Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám
Hányszor gondolom idegen arcról:
utálatos! - s ellenszenvvel huzom le róla
szenvedő tekintetemet - utálatos! - mert
szeme s szája olyan, milyet csak utálni lehet!
Sohasem képzelem embertársamról
hogy azért
testével nem azonos, s a szomoru
lélek benne nem vállalja sajátul.
ezt a szemet és szájat; -
óh Istenem, hogy utáljam hát magamat!
ezt az arcot, melynek sokféle pillanatban
rögzült képe előttem fekszik, -
s puhány tekintetével azt állítja
magáról, hogy velem azonos!
Én volnék? Óh hogy gyülölném ha
ismerősként jönne elém! hogy utálnám
álmatagul töppedő vonásait, e sértődötten
lapuló ázalag-melankóliát,
hogy gyülölném albino bágyadtságát!
milyen fakó! Arcán ijedős bátorság
és óvatos harag harcol a nők jogáért,
de mosolya édeskés, finoman hervadó
operett-színésznő arca ilyen, ki valaha
nagy napokat látott, s divatjamult teste
most kifogott kocsik hajdani
lázviharán mereng...
Óh Istenem! mi közöm hozzá? viszolyogtatóan
idegen, idegen sors, idegen jellem! - és olykor
ijesztően ismerős, mint rég elásott bün.
Vonásaiból utált és tagadott rokonok
arca kacsingat elő kisértet kárörömmel,
hirdetve faj hitvány hatalmát
s az anyag siralmas diadalmát.
Elszakadni lázadó ifju erőkkel,
ÉN-nel kezdeni az életet mit ér?
Az ifjuság
Amit magátépitő ifjuságom haraggal
elsöpört - a silány idő pókhálóujja most
kaján gonddal mind visszarajzolja rám...
Ime, ez járt helyettem a világban! ez szerzett
ellenséget és veszitett barátot -
Istenem! hiszen semmi sem enyém rajta,
affektált keze sem, választékos urnő-mozgása
sem! humor nélkül vihog s oly érzelgős jelenség,
mint polgárotthont diszitő háromszinnyomat.
Nem enyém! nem vállalhatom! óh Istenem!
mondd, hogy csak próbára tettél! mondd
hogy rémálom! s nem vagyok vele gyógyithatatlan
összezárva! mondd hogy fekete vagyok, szikár
és disztelen! csont vagyok és homlok,
férfivágy nem érintett
s nem csufit se tincs, se asszonyalázat!
Mondd, hogy sziklából nőttem
s nincs közöm senkihez! nem vagyok
vak hurok ős és utód közt, keserü
szivemet nem fertőzte részvét,
magamért éltem!
Óh te gyengédséget esdeklő gyáva
tekintet! ha kiáshatnálak homlokomból
hogy ne láss!
hogy ne láthassalak...