Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: AZ ÚJABB ANGOL LÍRÁRÓL

HALÁSZ GÁBOR: AZ ÚJABB ANGOL LÍRÁRÓL
(II., befejező közlemény)
A SIKER MÉRLEGE

A tanítvány könyve már nemcsak véd, másféle múlttal és jelen értetlenekkel szemben, de kritizál is a maga feltörekvő nemzedéke szempontjából. Mesterinek, felszabadítójának vallja Eliotot, de túl akar jutni rajta, többet, mást hozni, ő is és fiatal fegyvertársai, MacNeice, Spender és Auden. Ahogy illik új ihletőt is felfedeztek maguknak a múltban, a halványodó Laforgue, a kiaknázott Donne mellett egy friss, elhasználatlan élményt, a tetszhalálból csak nem régi feltámadt Gerard Manley Hopkinst. Érdemes szemügyre venni miért éppen őt.

G. M. Hopkins jezsuita szerzetes volt; életében (1848-1898) csak barátai tudták róla, hogy versel, köztük Robert Bridges, a költő, aki a kéziratban maradt verseket 1918-ban kiadta. Azóta népszerűsége egyre nőtt, idézik, kommentálják, s különösen a 30-as évek óta a legelevenebb, legfontosabb költői hatóerő. [*] Az unokák igényével találkozott ez a költő, aki a realizmus fénykorában egyedül a maga ösztönét követve visszatalált az elfelejtett barokk élményekhez, az áhítathoz és a pompához és egyénivé formálta azokat. Függetlenül az iskoláktól költői nyelvet teremtett magának, színes, zsúfolt, parádés dekorációkkal, mégsem a szimbolizmus közkeletű díszeivel; értelmi és hangzásötletekkel szórta tele sorait, belső rímekkel és alliterációkkal, különleges szóösszetételekkel és fantasztikus színekkel, hangutánzással és nyelvtani akrobatamutatványokkal. Új ritmust teremtett (sprung rhytm, szökellő ritmust), új hangsúlyozást hallásra, hangosan olvasásra szánt kanyargó parafrázisokat, kérdések, felkiáltások, himnikus szólamok széles hömpölygését. Kitalálta a rím-enjambement-t: "...he-came equipped, deadly-electric", ahol a sorok egybeolvasása hozza ki a rímet. Kiadója hosszú jegyzeteket fűz szabadosságaihoz, így amikor sorra elhagyja a vonatkozó névmásokat, különös kedvteléseihez, hogy hasonló alakú szavak a verssorban hasonló helyre kerüljenek, szándékos homályosságaihoz és abszolút értelmetlenségeihez. A jóhangzás, csengés-bongás volt a gyönyörűsége vallásos ihletésű verseiben; mint drága hangszeren, játszott az emberi hangon, Isten nagyobb dicsőségére. Csak egy kis ízelítő a hopkinsi ízekből.

1875-ben egy német hajón elsüllyedt öt apáca emlékére oratóriumszerű nagy költeményt írt, az elsüllyedés hangokkal, zenével utánzott poklától az égi irgalomig szárnyaltatva képzeletét. Ebből való a következő stanza:

Hope had grown grey hairs,
Hope had mourning on,
Trenched with tears, carved with cares,
Hope was twelve hours gone.
And frightful a nightfall folded rueful a day
Nor rescue, only rocket and lightship, shone,
And lives at last were washing away:
To the shrouds they took, - they shook
in the hurling and horrible airs.

Megőszült a reménység,
S magára gyászt rakott,
Könnyek kivájták s kínok kivésték,
Tizenkét órája halott.
S a kárhozat napjára rémek éje szállt.
Segély sehol, egy rossz tatlámpa pislogott csak
S az életek így rendre elmosódtak:
A kötelek között, a sivító szélben
testük hiába rúg-kapált.

A csillagos égről lelkendezik egy másik versében:

Look at the stars! look, look up at the skies!
O look at all the fire-folk sitting in the air!
The bright boroughs, the circle-citadels there!
Down in dim woods the diamond delves! the elves'-eyes!

Nézd az eget, nézd a sok csillagot!
Nézd a tűz népét, mely fent él a légben!
S mennyi nagy vár, hány csillagsánc van ott!
Gyémánt erek, tündér-szemek a sűrűségben!

A középkori Oxford így elevenedik meg egy harmadikban:

Towery city and branchy between towers;
Cuckoo-echoing, bell-swarmed, lark-charmed,
rook-racked, river-rounded...

Ezertetős tornyokkal ág-bogas, harangos,
Kakukhangos, pacsirtás, körülárkolt,
varjú-vájta város...

Legszebb versében az ólom-visszhang lázítja, az arany-visszhang vigasztalja a leányt az eltűnő ifjúságért. Van-e mód a szépséget visszatartani, a ráncokat, a gyászos hírnököket elhárítani? Nincs - sújt le az ólomhang:

No there's none, there's none, O no there's none
Nor can you long be, what you now are, called fair,
Do what you may do, what, do what you may.
And wisdom is early to despair:
Be beginning.

Jaj semmi, semmi, semmi sincs,
És nem fognak, mint, szépnek nevezni,
Tegyél akármit, bármit is tegyél
A bölcsesség: korán kétségbeesni.
Kezd is el.

A verselemek bachanaliája egy-egy Hopkins-vers, álarcosbál, ahol a hangok és szavak legtarkább jelmezeiket öltik magukra, fullasztó kavargásban az önkívület, megszállottság képét idézik az elkábult néző elé. Az új nemzedék ezen a fűszeres élvezeten tanulta meg, mit hiányoljon az előtte járóban. Eliotban minden új áhítat ellenére maradt valami kiszikkadt, talán ifjúsága légkörének, a koravén dandyskedés szellemének maradványa, az értelemé, amely még fölényeskedő, a gúnyé, amely még nem keserű. Ki tudna végleg szabadulni első szerelmeitől? És minden játék ellenére is válságaiban, lelki erjedésében volt valami keményen és kopogósan puritán, a konvertiták megátalkodottsága, az első ellenforradalom túlhangsúlyozottsága. Megdöntötte a pátoszt de félt is tőle, mint aki csak nemrég szabadult fojtogató szorításából. Akik utánuk jöttek, már a megvívott harcot találták, félelem nélkül éhezhettek meg újra a lírai lángolásra és a külső harmóniákra. Határozott világnézettel jöttek éppen ezért bátran és lelkiismeretfurdalás mernek újra "szépek" lenni, okosak, kiegyensúlyozottak, tehát megbecsülik a mámort és az elragadtatást. Persze inkább irodalmi élményeiben, mint valóságos hajlamaikban, mert igazi lobogásra alig képesek. Érzik, a klasszicizált szellemet nedvekkel kell telíteni, hogy el ne sorvadjon; az üvegházi növénynél sem maradhat el az öntözés. Eliot követői a kitenyésztett, ritka virághoz keresnek új, éltető forrásokat.

Legelsősorban, máris vezér módjára, W. H. Auden. [*] Született kiegyenlítő természet. Elhagyta Eliot tudós vonatkozásoktól terhes modorát a túlságosan kidolgozott nehézségeket, a mesterséges gátakat. Mondatai látszólag tisztán és egyszerűen kapcsolódnak egymáshoz, csak éppen versszakokat olvashatunk el, anélkül, hogy az egymás utáni sorok között logikus összefüggés lenne; érthetetlen, mint a gáz mérges, átlátszóan, de fojtogatón. Lemondott a frivolitásról, de lemondott a belső alakulások gyötrelmeiről is, nem megtért többé, hanem hívő, ha hite nem is a vallásnak szól, lelkiállapot csupán, a nyugodt birtoklás hangulatáé, az újra jogaiban lévő édes líraiságé, még szélsőséges politikájában is az idillé. De ha jól odafigyelünk, azért megtaláljuk a désabusé józanságot is, az újfajta fölényt, amely már nincs elbűvölve saját merészségétől és nem is viaskodik önmagával, inkább szomorú és tanácstalan. Az ő szerelmében nem Prufrock kétségeskedik, izzik és csalódik még a vallomás előtt, hanem a szeretőn hajol a kedvese fölé, boldogan, betelten és egy csöppet már unatkozva.

It's no use raising a shout.
No, Honey, you can cut that right out.
I don't want any more hugs;
Make me some fresh tea, fetch me some rugs.
Here am I, here are you:
But what does it mean?
What are we going to do?

Kettőnk között immár lelkendezésre
Sor nem kerül s a test vad ölelése
se kell - be jó, hogy ezt elértük, édes.
Csinálj teát s takarót adj az elszenderedéshez
Igy élünk egyesülve már mi:
Ez volna az egész? Hát mit lehetne még csinálni?

Persze a donne-i örökségről nem mond le, az érzékek ámokfutásáról:

Rise with the wind, my great big serpent;
Silence the birds and darken the air;
Change me with terror, alive in a moment;
Strike for the heart and have me there.

Szállj fel a szélbe, nagy gyönyörű sárkány,
Madarat némíts, feketíts eget;
Vad rettentéssel életed zihálj rám,
Roppants szívedhez s tarts ott engemet.

A pillanatnyi felgerjedésből azonban nem lesz nála csontokig égő láz, egy élet tragikus tartalma, mint Donne-nál, átszellemített sóvárgás, metafizika sem, mint Hopkinsnál, még értelmi forrongás sem, mint Eliotnál, csupán elcsattanó csók és bágyadt pihenés együtt töltött esték békéje; béke és líra a szó konzervatív értelmében, ha modern raffinement útján is.

Nights come bringing the snow, an the dead howl
Under the headlands in their windy dwelling
Because the Adversary put too easy questions
On lonely roads.
But happy now, though no nearer each other,
We see the farms lighted all along the valley;
Down at the mill-shed the hammering steps
And men go home.

Havas éjszaka jő, fent a hegyormon
Széljárt gödrében sikong a halott.
Mert túlontúl könnyű kérdést adott
Magányos útjára a Rossz.
S mi boldogan, nem közelebb egymáshoz,
Nézzük: a kunyhó fénye sorra gyúl,
Elhallgat a víz zúgó malma túl
S mennek haza a népek.

Mint a tartalomban, a formában is megtaláljuk nála ezt a kétlakiságot. Az elioti szabálytalan, a kifejezendő után kúszó ritmust megint szabályos, kötött verselésre cserélte, szereti a rövid sorokat, a dalformát amelyben mégis elioti definíciók, tömör, bölcselő megállapítások húzódnak meg, lírai tételek, (This lunar beauty, Has no history, Is complete and early), még a mester kedvenc elvont szavai is (Love by ambition, Of definition, Suffers partition). Kitűzdeli ő is a belső rémeket, alliterációs díszeket, a pusztán zengésükért, recsegésükért, ropogásukért összeválogatott tőszavakat, amelyben tobzódhat az angol nyelvű költő, de a rímek minőségében tüntet a lazasággal, alig-alig asszonáncokkal, a határesetet keresve, ahol még éppen hogy hallani némi összecsengést. Egy versét tisztára ezért a játékért írja meg; ilyen rímek következnek egymás után: To-day - you do, to lean - alone, strain - stone, breed - blood, - handicapped - young men kept, fly - foor, stb. Ha Hopkins már nem a szemnek, csak a fülnek szánta rímeit, Auden mér ezt a szervet is kikapcsolná.

Bármit tegyen mégis, nem érezzük annak, aminek mesterét lépten-nyomon: merésznek. Eliot úgy klasszicizált, hogy folyton kísérletezett, Auden úgy romantizál, hogy megállapodott. Próza és vers, ész és érzelem, csengés és dúltság egymásba játszása ami Eliot verseinek szépsége és próbatétele, átalakult tiszta harmóniára, a költői lélek érzésben megújult, de eltűnik belőle a vergődés drámaisága. Átalakult, még mielőtt igazán nagy költészetté válhatott volna; ott örök kísérlet maradt, itt a félmegoldás jött. Eliot, akárcsak Joyce, romba döntötte a régi világot, de egyenrangút nem tudott helyére állítani, s a serény tanítványok sem valószínű, hogy megteszik. Az expresszionizmus sikere Angliában is csak forradalmi volt, ha békés is; a bontás diadala, nem az építésé. De az eljövendő zseniális építész nem emelhetné fel álompalotáit, ha a régi, avult épületek a helyükön maradtak volna.

 

[*] Gyors rangemelkedését mutatja, hogy a klasszikus Oxford-sorozatban is bevették: Poems of G. M. Hopkins. (The Oxford Bookshelf, 1937.)

[*] Poems. London 1930. (Új kiadás: 1937).