Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · ŐRJÁRAT
1907 májusának valamelyik estéjén elvittem Ady Endrét Párizsban a
A harmadik előadás délelőttjén hirdetmény volt az Association des Étudiants nevű diákegyesületben: Mindenki ingyen mehet el a Chatelet karzatára. Este ott voltunk néhány százan, de nem elegen. Megmámorosodtam a barbár és rafinált
Csak akkor mertem olyan szentségtelen dologra gondolni, hogy elhívom magammal Ady Endrét. El kell vinni a líra forradalmárát a forradalmi zenéhez! (Strauss muzsikája akkoriban ilyennek tetszett.) Az nem jutott eszembe, milyen messze van Ady mindattól ami német.
Elindultam a kartiéból a rue de Constantinople-ba. (Megírtan már a
Ady még ágyában feküdt, lepedőújságot olvasott és cigarettázott. Ráállott ajánlatomra, hamarabb mint hittem. Talán jó cikktémának tartotta
Így is lett. Este megjelent az autók és fogatok összevisszasága előtt, gyalogszerrel, nem pedig aranyhintón, ahogy érzésem szerint dukált volna.
Bementünk az oldalkapun, fölmásztunk a szűk lépcsőn, négyemeletnyire. Kezünkben a kalappal botorkáltunk be a karzatra, melynek úgy rémlik, csak néhány sor ülése volt, mögöttük vaskorláthoz lehetett támaszkodni. Lekúsztam az üléssorokhoz, lefoglaltam az utolsó szabad ülőhelyet, arra tessékeltem le Adyt, miközben rémesen feszengtem, mit fog szólni ehhez a proletárhelyhez. Nem szólt semmit. Ott kellett hagynom, a másik oldalon küzdöttem ki magamnak állóhelyet.
Lefolyt az előadás. Én a hetedik mennyországban voltam, holott már harmadszor hallottam a dalművet, vagy talán éppen ezért. Előadás után Ady Endre közelébe könyököltem magam. Ahogy tolongtunk kifelé, szorongva megkérdeztem, mit tart erről a világhírű modern műről.
- Fiam, igen fáj a fejem, - szólt rekedtes hangján Ady Endre.