Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · FIGYELŐ

JÉKELY ZOLTÁN: A TEREMTÉS DICSÉRETE
Weöres Sándor versei - Janus Pannonius Társaság kiadása

A Rimbaud-szerűen koránfejlődött költőt még barátai, közeli ismerősei is világtól-elbúvó, mozgalmaitól finnyásan, vagy tehetetlenül elhúzódó egyéniségnek tartják s titokban talán gyáva kis biedermeier embernek is hajlandó őt minősíteni. Mi tagadás, volt idő, amikor már-már magam is bosszankodtam verseinek a világ állapotával vajmi kevés összeköttetés tartó, reflextelennek, szervetlennek tűnő mivoltát. Abbéi meggyőződésemet azonban, hogy rendkívüli magyar költő-tehetség él közöttünk, - hála Weöres-prozódia és nyelvezet Vörösmartyéhoz fogható tökéletességnek - ez a fanyalgás meg nem rendítette s ez a kötete, a Teremtés Dicsérete végleg kifejlesztette azt a megállapítást, mely sejtelemszerűen régóta lappang bennem: Weöres Sándor a látszat ellenére és ebben a világban, ebben az Európában és ebben a Magyarországban él! Nemcsak hogy itt él, de tudomásul is vesz minden örökérvényű dolgot, ami a mában lezajlik s Erasmus-egyéniségének éppen ez a titka, hogy módszeresen, valami csodálatos jelenség-szűrő segítségével, főként az örök dolgokat veszi tudomásul. A többi, mint elhanyagolható, nem oda való mennyiség, szűrőjén kívül marad. Hogy is vehetné észre a felületes szemlélő ezt az irigylésre-méltó költői állapotot? Csak az foghatja fel, csak az méltányolhatja, aki maga is elvszerűen valami hasonló megoldásért küzd s hasonló megoldás birtokosát irigyli.

Mindent mér az ő műszer-egyénisége ezen a világon s költőink átlagához úgy aránylik, mint az öröknaptár az egy esztendőre szóló kalendáriumokhoz, vagy mint a csillagászati óra a hétköznapihoz. Hidegen éber tudat tölti ki finom testét, mely olykor lüktetően a mindenségbe dagad. Ami Európánkban történik manapság, alig érdemel meg két-három versnél többet: nyilvánvaló, hogy e kicsi csillagnak csak egy rothadó szeglete fortyog. Ellenben a titokzatosan lüktető Ázsiában, közös őshazánkban ősrégi csudákat, a tudás, az emberész meg-megsejthető rejtelmeit őrzik a tengerbe süllyedt városok s a szigetlakók még tudnak az istenségek nyelvén, állati testük még istenközelben érzi magát. A nagy pályákat beutazó lélek test szerint is ebbe a birodalomba tart, - a Conte Rosso:

Színes kristályok álmát álmodó,
játékos forró szemfedő alatt,
nehéz mélységben ismeretlenül
alusznak az elsüllyedt városok,
csak ős nevük zúg, mint kagylóüreg,
miből kihullt az élő és a gyöngy. -
(A Bab El Mandeb- en.)

Mintha Childe Harold bolyongásainak kísérőszövegét hallanánk!

Meghalt a szobrász, szobra elveszett,
akár a vályog-tégla, uccakő -
Meghalt a költő, verse elveszett,
akár a tréfa-szó, káromkodás. -
(U. a.)

Az elmúlásnak ilyen mélységei felett lebeg éber fájdalma (ébersége minden fájdalomnál erősebb), ilyesmik felett suhan hajójával a "más kor embere, kiben új módon él a régi rossz".

Azzal is megvádolgatták, hogy nem egy költő hatása érezhető művén, hogy innen-onnan emelne át magához idegen hanghordozást, idegen lélekütemet. Fogjuk fel inkább úgy, hogy ez nem volt más, mint a tapogatózó lélek biztonság-vágya és erőpróbája, amelynek segítségével magát saját-magának megmutatá. Ezen az állapoton azonban már jóval túlemelkedett, nem is maradt meg egyéb belőle, mint verseinek formai tarkasága, mely nagyban hozzájárul egyéniségének kifelé való álcázásához, én-ködösítéséhez. Így éri el, hogy sámáni személytelenséggel beszél e világnak istenek nyelvén, méghozzá olyan magyarsággal, amilyennel csak legnagyobb költőink beszéltek. A szépség mágikus megmutatója ő, s a megtalált szépséggel egyé válva, kéjesen merül bele a végtelenbe:

Lyukas szépség ura, tökéletesség,
csak egy cseppecskét adja ambróziádból,
s én elfelejtem még azt is, hogy élek
s hogy azonos vagyok saját magammal.
(Harmadik Nemzedék.)