Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · ŐRJÁRAT
Újabban feltűnően sokat beszélnek az ún. "felvidéki szellem"-ről s főleg politikusok és vezércikkírók idézik szívesen. Ha egy fogalmat ily gyanúsan gyakran emlegetnek, az vagy nem létezik, vagy csak szeretnék, hogy létezzék; példa rá: a cseh demokrácia. A "felvidéki szellem" is csak mondvacsinált fogalom és a vágyainkban él csupán; jó volna, ha úgy volna, ahogy azt vezércikkírók előbb Prágában, azután pedig Budapesten elképzelték, vagy ahogyan azt ügyes szónokok tetszetősen fogalmazzák. Jó volna, ha a felvidéki magyarság valóban egységes lenne gondolkodásában és életmódjában is; azonban nincsen ez így és nem is lehet. A visszacsatolt Felvidék soha sem volt zárt kultúrtáj s így nem is alakíthatott ki egységes szellemet. Komárom a határ ellenére is közelebb maradt, lelkileg is, Győrhöz és Pápához, mint Rozsnyóhoz vagy Kassához. Érsekújvár minden téren több rokonságot mutat Kecskeméttel és a nagy parasztvárosokkal, mint a tőle nyolcvan kilométernyire fekvő Pozsonnyal. Budapestet pedig valamennyi felvidéki város közelebb érezte magához, mint a szomszéd települést. Szándékosan beszélek a városokról, mert ezek voltak a kisebbségi életnek a gócai. A háború előtt az egész aktivitásuk Budapest felé irányult, a csehszlovák uralom alatt legalább érdeklődésüknek és vágyaiknak a középpontja maradt; Budapest volt az igazi fővárosunk nem Prága. A rádiókészülékek Budapestet közvetítették, a sportesemények teljesítményei közül a magyar teljesítmények izgattak nem a csehszlovákok.
Viszont a hegyek közé ékelt szórványmagyarság olyan környezetben élt, (Eperjesen, Lőcsén, Liptóban) amely alkalmas lett volna arra, hogy más, az egyetemes magyarságtól eltérő színezetű szellemiséget fejlesszen ki. Egyrészt az éghajlati viszonyok, másrészt pedig a szlovákokkal és németekkel való állandó együttélés befolyásolják és módosítják ezeknek a néptöredékeknek a gondolkodásmódját és magatartását, amint azt hűen és jellemzően bemutatták már Krúdy Gyula és Mikszáth Kálmán. S a hegyvidéki városoknak: Rozsnyónak, Kassának és Pozsonynak valóban más a hangulatuk, az élménytartalmuk, mint az alföldi városoké s így más az emberformáló erejük is. Viszont társadalmilag ez a más jelleg nem sajátos "felvidékiség"-nek a kialakulását eredményezi, hanem csak még nagyobb lelki közössége Budapesttel. Megkockáztatjuk azt az állítást, hogy ezeknek a városoknak az életét nem annyira a hegyvidék határozza meg, mint inkább a fejlettebb polgárosultság. A városok lakói nem természeti emberek. Rájuk a táj nem hat érzelmileg és lelkileg, mint az ősi foglalkozású hegyi népre. A városi embernek nincsen közvetlen kapcsolata a természettel; viszont közvetlen kapcsolata van a kereskedelem és ipar világhálózatával. Ennek a hálózatnak az ideálvilágába illeszkedik bele. Kassa a legurbánusabb magyar város maradt, s a polgársága lelkesen utánozta a magyar főváros életét a csehszlovák uralom alatt is. Ízlésben, öltözködésbe, életformában Budapest irányított.
A Felvidék nem egységes kultúrtáj s a szellem amely az életünk mindennapi megnyilvánulásait irányítja nem egységes "felvidéki szellem". Más a falvakban és más a városokban, más a síkságon és más a hegyvidéken s más még egyes társadalmi rétegeknél is. És mégis: lehetetlen nagy különbségeket nem látnunk a felvidéki magyarok és az anyaországiak között. Az életformánk leegyszerűsödött, a társadalmi viszonyaink kiegyenlítődtek; erősödött a középréteg a végletek összefolytak. Életmódunkban igénytelenebbek, szemléletünkben reálisabbak lettünk. Csak azt érhettük el, amit kiharcoltunk magunknak. Nem kaptunk készen semmit. Magyarnak lenni Csehszlovákiában: munkát jelentett, tervszerű, rendszeres, ádáz erőfeszítést. Céltudatos feladatbeosztást követelt ez a sors, a helyinek és az egyetemesnek, a pillanatnyilag és az örökkévalónak a bölcs összehangolását. Állandó lelki készenlétet igényelt, minden lépés külön meghódítását: az "apró munka" nem csak jelszó volt, de elkeserítő valóság is. Így azután a gondolkodásmódunk és a magatartásunk is változott kissé. A kisebbségi sors egymásra utalja a benne élőket és kigyomlálja a társadalmai előítéleteket. A küldetéshez is hozzáedződtünk, melyet helyzetünk rótt ránk. Kulcshelyzetben éltünk, a magyarságnak északra tolt őrsei voltunk. Közép-Európában a magyarságot, nemzetünk felé pedig Közép-Európát akartuk képviselni. Ez a kettős szerep az irodalmi érdeklődésünket is befolyásolta és irányította. Még a múltunkban is azokat szeretjük a leglelkesebben, akik világok után váltak, de hazájuktól, kedves népüktől nem tudtak elszakadni. Görcsös ragaszkodás kötötte őket hozzá.
Mindez azonban még nem másult magyar lélek és nem új magyar szellem, hanem megszokása csupán egy nem kívánt adottságnak és tájékozódás az új viszonyok között. Tehát alapjában csak negatívum s jól is van ez így; mert minden, ami partikulárisan öncélú, bénítja az egyetemes magyar szellemiség hatását és gátolja a nemzeti érdekek érvényesülését.
Csupán ebben a negatívumban voltunk egységesek, felvidéki magyarok, s ebben különbözünk az anyaországiaktól. Megtiltották a címeket és rangokat - elfogadtuk és megszoktuk, később már örültünk is neki (mi magunk azonban nem tiltottuk volna meg). Felosztották a magyar földbirtokokat - nem lázadtunk fel és nem pusztultunk el, csupán azt sérelmeztük, hogy a magyar földet nem magyarok, hanem idegenek kapták. Amiben tehát egységesek vagyunk, az nem ideológia, csak magatartás: a mindenkit ért nemzeti nyomásra egyöntetű reagálás. A nyomás megszűnt - fennmaradhat-e a reagálás?
Miért volt hát mégis, hogy napi sajtónk és folyóirataink másfél évtizeden át visszhangzottak a nagy harctól, mely más-más jelszavak alatt, más-más vezérek mögött szakadatlanul folyt s mindig a nem létező, mondvacsinált "felvidéki szellem" állott középpontjában? Azért, mert másfél évtizeddel ezelőtt lépett be a közéletbe az a nemzedék, amelynek az intellektuális egyénisége már az új helyzetben érett meg s amely nem kapta készen a magyarságát, hanem küzdenie kellett érte, alakítania kellett ellenséges környezetben, csábító idegen hatások között. A folyamatot annyian feldolgozták már, hogy az olvasó jó ismeri: egy önhibáján kívül hátrányos helyzetbe jutott apáit vádolja a mulasztásokért és új utakat keres. Az eredmény nem alkotó munka, hanem tisztító harc, sok szellemi kicsapongással. Végül azonban - az első, tehát lázadó nemzedék férfisorba érkezésével - megtörténik a kiegyenlítődés. A harc megszűnt, de a jelszó, a "felvidéki szellem" , megmaradt és hivatalos pecsétet kapott.