falu is, ahol rólunk suttogtak, a messzi Temesvár, amely idelátszott a szilvásból derűs időben, új, rizsporos korzójával. Sötét, egyszínű, feketeség volt körülöttünk a világ. És csak mi négyen ültünk az asztal körül a lámpa fényében, mintha kivilágított léghajón szállnánk az űrben. Kiszakadtunk az időből...
Kiszakadtunk valami jobb korba: a múltba vagy egy képzelt jövőbe. És sok pénzünk volt, számlálhatatlanul sok. Nem volt ez nehezebben elképzelhető, mint a valóság: hiszen "megduzzadtak a folyók és a hegyek felé folytak", valahogy dagadt, sistergett a mélyebb völgy, a román sor, áradt és napról-napra hangoskodott, dermed csendbe merevítette a magasabb magyar falut, földjeinket mosta, méregette kaszálóinkat, már-már a kertbe is becsapott. Az esték már hűvösek voltak, fáztunk a vacsora előtti órákban, s most a kályha melege s a lámpa langyos petróleumszaga leolvasztotta rólunk szorongásainkat. Rajzoltunk, terveztünk, beszőttük szép emlékeinket a legkedvesebb tájba. Valami üres-üres térben mozogtunk, megrészegedtünk. És minél későbbre járt, annál hígabb lett körülöttünk a világ.
Kálmán elaludt. Feje hátracsuklott a szék karfáján, belelógatta az üres sötétségbe. Nem láttuk csodálkozásra rándult szemöldökét, amely néha visszazökkentett a jelenbe. A lámpa pöfékelt, hosszan ásított.
- Csavarja fel a lángot, - szóltam Bercinek, mintha én volnék a kapitány. - Tudja, hogy ez a maga dolga!
Rossz petróleumot árultak akkoriban. Berci a tűzre is tett, - az ócska kályhában felágaskodtak a lángok. A kályhának is rossz volt. És eltűnt az utolsó hasáb is, nedves folt maradt utána a padlón: megizzadt halálfélelmében.
Hűlt a szoba és halkult a fény. Már a szembenülők arcára is szürke háló ereszkedett. A sötétben megerősödtek a hangok, szinte gazdátlanul feszítették a homályt. Lábunk megmerevedett, áthűlt, elzsibbadt, - mintha nem is tartoznék hozzánk. Volt egy pillanat, amikor azt hittem: a sírból beszélgetünk.
Akkor lassan szedelődzködni kezdtünk. A lámpa magától kimúlt, Kálmánt felráztuk. Az ajtóban búcsúzkodtunk, megbeszéltük a holnapi napot. Már indult is mindenki a szobája felé, de Jenő egy pillanatra visszatartott:
- Fiúk, - mondta harsányan, hangosan - ha arra ébredtek, hogy becsorog a takarótokra az eső, húzzátok el helyéről az ágyat! S ha ez sem használ, nyitva a padlás ajtaja. Elő a kádakkal!...
Hetyke gaszkonyiáda volt. Azt hiszem, hogy önmagának is tetszett ebben a cyranói szerepben. Egy strófát füttyentett és becsapta az ajtót maga mögött.
Botorkálva, tapogatózva követtük a sötétben. Alig találtuk az utat. Olyan volt, mintha megvillantotta volna a szakadékot. De azt is éreztem: ő tart minket a mélység fölött.
Elalvás előtt arra gondoltam: almazöld bőrrel vagy aranymintás mályvaszínű selyemmel kárpitoztassam be a szobám falát?
Sokáig azt hittem, Ivánt szeretem Fürjesben is. Aztán jöttek idők, amikor lassan átbillent a mérleg Fürjes felé. Akkoriban volt ez, amikor már nagyon éreztük a közeli búcsú szorítását. Talán már sejtettem is: mi minden szakad ki belőlem Fürjessel. Iván is... De ez sokkal később jött...
Még nem beszéltem róla... Kissé libegve járt, merev felsőtesttel, mint a hegyilakók asszonyai, akik fejükön hordott rőzsekötegekkel tanulják meg a királynők járását. Sovány volt, szikár, de szívós és könnyű; játékban, ugrásban lovon szinte csontatlanul nyúlt a teste; hirtelen lendületű volt, mint az őz, fáradhatatlan, mint a magasban egyhelyben lebegő sólyom; valahogy rokonabb ezekkel, mint a sarat gyúró, nehézkes Kálmánnal. A környezet pillanatok alatt hozzásimult, ő aztán kilépett belőle s a rivalda elé állt, - úgy vált ki mindig a világból, mintha színpadon állna. A tapsnak élt közöttünk is, az erdőben is. A vaddal versengett, minékünk játszott. És Fürjesnek is két arca volt: az egyik, amikor Iván állt mellettem, előttem ment az erdőben, fölém hajolt az asztalnál, forró, száraz tenyerét a tarkómon tartotta, hogy átmelegítse fáradtabb véremet. S ha ő akarta: a rög átváltozott nyúllá, madárszólamokra tisztult az erdő zsivaja, délibáb, rezgés lett a távoli ködből. És ha Iván kilépett a tájból, azonnal elsötétedett minden szín. De elmondom azt a napot, amikor először lazult meg valami közöttünk is...
November tizenkilencedike volt. Jól emlékszem minden percére. A névnapom...
Későn ébredtem. Az iszapos, ködös reggel kívül rekedt szobám öblös ablakán. Tíz óra lehetett. Iván ágya üres. Hajnali cserkészésre ment és Pistát is kivitte fegyverhordozónak. A lányok morogtak ilyenkor, súlyossá vált a kezük: - ők végezzék az inas munkáját, amíg az vadászik? Seprőjük döngött-dohogott a szomszéd szobák ajtaján. Szemlesütve kerültem őket, számoltam visszamaradt bérüket. Az ablakhoz léptem: a konyha táján Széll János, a kovács várakozott. A ház felé kémlelt. Pénzért jött. Már a múlt héten is próbálkozott, persze hiába. Megszokhatatlanul fojtogatott minden adósságunk...
Mintha körülzártak volna egy ostromlott várban: rosszkedv leselkedett a kijáratoknál. Maga a szoba is sebeit mutatta: hibás padlódeszkát, törött tükörsarkot, rongyos székhuzatot. Úgy szöktem ki, hogy a puszta életemet mentettem. A régi piros kötöttkabátot kaptam magamra, a leánykorit, amelynek szakadt zsebét Berci elkérte. Ma sem tudom, mit csinált vele, talán lepréselte... Lánykorom biztonságához bújtam vissza a kabátba, azt hittem, láthatatlanná tesz.
Sikerült. Lopva elkerültem a konyha tájékát, a zöldségeskert felé kanyarodtam. Az ágyások között Traján, a karikalábú púpos tekintetű kertész motozott. Valamit keresgélt, időnként lehajolt. Öreg répát húzott ki a földből, néhány babszemet csipegetett össze, a maguk déli fazeka számára, - hetek óta a közelünkbe sem jött. Akadt volna ugyan dolog bőven a kastély körül is: a szárazlevél dombba gyűlt helyenként, az eső kiárkolta az utakat... De úgy éreztem: a ködöt kellene felemelnem, hogy munkára lódítsam ezt a lomha embert. És szólhatok hozzá? Nem én vagyok-e adósa?... A háza féltérdre rogyott, kócosabb egy öreg cigányasszonynál, csak a rongyos tető tartotta össze, de mi lesz, ha a szél egyszer belékapaszkodik a megcsúszott nádkötegekbe?
Fiát nem régen vitték ki a temetőbe. Mostohafiú volt, a Kati első urától. Traján csak mostanában állt össze az asszonnyal, aki hadiözvegyként maradt itt a háború után. Trajánról senki sem tudta, honnan jött, nem ismerték a faluban, a környéken sem, más fajta is volt, mint a többi: sötétebb, durvább beszédű, piszkosabb. Amikor a gyerek végét járta kihozattuk a rékási orvost. De az nem merészkedett a küszöbön túl, tisztelte ezt a tömör nyomort. Újabban elkerülik Trajánékat a falusiak, monda csírázik... Vagy az igazat tudják talán?... Valami bogyó érik mostanában, a nevét már nem tudom... Traján csodálatosan értett a füvekhez... Nádason nem haltak meg a halottak. Még ki sem hűltek, máris ijesztgettek... Valahogy tovább élt minden, átmenet nélkül mondává fonódott...
Itt az orgonasövény tövében csókolta meg a tizenöt éves Iván a gulyás gömbölyű lábú, vörös hajú lányát, a kis Fazekas Máriát. Négy gyereke van azóta a Marinak, már öregszik és ráncosodik a képe. Amott az ezüstfenyőknél meglepték Ánát a sánta udvarossal. Az eperfa Ivánék vára volt, ostrommal vették be. A kút mögött csalánnal égették a tiszttartó lányát. Katona Jani itt esett le a fáról és törte el a kulcscsontját... A novemberi bokrok és fák mintha csak pillanatokra vetkőztek volna le, - zölden élnek az emlékezetben, - a piros katrincák, sárga kendők, gyerekzsivajok és kamaszcsókok csak úgy múltak el ágaik közül, mint a nyári pillangók.
Ha én mesélem nincs ízük, zamatjuk. Amikor Iván beszélt róluk, lángocska gyúlt minden ágon. Mintha a fák maguk az Ánák, meg az Esztik volnának és dúsak, színesek, akár a sírból nőtt virágok. Ahogy végigmentem a kerten élesztgettem őket. De mondom rám nem hallgattak, legföljebb kicsúfoltak. Olyan a kert, mintha árnyakkal volna teli, gonosz gyerekek leselkednek rám innen is, onnan is, és hiába hívom őket játszani, nem fogadnak maguk közé.
Ismered a ködöt, amely fojtogat? A nedves hideget, amely bebújik a ruhád rostjai közé? Azt a mérgező nappali sötétséget, amely nyomaszt, mint a szeretetlenség?
A gond űzött, a hideg borzongatott, a céltalanság elvette erőmet. Ez a reggel egészen bekerített...
Hirtelen vágy lobbant bennem: fel a hegyre!... Futottam, de nem könnyen, mint tavaly ilyenkor, - mintha minden lépésemmel a ködöt kellett volna tépnem. Zihált a mellem. És mire felértem a szilvás végére, s megálltam a legmagasabbján, ott, ahol csak borzas szeder nő és gyér gaz, - szétszakadt a szőke felhőponyva, átperzselte a nap. A résen pihent szellő bújt át, kavargatta a felhőket és ide-oda tolta őket, mint a fényképész a mennyezet függönyét. Fürödtem ebben a fiatal szélben. És mintha az előbbi köd megolvasztotta volna a bőröm felületét, megrándultak az érzékeny idegszálak, s az előbbi bágyadtság helyett, nyugtalansággal telített meg a didergés. Most már futottam le a hegyről, a legmeredekebb lejtőn, két oldalt hajladoztak a fák és csattogtatták csontos ágaikat: a szél kergetett, a hátamban volt és a fülem mellett csaholt.
Ismertem ezt a kínzó nyugtalanságot, olyankor szegődött mellém, ha Iván nem volt otthon. Őt kerestem mindenütt, vagy nem is őt, azt amit ő tolmácsolt nekem: azt a Fürjest, amelyről ő beszélt.
Egyszerre szűk lett a kert is a Mária-erdő felé törtem ki... Majdnem mindennap kiűzött ez a nyugtalanság a kertből. Az udvart megkerülve a kaszálón vágtam át. Mély puha volt a rét, cuppogott, fröccsent a lábam alatt, háta behorpadt minden lépésemnél. A gyalogösvényen mentem, még nyáron taposták ki, kecsesen kígyózva feküdt a zöldben. A víz néha átcsapott a bokám fölött. Nehéz lett a lábam: koloncok húzták. Úgy értem az erdőhöz, mint egy vezeklő, majdnem elvágódtam a sima leveleken. Aztán megtisztítottam a cipőm sarkát, egy öreg, görcsös gyökéren, hogy tisztán lépjek a fák közé, a magas törzsek és szikár ágak boltozata alá.
Ideges remegés fogott el. Szeretném elmondani neked, mi okozta ezt a felindulást. Nehezen magyarázható, talán mégis megérted... Tudod, az Alföldön nőttem fel és városi kertben... Nem ismertem igazán az erdőt.
Első évünkben Iván mindig kivitt magával esti lesre, korai cserkészésre. Megmondta a fák nevét; magyarázta, miről különböztethetem meg őket; figyelmeztetett a madarak hangjára; mutatta a nyomokat; a vad szokásairól beszélt; tanított, hogyan járjak az őz lépéseinek ütemére. Az utóbbi hetekben magában járt ki, - azt mondta feszélyezem. Úgyszólván csak az erdőben élt, az istálló felé sem nézett, még a kaszáláshoz sem ment ki. Azt hajtogatta: húst hoz az asztalra. Igaz, hónapokig nem ettünk mást csak vadat. Baromfink elfogyott, de mégsem volt olcsó ez a hús, amit Iván hozott, - a töltények árán megvehettük volna. Néha napokig böjtöltünk, aztán máskor halomra gyűlt. Reggel, délben ettük, utáltuk már az őzet. Csak az őzgerincet szerettem, s azért meg kellett ennünk az egész állatot. A következő héten Iván mással állt elő: "sok az öreg bak, ki kell lőni", nagy kárt tesz a földekben... Néha úgy éreztem, csak ürügy a vadászat. Lelőtte, ami puskája elé került. Egyszer gólyát hozott haza. A cselédek megsiratták; sopánkodtak: - szétdúlja házát aki gólyát lő! - csak a tilalmi időt tisztelte. A vadászat szent törvényeit. Az erdőről áhítattal beszélt, csak az erdőről. Féltékeny voltam az erdőre, amely oly engedelmesen tárta fel neki ölét, mint egykor Ánák és Iliánák, akiknek katrincája most is megvillant néha a fák között, mint a nedves levelek alól felfurakodó piros gombafejek. Hiába kíséreltem meg visszatartani. Minden másba beleunt, az erdőből mindig forró arccal jött haza. Nem beszéltem az Ánák és Iliánák nyelvén, nem ismertem az erdőét sem, de tudtam itt kell megfognom őt, különben napról-napra jobban elszokik mellőlem.
Vizsgáztam abból, amit tőle tanultam: az erdő titkaiból. De milyen szédült igyekezettel! És milyen kaján közönsége volt vergődésemnek! Egy sárga toll villant föl előttem: "rigó!" - mondtam magamban és mint egy válaszképpen kacagott, zsibolygott, gúnyolódott a száraz lomb a fejem fölött. Suhanások, recsegések, sóhajok, koppanások, furcsa halk füttyjelek, hirtelen rebbenések... Őzet láttam: cseresznyeszínű lágyéka felém vöröslött, - aztán magam is nevettem: napfolt volt egy ostoba fatönkön.
Nem volt éppen nagy a Mária-erdő, kétszáz hold lehetett, - igaz kelet felé folytatódott és lenyúlt egészen Szirbováig, ott azonban már nem volt a miénk. Két elég széles út szelte át, keréknyomokkal, amelyek a rékási malomig vezettek, de inkább csak télen használták ezeket az utakat. Mégis majdnem mindig eltévedtem a Mária-erdőben. Nyugtalanságom hozta ezt így...
A tavasszal Iván kunyhót vájatott a földbe, hogy legyen hova meghúzódnia, ha meglepi az eső. Én is jártam már ott Ivánnal, a két út szerteágazásánál, ahol három nagyon öreg tölgy terpeszkedett. A kunyhót kerestem ezen a délelőttön is. Körbe-körbe jártam az erdőt, hol a tisztáson bukkantam ki, az árvafenyő ágain gubbasztó magaslesnél, hol a szirbovai rétekhez jutottam. De a fák elzárkóztak előlem, ellenségnek éreztem titkolózásukat. Féltem. Nem úgy, mint Kálmán, - szédült, tehetetlen tájékozatlanságom ijesztgetett. Hogy magyarázzam? Izzadva viaskodtam, mindig elveszettebben. És ha hajszolunk valamit, mind forróban kívánjuk. A kunyhót kerestem, mintha a kunyhóval leteperném az erdő ellenállását. És közben ittam a fák leheletét, valami mindig megállított... Egy itt maradt őszi vadvirág a Vále Lupe védettebb oldalán, egy mohafolt, barnás-zöld, puha és selymes, mintha egy bársonyzeke darabja volna... Egy kövér nyulat láttam, egészen közel állt hozzám, egymásra néztünk, nem ugrott meg előlem. Bevárt két lépésnyire, aztán lassan, kihívó fehér farkkal, lomhán bekocogott a zörgő sűrűségbe.
És azután egyszerre kifulladtam, feladtam a harcot.
Egy szép helyet találtam a ritkásabb fák között. Széles vágás vonult itt át, messziről láthattam az egész határt. A nap melegen keveredett az őszi levegővel, a szél elállt, illatot gőzölt a nedves alom. Bogarak zúgtak mindenfelé, a bokrokon még lógott a kései ökörnyál. Leterítettem a hű vörös kabátot, egy száraz helyre és leültem. Alattam a Vále Szomej, lágy zöld teknő, arrébb a kert sötétkék fenyői és a nyárfák mögül kivirító vörös háztetők. Fáradt lábam elnyúlt a földön, minden élet szememben lüktetett. Szétnéztem ebben a szép novemberi világban. Itt ebben az otthonos, kedves, álmos zugban. Amerre csak láttam a helyek gerincvonaláig minden a miénk. Megszokhatatlan öröm a saját föld; ősi, mint az anya gyönyörködése gyerekeiben.
A kaszálón két alak mozgott. Berci dolgozott itt a műszereivel és Negreu segítkezett neki a mérésnél. Mintha sebet téptek volna a földünkbe; kiszakítják legzöldebb darabját. Nem futottam meg a valóság elől, kissé távolról, higgadt-csendesen néztem Fürjest. A kaszálón túl az istálló fölött mély árkok szántották át a sárgás hegyoldalt. Akár egy óriási repedezett kéz lehetett volna, amelyről fekély ette le a bőrt. Tavaly még sima, idén kezdte ki a tavaszi esőkből alázuhogó víz. Jövőre már itt sem terem. És terjed a baj. A Kápolnás-hegyen van a sor, és talán a kerten. A gazdasági udvar előtt hatalmas domb nőtt fel évek óta, zsírosan veri vissza a nap sugarait. Trágya. Olyan, mintha ez a daganat szítta volna el az erőt a birtok távolabbi részeiből. Évek óta nem hordtak ki trágyát. Nőtt a domb és soványodott a föld. Egy beteg kutya fekszik a tetején, szőre idefehérlik, reggel óta döglik. Az elköltözött bérlők felejtették itten.
Sajnáltam Fürjest. Nem úgy, mint eddig, - Iván Fürjesét. Magát a földet sajnáltam, amely magot adott, a legelőket és a gyümölcsöt, - fát, árnyékot, vadat, szépséget, otthont, meleget, emlékeket, álmokat. Szakadatlanul adott ez a föld, melynek vérét szívtuk mindnyájan, még Kálmán is a szépségeit hordta el innen és Berci most kiméri legszebb darabját. Érted? Egész mély szánalommal néztem, mint egy agyoncsigázott, kifosztott embert, lelkiismeretfurdalással, önváddal. Arra gondoltam: nem volna szabad elmennünk innen, ki kellene tartanunk, amíg csak bírjuk. Vissza kellene adnunk régi erejét, el kellene simítanunk rácait, begyógyítanunk sebeit... Beszélek Ivánnal, -; vállalom a hivatást, a nélkülözést. Cselédei leszünk a földnek... Évekig, kilátástalan évekig... Egy pillanatig néztem a Szomejt; ha tehetem elfutok innen. Megtagadom... A szelídsége, a szépsége izgatott, eddig azt hittük: Fürjes elpusztul, meghal, ha mi elmegyünk innen. Milyen nevetségesen kérkedő, elbizakodottak voltunk! Nem szebb így, ahogy most feledkezem rá, olcsó mítoszai nélkül, meztelen, árkolt arcával? Jobb, ha elmegyünk, ha sorsára bízzuk... Már nem is viaskodtam vele, néztem, mint egy halottat, bocsánatot kértem tőle. És emléket kerestem, amit elvihetek. - Ivántól kaptalak, - gondoltam, - ő adta nekem enyhe hajlataidat, lányos lágy színeidet, és ha elmegyünk is, te maradsz bennem a táj, a kert, a rét, az erdő. Magamba szívtalak, a szívem alatt hordlak.
Az erdőn keresztül mentem haza. Nem siettem, a ruganyos föld emelte lábaimat. Az eget néztem, amely kéken szikrázón akadozott a kopár ágak között. Néha megálltam és hosszan hallgatóztam. Végtelenül otthonos volt az erdő, most már teljesen az enyém.
Későn értem haza. Iván, Berci, Kálmán már vártak. Zúgolódtak az ebéd miatt.
- Lőttél valamit? - kérdeztem Ivánt.
- Egy bakot.
- Tilalmi időben?
Nem felelt. Máskor örömmel, diadalmasan beszélt cserkészútjairól. Csak később mondta:
- Leadtam a konyhába. Kifőzik az agancsot.
Leves után behozta Pista. Pici homlokcsontja volt, fehér, vékony, majdnem áttetsző. A nyárs nem nagyobb, mint az ujjam egyik íze. Idei gida.
- Lelőtted?
Elpirult.
- Azt hiszem az utolsó volt a határban.
- Gyerekgyilkosság!
Dühösen vágta felém:
- Jövőre úgysem én vadászok itt...
Nem fájt már semmi. Talán a hangsúly, ahogy mondta.
Hangtalanul ettünk. Ebéd után hirtelen szétváltunk. Berci a távcsövével oldalgott el, Kálmán az állványával. Érezték: sietniük kell.
Nemsokára eljöttünk Fürjesről.