Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: VOINOVICH GÉZA ARANY-ÉLETRAJZA

Ma már nincs tisztázatlan kérdés Arany János élete, műveinek keletkezése és sorsa körül. A költő emberi arc képe világosan, szemléletesen, erős relieffel áll előttünk, nincs egy pontja sem, amely homályba volna burkolva, sőt tisztán láthatjuk ez arc alakulását is a kis gyermekkor fejletlen vonásaitól egész addig, "kalapos-botosan" menni készült s el is ment. Az eddigi Arany-irodalom jó munkát végzett az életrajzi adatok felkutatása és kritikája körül s a múlt évben megkapta végső összefoglalását is Voinovich Géza háromkötetes nagy jelentőségű művének befejeződésével. Most már aligha talál a kutató fontos új fényt és az ismert tények értelmezésében is alig lehet már új világítás alá helyezni a költő életének akármely részletét.

Voinovich munkája, a legrészletesebb magyar költő-életrajz, egy élet szeretetteljes foglalkozásának eredménye. Írója sokfelé ágazó munkássága folyamán soha nem szűnt meg Arannyal foglalkozni, mondhatni együtt élt a költővel évtizedeken át, ami alatt felszínre került róla, gondos figyelembe vette, kritika alá fogta és ha érdemes volt, beillesztette az egész élettörténet keretébe. Jóformán újra átélte ennek az életnek minden fordulatát s ez az átélés folyton érzik olvasás közben: az író oly biztosan jár az adatok nagy tömege, a felsorakozó kérdések felsorakozó sokasága között, mintha jól tervezett és gondosan ápolt kertben járna, amelynek minden fáját, bokrát, virágát, ösvényét kívülről ismeri. Minden adatot pontosan feljegyez, gondosan lemér és fontosságának megfelelő helyre állít, aránytalanságon nem lehet rajtakapni.

Konzervatív szellemben dolgozik, halkan megvonul az adatok mögött, a maga személyével alig lép előtérbe s csak akkor, ha ezzel súlyt akar adni valamely megállapításának; bizonytalan vagy önkényes feltevésekkel nem kísérletezik, pozitivista módra dolgozik. Olyan kérdésekben amelyek körül viták voltak, megtalálja a valóságnak megfelelő megoldást és el is tudja fogadtatni. Nem kápráztat merész stílus-mutatványokkal, egyszerűen, világosan szól, ért a nyelvi kifejezés finomabb árnyalataihoz is; ragaszkodik Gyulai stílus-hagyományához, de tovább is fejleszti, beszéde minden konzervatívsága mellett sem ódivatú, rajta van a mai magyar beszéd bélyege. S ez a stílus kifejező is, pátosz, kiabálás és mellveregetés nélkül is érezteti a szeretetnek azt a hőfokát, melyet tárgya iránt érez.

Jó, becsületes és tehetséges munka ez, méltó ahhoz, akiről szól. Konzervatív szelleme mutatkozik abban is, hogy nem változtat azon a hagyományos képen, amelyet a kortársak alakítottak ki, az utánuk következő nemzedék szentesített s amely az irodalom s az iskola révén állandósult a művelt magyarság tudatában. Gyulai Pál és a többi kortársak Arany Jánosa tekint ránk a három kötet lapjairól, fővonásaiban változatlanul, de részletesebben kidolgozva és plasztikusabbá téve. Bizonytalan eredményeket kínáló modern lélektani, szociológiai vagy esztétikai elméletek nem csábították Voinovichot, tehát nem is vezették félre. Pozitív író, nem bonyolítja össze a dolgokat hogy aztán kibonyolításukkal mutathassa meg elme-élét. A világosságot szereti.

*

Az a pálya, mely Voinovich könyvéből elénk tárul, a maga nemében tipikus a kiegyezés előtti magyarságra. Magába foglalja a XIX. századközépi magyarság csaknem összes életformáit. Arany János átélte gyermekkorában a falusi parasztgyerek életét, amelybe belejátszottak az alföldi parasztság összes formái, motívumai, ősi kultúr-elemei és érzelmi reakciói. Serdülő korában az alföldi város, Debrecen és a kollégiumi diák-élet körébe jutott s innen egy rövid kalandos epizód kilendítette az egykorú magyar életre jellemző szűkebb körbe, a vándor színészségbe. Ezután, még csaknem gyermekül megismerte a kisvárosi tanítóskodás szűkös életformáját is. Majd hazakerülve Szalontára, a vidéki hivatalnok-élet sok kicsinyes munkáját és kevés örömét. Sorsa együtt bizonytalanodott a nemzet sorsával a szabadságharc után, de alkalmat adott neki, hogy bepillanthasson a gazdag földesúri kastélyok bőséges életébe is. Nagykőrösi tanár korában élte a vidéki intelligencia egyszerű életét és érintkezésbe jutott a Duna-Tiszaközi város népével. Észrevétlenül, szinte akarata nélkül mind magasabbra jutott, merőben szelleme fajsúlyánál fogva, míg végre Budapesten tagja, sőt egyik szellemi vezére lett az ország legkiválóbb emberei társaságának, a közélet legnagyobb tekintélyei közül való, akinek szavára figyelt az egész ország. S akármilyen magasra vitte fel, akármily alacsonyról, ez a pálya nincs benne semmi kalandszerű, lépésről lépésre hatolt fölfelé, szinte logikai szükségszerűséggel. A szellem motora hajtotta mind magasabbra.

Mennyire zsúfolt lehetett az agya és szíve emlékképekkel a magyar életből! Mennyi tömegét a jellegzetes alakoknak raktározhatta el elméjében! Hány gyökeres szólás, egyéni mozdulat különös arcvonás és testalkat rögződött meg benne! Mekkora készletből meríthette a rekvizitumokat, mikor egy-egy alakot kellett ábrázolnia! Hű lélek volt, hű az emlékezete is, nem feledte el, amit látott és átélt. Érzékeny lélek volt, mindenre ami érintette, élénken reagált, élményei beleszívódtak szervezetébe, mindent kísérő körülményükkel. És milyen biztos markolással tudta kiválasztani a roppant készletből azt, amire egy-egy költeményben szüksége volt! De nemcsak szemléleti képeit, élményeit őrizte meg híven, hanem a magatartást is irányukba. A fiatal Toldi testi bravúrjainak elbeszélésekor lehetetlen nem érezni a falusi gyermeknek álmélkodó elragadtatását a nagy erejű parasztlegények versengésének láttára, mikor hatalmas zsákokat emelgetnek, szekeret rántanak ki a sárból és más olyan dolgokat művelnek, amelyeken elbámészkodik a gyönge, vézna kisfiú. És nem érezzük-e mosolyát, mely ott játszott a szája körül, ha olyasféle alakot látott, mint az öreg Bence? Ábrázolásainak sokat emlegetett plasztikussága nyilván onnan van, hogy minden képe rajzainak minden vonása, megannyi emlékkép felvillanásából született. Mint a jó zongorázó, mindig meg tudja ütni pontosan azt a billentyűt, amire a dallamhoz szüksége volt.

Ez a tömérdek emlékkép nem rétegesen rakódott le benne. Szervesen vegyültek el s belőlük alakult ki lelkiéletének tartalma. Némi rétegződést megfigyelhetünk ugyan benne is: a Toldi első részében még közel van a gyermek - és ifjúkorának képvilágához, de pályája további folyamán a falusi képzetkörbe egyre több kultúr-elem vegyül s az Őszikék képanyagában már a túlnyomórészt a városi élet szemléletéből ered, de ez nem érinti lelki tartalmának egységét. Az újon jött emlékképek nem szorították vissza a régieket, egyforma elevenek maradtak ezek is, azok is. A késő-kori Tengeri Hántásban vagy Az ünneprontókban a hű képe van a háttérben álló falusi életnek, mint a szalontai időkből való egyik-másik műnek. A történeti és mondai eposzokban hogy beleszívódik a könyvből tanult anyagba az élmény-anyag mint képek, jelzők, asszociációk forrása! Az utóbbi adja előadásának plasztikáját, az izomrostokat a szerkezet csontvázán.

Nagy költőink közül egy sem tanult annyit a külföld költészetéből, mint Arany. Bátorítást kapott tőlük, műfajokat, technikai formákat. Szerkezeti megoldások módjait, néha motívumokat is. Mégis nincs senkin erősebb magyar íz: az idegenből szerzett átjárja gazdag emlékanyagának vérkeringése és hiánytalanul felszívja a magyar életnek az a teljessége, amely élményekből rakódott le elméjében. Mennyire magyarul szólnak a Bolond Istók byroni stanzái! Milyen kevés, amit másoktól vett, ahhoz a gazdagsághoz képest, ami a magáé! S ennek a gazdagságnak minden kis része a magyar életből való.

Valóban átélte Arany a magyarságnak egész életét, a saját korabelit és a történetit, ahogy azt a XIX. század magyarja elképzelte a romantikus történelem-szemlélet nyomán. Művében benne van nemcsak a korabeli magyar világ minden fontos rétege, hanem a maga teljességében az egész magyarság önmagáról való tudata is. Ha képzelete elszállt néha Hellas vagy Itália tájaira a Niebelungok borzadályos komorságába, Osszián ködös, homályos, ege alá - lénye oda volt nőve a magyar röghöz, amelyből termett és amelytől semmi sem tudta elszakítani. Az ő korában az egész magyarság tanítvány volt, meg akart tanulni mindent amit mások tudtak s ő hű fia volt a maga korának. De meg is mutatta neki, hogyan kell másoktól tanulni, magához hűnek maradni és ezzel tanítványból mesterré válni.

Mint ember átélte és mint költő kifejezte a maga korának egész magyarságát. Ezért lett nemzeti költő, a nemzet költője.

*

Ha Voinovich könyvében lezáródott az Aranyra vonatkozó életrajzi és történeti kutatás, azért még az irodalomtudomány számára további kutatni való. Föl lehet még vetni és előbb-utóbb fel is fognak vetni jó néhány, lélektani és egyéb kérdést. Ez eddigi Arany-irodalom elvégezte a maga feladatát de a költő műve új feladatokat is ad még. Sok még benne a feltáratlan mélység, bányász becsvágyához méltó. Amit eddig feltártak és Voinovich egy nagy képben összefoglalt az régebbi nemzedékek tudata Aranyról. Az új nemzedékek feladata ezt a tudatot a maga új igénye szerint újra átvizsgálni, a maga tudatával átalakítani és még jobban kimélyíteni.