Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · ŐRJÁRAT
Még most sem késő, hogy megégessük Murger csontjait. Ez a szipogó párizsi veréb többet ártott az irodalomnak, mint a nagy kárhozottak.
Balzacról beszélgetek egy irodalomtisztelővel. Fáj neki, hogy egy életen át gondok közt hagyták.
Igazán jólesik a haragja. Az őszinte tisztelet jele. Ő meg egyre jobban belejön. Ez a lángelme száraz kenyeret majszolt vacsorára egy boulevard padon!
Mikor? kérdem az égből zuhanva. Ebből az életrajzi adatból kimaradtam. Mikor? Hát sokszor! Hiszen most beszéltünk róla, hogy anyagi gondok közt vergődött. Az irodalomtisztelőnek pontos képe van erről a nyomorról. Balzac vékony felöltőben didereg egy padon, s barátai elől bújva, büszke szégyenkezéssel sokszor szárazkenyeret vacsorázik.
Hát voltak gondjai, az igaz. Ha ötvenezer frankot keresett, százezret költött, ha százezret keresett még százat utána hajított. A hiányzó ötven-meg százezer frankért főtt a feje.
Az irodalomtisztelő egyszerre jéggé fagy. Hogyan? Olyan gondjai voltak, mint egy
Már gyűlöli Balzacot, csak nem tudja. Holnap reggel arra ébred, hogy mégis csak Murger a nagy író. Sose nőtt ki a padlásszobából s kórházi ágy volt a kerevete. Nem kontárkodott bele a felnőttek dolgába.