Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · FIGYELŐ
E költészet alaptulajdonsága a
Némelyik versében külön-külön érezhetjük a szerkezetet, tárgyat, kidolgozás módot; nem áll minden téren egyforma fokon. Legerősebb oldala a kompozíció. - Túlfejlett komponálókézsége valósággal száműzi a szokásos igénytelenebb műfajokból: szinte mindegyik költeménye óda, elégia, episztola, vagy epigramma. Higgadt, hűvös és keményfaragású verssoraiban ritkán akad színes villanás, engedelmes oszlopai az egésznek, alig van önálló jelentőségük, független életük. Verseiben nincsenek repedések, szeszélyes elkalandozások. Szerkesztésmódját érdemes megfigyelni. Episztoláiban az egymás mellé rendelt témák élesen elkülönülve, bordázat-szerűen illeszkednek egyenletes sorozattá. Ódáiban és elégiáiban finom átmenetek ívelnek egyik mellék-témától a másikig és a hangsúlyozottabb, markánsabb fő-témáig, majd a záró-részig, mely lobbanva vagy elhalkulva föloldja a költeményt. (pl. a kötet első versét mitikus-hangulatú hajnali képpel kezdi; aztán a legyőzött éjszaka a saját sorsává olvad: "már huszonöt év viszi vert seregét"; majd magányról beszél és vigaszáról, a régiek idelengő, idegenné vált énekeiről; és a fő-rész után ellenlábasként jön a befejező-gondolat: "de visszafelel testvéri zenével az én szívem...")
Vannak oly költők (prototípusuk például Füst Milán), kiknek költészetében a tartalom szinte mellékes és a verseikből áradó fludium a lényeg; önfeledt, ernyedt kedélyállapotban élvezhetjük legteljesebben a műveiket, bírálgatás nélkül átengedve magunkat az ütemek mágnes-sodrának. Vas István másfajta költő: versei éberséget kívánnak az olvasótól; itt az olvasó maga is munkatárs, nem pedig kényúr, aki tétlenül engedi, hogy gyönyörködtessék. Vas verseiben nem a rezonanciát-kiváltó lendület, de a tartalom a fő. Szubjektív, érzelmi poéta; de érzelmei nem "sugározza", hanem "ismerteti". Sok költeménye tulajdonképpen értekezés, versben-írt próza; effélét igen nehéz átfűteni lendülettel, szuggesztivitással, hiszen a költészet közel áll a legkevésbé gondolati művészethez, a zenéhez. Vas derék próbát áll ki, mikor egy-egy "tartalmi" verse sikerül; és nem csoda, ha gyakrabban válik lendülettelenné, mint akárhány jelentéktelenebb verselő, hiszen sokkal erősebb ellenállással szemben halad.
Mestere a rímelésnek. Tóth Árpád és Kosztolányi óta senki sem tanúsított olyan hajlamot az eredeti és épkézláb rímek iránt mint ő. - És ugyanakkor könnyedén versel hexameterben akár a legordenárébb jambusban. Észrevehető erőfeszítés nélkül alkalmazni tudja a klasszikus és nyugat-európai metrum-sémák bármelyikét; de ütemeibe alig visz sajátos zamatot, megelégszik a kész sémákhoz alkalmazkodással. Kár, hogy dactylusaiban és anapaestusaiban néhány ritmikailag-súlyos szótagot (pl. "ott", "és") gyakran súlytanaként szerepeltet; a közbeszéd tényleg sokszor súlytalanná hadarja őket, de a versélvező-fül nem hajlandó "od"-ot és "es"-t érzékelni.
Példaképei mind higgadt klasszikusok: Horatius, Arany, Tóth Árpád. Stílusvilága gazdag, de soha se szertelen. Hűvös és tompított, néha az élettelenségig. - A kifejezésekkel szórakozottan bánik; jelzői többnyire túlságosan is fénytelenek. Például: "Délidő áthatja, büszkén ragyogtatja gyárak kormos, bús falát." (Egyébként ebben a verssorban nemcsak a jelzők lompossága a baj, de a sor két fele közt hiányzik az érzelmi összhang: nem sejtjük, hogy a délidőnek mi büszkélkedni-valója van a falakkal, ha azok "kormosak", "búsak".) Néha tömörebb lehetne: egy-egy megvilágító kifejezéssel elintézhetne sok-mindent, amit strófák során át ismertet hosszú verseiben; legigényesebb költeménye az
Személyi és általános emberi-magány, az élettől kapott sebek, szerelem, család, zsidó-sors, szociális érzés, szabadságeszme, Isten-probléma és vágyakozás a magyar közösségbe való beilleszkedés iránt (mely néha a reménytelen szerelem szenvedélyével csendesül): ennyi-mindenből Vas István tárgyköre. Megkapó, ahogy egyéni és közösségi sorsa sejtelmes fény- és árnyjátékká bővül mitikus alakzatokba rendeződik. Szerkezeti, tárgyi és stiláris sokrétűséghez mérten a gondolatai aránylag igénytelenek: az örök-emberi problematikába alig visz sajátosat. Legtöbb költőnél ez nem is hiba, így az ösztönös lírikusoknál, akik elsősorban a temperamentumokkal, forró lendületükkel hatnak és azért nem sokat törődünk azzal, hogy vannak-e sajátos gondolataik. De Vas, aki masszív és hatalmas vers-szerkezeteket épít, nem rakhat a robosztus állványokra aprólékokat. Akinél ennyire hangsúlyozódik a költemény vágya, a tartalom: kell, hogy rendkívüli tartalmat nyújtson.
Képességei nem a mai átlagos poéta erények, Berzsenyi és Arany idejébe illenek; hiányossága sem köznapiak, nem a mostani líra átlag-sutaságai. A