Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 3. szám
Tépi a zsebkendőt - mi helyett? - az ujjad.
Látom én; vivódol.
Egyetlen rántással azt a sürü multat,
azt rántsd le magadról!
Csapd ketté, függönyként, mi jövőnk takarja,
azt a nehéz csendet!
Mint a szavalónő az üres szinpadra,
lépj ki és szólalj meg!
Mint Uriel, aki szétüti majd ráncát
örök éjszakámnak -
Hátravetve fehér köntösöd két szárnyát
szólj rám: gyere, várnak.
Éjszaka borit, vas férfi közöny, hogy fényt,
életem ízt kaphat.
Mint kriptafödelet vonom hajnalonként
arcomra a paplant.
Az a régi, gyengéd, az a kedves - légy te
a nagy angyal, kit rég
Nevetve elhagytam; akit kéz a kézbe
könnyezve követnék.