Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · FIGYELŐ
Azt a tételt, hogy a jó verskötet maga is végig egy tökéletes költemény, melyben egyik vers erősíti a másikat, sehol sem találjuk oly jól igazolva, mint harmadik nemzedékünk egyes költőinél. A fenti tétel áll e kötetekre is, elszántsággal összecsiszolt képet nyerünk e negyven vers három ciklusából.
A költemények hátterében végtelen síkság lapul, mint harapni kész komondor, fölötte az ég "gyenge-kék, ködös oldat ", melyből a magány ásítozik. Ez az ásítozó egyedüllét sötét magány nagy magyar költőavató, mióta ide cseppent e nép. "Engem csak csiszolnak itt a napok, - s lengek köztük, mint az éjszaka." Valóban e kötetben ott serdül magasra e líra, ahogy a magány fájdalmas gyaluja lehántja a költői mesterkedést, babrálgatás forgácsát. Az alkotó lélekről s a maga emberi meztelenségében állítja elénk az érzést.
Te pontos-törvényű világ,
érző szívem neked adom,
te millió csillagú ég,
te halld meg most a bánatom!
E bánat ciripelése minden versében ott kísér, akár magáról, szomorú tájáról, vagy föld alatt lakó népéről szól, s aki ismeri ezt a halk, de élesen átható zenét, tudja mily keserves altatódal.
Nem tudok én aludni már,
esténként fölver a magány.
Árva vagyok, magyar vagyok
Költő vagyok, - nincsen hazám.
Ez az őszinte hang emeli igazi lírai alkotássá,
A szélmalom még dünnyög,
porladva sír a búza,
rajokban szál a szúnyog,
megcsap a mocsár bűze
Kiss Tamás költészete egészséges népi erejével, életerős képeivel, de elméleti dekadenciájával, bánatával érdekes kettősséget mutat bizonyos "Tyukody-Baudelaire"-es kellemes csípősséget hoz líránkba ez a fiatal alföldi költő.